Hátszél, ellenszél

A miniszterelnököt bántják a szelek. Ezt onnan lehet tudni, hogy folyton erről beszél. Most éppen a Bild című német lapnak adott interjút, és bár az újságíró a sajtószabadság helyzetéről kérdezte Magyarországon, a miniszterelnök azt válaszolta: „Jó volna, ha egyszer hátszelem lenne a magyar sajtóban, mert most folyton ellenszélben haladok.” 
Néhány hónappal ezelőtt megelégelte, hogy az ellenzéki sajtó soha nem kérdez tőle semmit, és megengedte, hogy mégis. Na persze nem mindenkinek, csak akit ő beengedett. Akkori fájdalmairól csak annyit mondott: „Ahogy felkelek, tudom, hogy a mai napon is ellenszélben fogok dolgozni.” 
Tényleg frusztráló lehet, hogy az ember reggel felkel, kinyitja, bekapcsolja azt az ötszáz egynéhány megyei és országos lapot, tévécsatornát, rádiót, bulvárlapot, heti periodikát és internetes portált, amelyet a Jóisten neki és csakis neki adott, amelybe milliárdokat öntenek a mi pénzünkből, és amely – ezek szerint – folyamatos ellenszelet fúj a miniszterelnökre. Vagy bele. 
A Bild riportere a Strache-ügyről is kérdezte. Elvégre az egykori osztrák alkancellár az ibizai videón konkrétan megemlítette az Orbán Viktorral többször tárgyaló Heinrich Pecinát, akinek a Népszabadság megszüntetésében kulcsszerepe volt, és aki több vidéki lapot játszott át Orbán Viktor környezetének. „Strache elfogadhatatlan kijelentéseket tett, emiatt elvesztette az emberek bizalmát” – mondta a miniszterelnök, és közben bizonyára azon gondolkodott, hogy ez a riporter hallott-e már az ő ellenszeléről?
Ez a szél dolog egyébként – úgy tűnik – csak az utóbbi tíz évben bántja a miniszterelnököt. 1994-ben például a Kritika című lapban azt mondta: „Nem hiszek az igazságosan, pártatlanul működő közszolgálati médiumokban, ha monopolhelyzetben vannak. Erre csak akkor lehet rászoktatni őket, ha versenyhelyzet alakul ki.”
Nem tudom. Lehet, hogy az nem ugyanez az Orbán Viktor volt, hanem egy másik. Vagy csak egészségesebben étkezett.
Szerző
Kövesdi Péter

Amszterdami gyors

Előfordult már, hogy a hollandiai exit poll megtréfálta az eredményvárókat – a náci pártokat az európai közvélemény nem patriótának, hanem náciknak tartja, és arrafelé még az sem szívesen dicsekszik vele, hogy náci pártra szavazott, aki náci pártra szavazott –, de akkora tréfa nincs, hogy a magyar kormánysajtó által az első helyre várt szélsőjobb formáció, az FvD a negyedik helyről az élre ugorjon. Egy szavazás nem szavazás, de az osztrák Szabadságpárt önfelszámolásából és holland eszmetársaik leszerepléséből nehéz olyan ívet rajzolni, ami azt mutatná, hogy a nálunk bevándorlásellenesnek mondott, valójában inkább Európa-ellenes és Putyin-barát formációk áttörését hozza az EP-választás. 
Inkább az tűnik valószínűnek, hogy a magyar miniszterelnök valamit elszámolt, és épp most navigálja át a Fideszt a nyertesek közül (az EU legerősebb párszövetségéből) az önzés politikáját hirdető, éppen ezért egymással is nagyon nehezen szót értő vesztesek közé. Ha elhinnénk, hogy a migráció ügye az európai politika alfája és ómegája, még akkor is nagyon nehéz megtalálni a közös nevezőt a menekültek kötelező újraosztását sürgető Salvini és a mindenfajta menekültügyi szolidaritást elutasító Orbán Viktor között – már azon túl, hogy egyik is, másik is kommunistaként kezdte. Orbán a Kommunista Ifjúsági Szövetség iskolai vezetője volt egy olyan korban, amikor nemhogy titkárnak, de még tagnak sem volt kötelező lenni a KISZ-ben, Salvini pedig a Padaniai Kommunisták nevű szélsőbal alakulatot alapította meg és vezette - ez talán megmagyarázza csodálatukat a KGB-sként indult Vlagyimir Putyin iránt, kooperációs platformnak viszont nagyon karcsú. 
Márpedig az EU még egy jó darabig az együttműködésről fog szólni, és a politikai választóvonalat nem a bevándorláshoz, hanem az érdekek összehangolásához való viszony képezi benne. A nemzetállami logika abszolutizálása ugyanis oda vezetne, ahol Nagy-Britannia tart jelenleg: a nevetségessé váláshoz, a gazdaság beomlásához és a leértékelődéshez. 
Az európai választók többsége mintha tanult volna a leckéből: hajlandó az egyetlen racionális irányba kilépni abból a paradoxonból, hogy miért kellene az Európai Parlamentbe olyan politikusokat küldeni, akik az EU szétverésében érdekeltek. Mert akár bevallja valaki, akár nem, a populisták-patrióták-nemzetiek-szélsőjobboldaliak projektje erről szól: a világtörténelem legsikeresebb politikai és gazdasági integrációjának szétveréséről. Azok finanszírozzák, akik a szétesésére játszanak, és azok vállalnak szerepet benne, akik a romjain szeretnék fölépíteni a kiskirályságaikat.
A Thierry Baudet-féle FvD bevallotta, úgy is járt. Orbán Viktor egyelőre nem meri bevallani, de ha az történne az EU-val, amit ő akar, akkor rövid úton széthullana. A magyarok ennek ellenére be fogják szavazni Orbán embereit az EP-be – mi egyelőre még birkózunk a saját logikai feladványunkkal –, az európai polgárokban azonban a jelek szerint bízhatunk: úgy fest, a magyar kormányfő ezúttal rossz vonatra szállt.

Süllyedő hajónk

Újabb - nem is lényegtelen - fronton áll nyerésre a Nemzeti Együttműködés Rendszere. Amire eddig aligha volt példa: fokozódik a lakosság ellenszenve az európai közös pénz hazai  bevezetése ellen. Egy esztendő sem szükségeltetett ahhoz, hogy - az "állítsuk meg Brüsszelt" szlogen hátszelével - áthangolódjon a köz véleménye. Tavaly a magyarok 59 százaléka még egyértelműen európártinak mondta magát, 2019 tavaszára 38 százalékra apadt az arányuk. 
Az ellenzők hetykén kijelentik:  "Magyarországnak nincs szüksége euróra". Aligha meglepő, hogy a különböző vélemények határvonalát a pártszimpátia képezi, bár a néppártiságára oly gyakran hivatkozó Jobbik ezúttal a kormánypárti szimpatizánsokkal fúj egy követ. A felsőfokú végzettségűek, a budapestiek és a legfiatalabbak szívesen lecserélnék a forintjukat, az összes többi csoport viszont nem vágyik ilyesmire. A drámai mértékű áthangolódás egyértelmű. 
A félreértelmezett nemzeti büszkeség leteperte az európai monetáris unió előnyeibe vetett hitet. Mindez előreveti annak az árnyékát, hogy a brüsszeli pénzek várható megfogyatkozását követően a magyarok tekintélyes része számára az egész európai közösség nemkívánatossá válik. Az euró elutasítása az Orbán-féle aknamunkának csak az első lépcsője. További látszólagos előnyöket soroló érvekre könnyedén rá lehet bukkanni. Napjainkban 10 forinttal kevesebbet ér az európai közös pénz, mint februárban, és a forint elerőtlenedése eddig még nem ismert mélységekhez közeleg. S bár a lakosság jelentékeny része, akármilyen meglepő, soha nem fogott még a kezében eurót, most mégis - téves úton járva - ebben a folyamatban is Brüsszel (Soros György) ármánykodását véli felfedezni. 
Ebből ráadásul, furcsa logikával számukra az is kikövetkeztethető, hogy ha a forint árfolyama nem lenne az euróhoz kötve, akkor a gyengülésével sem kellene számolni. Valójában persze, ha a 2004-es uniós csatlakozásunkkor adott ígéretünket betartottuk volna, és makrogazdasági mutatóink alakítását az euró bevezetése feltételeinek rendeljük alá - ami egyébként már sikerült is -, majd pedig Magyarország bejelenti, hogy az Európai Monetáris Unió tagja kíván lenni, ebben az esetben már búcsút is mondhattunk volna nemzeti fizetőeszközünknek. Ezt tették a szlovének és a szlovákok is. Mi nem tettük. 
A kellemetlen mélységekbe zuhanó forintárfolyam nem kis fejtörést okoz a külföldi üdülésre vágyóknak: mikor érdemes váltanunk, hogy ne szenvedjünk el akár több tízezer forintos veszteséget? Természetesen hasonló cipőben járnak az importáló  vállalkozások is.  
A forint most ellenséges támadásoknak van kitéve. A devizapiacok kereskedői az MNB magatartását tesztelik. Arra kíváncsiak, hogy a Monetáris Tanács jövő keddi ülésén a jegybankárok képesek-e kiadni egy olyan közleményt, amelyben világosan megfogalmazzák: szigorítanak-e kamatpolitikájukon, vagy továbbra is a gyenge forintárfolyamra játszanak. Mivel az unortodox válasz nem kétséges, egyszer csak 330 forintos euróra ébredünk. Pánikra azért még nincs okunk.
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2019.05.24. 10:06