Másnapi újratervezés

Ma reggel okosabbak vagyunk, mint voltunk tegnap este, amikor éjjel fél 12-kor, lapzártakor még kevés biztosat lehetett tudni az európai parlamenti választások végeredményéről. Joggal mondhatja Csányi Vilmos etológus, hogy tíz ember már túl nagy közösség, hogy racionális döntést hozzon, s a történelem is bizonyította már, hová vezet, ha a nép nevében politikai gazemberek hoznak irracionális döntéseket. A demokrata mégsem tehet mást, mint hogy bízik a polgárok józan eszében. Ezt a józanságot láthattuk tegnap késő este, amikor az előrejelzések azt mutatták: a szélsőjobboldali erők, bár megerősödtek, mégsem tudják átvenni az uralmat az Európai Parlamentben és az Unió vezetésében. Lehet most örömködni, de nem érdemes. Túl sok és túl komoly feladat áll Európa előtt. A ma reggel elébünk táruló európai politikai térkép talán ráébreszti a demokratákat, végre tenniük kell valamit, ha nem akarják, hogy az erősödő nacionalizmus feldarabolja és önmarcangolásra kényszerítse a földrészt. Az Uniónak mindenekelőtt fel kell ismernie, hogy a demokrácia fellegvára Trump ábrándjaiba merülve magára hagyta. Az Atlanti Szövetség sodródik, ha pedig Európa életben akar maradni, és múltjához méltó helyet akar betölteni a világban, akkor meg kell fogalmaznia önmaga – a nacionalisták által tagadott – európai identitását. Újjá kell építenie politikai intézményrendszerét, létre kell hoznia saját hadseregét, és el kell mélyítenie politikai–gazdasági integrációját. Új közmegegyezésre kell rábírnia a tőkét, hogy a szociális egyenlőtlenséget kisimítsa – nevezzük ezt szociális Európának. A Brexit – és a brit demokrácia válsága – azt bizonyítja, hogy az Unió már elég erős gazdasági közösség, hogy ne lehessen súlyos következmények nélkül kilépni belőle, mert a nemzetállamok kívüle szinte életképtelenek; szellemi, politikai koherenciája azonban még nem elég erős, hogy a polgárok feltétel nélkül melléje álljanak. Nem kergetünk illúziókat. Magyarországnak ebben a közösségben bizonytalan a helyzete, mert Orbán Viktor autoriter államának nincs helye a demokraták Európájában. Akkor sincs, ha ezt a rezsimet – koszos és manipulált feltételek között ugyan, de – a magyar nemzet relatív többsége tartja hatalmon. Magyarázza, de nem menti a helyzetet, hogy a nemzet az orbáni áfium álmába merült. Abba az álomba, hogy a kormányfő nemcsak az országot, hanem az európai keresztény hagyományt is megmenti a migráns­áradattól, a párhuzamos kultúrák rémétől, hogy az ország – senki által nem veszélyeztetett – szuverenitásáért küzd a globalista liberális világ összeesküvése ellen. Ennek a nacionalista álomnak a mélységét mutatja: a magyar választópolgárok többsége tegnap Orbán mellett döntött azzal együtt, hogy tudja, a kormányfő az európai szélsőjobboldali erők között keresi Néppárt utáni új helyét. Az egymással küszködő ellenzék pedig alulmaradt. Mi azt mondjuk: a magyar nemzetnek jövője csak az európai közösségben van. A legnagyobb öngyilkos hazugságnak tudjuk, hogy az Unión kívül is van élet.
Szerző
Friss Róbert
Frissítve: 2019.05.27. 09:07

Magyarország és Európa

Attól tartok, hogy sok magyar választónak már „a könyökén jön ki”, hogy az Európai Parlamenti választásoknak rendkívül nagy a tétje. Baloldali politikusként én sem tudok és nem is akarok mást mondani. A tét ugyanis ennek a földrésznek, Európának a jövője, ahol mi magyarok is immár több mint ezer éve élünk. A magyarok jelentős többsége számára az „európai” jelző egyértelműen pozitívan hangzik. Ebbe a fogalomkörbe tartozik a görög városállamok demokráciája, a latin nyelv és kultúra, a humanizmus, a francia felvilágosodás, a felfedezők, a feltalálók, a tudósok, a nagy gondolkodók sora. Persze Európa más arcát is megmutatta. A mi földrészünkön robbant ki a korábban elképzelhetetlen pusztítást okozó két világháború. De itt jött létre egy olyan intézmény is, amely éppen egy új világháború megelőzését tűzte célul. Alig több, mint hatvan éve alakult meg az Európai Szén – és Acél Közösség. Ebből nőtt ki az Európai Közös Piac, mai nevén az Európai Unió, ami meggyorsította a földrész gazdasági fejlődését és javította versenyképességét. Az Európai Unióhoz csatlakozott országok a korábbinál sokkal több ember számára teremtettek jobb életet, igazságosabb viszonyokat. A hat nyugat-európai ország által létrehozott közösség vonzerejét bizonyította, hogy az elmúlt évtizedek során egyre több ország csatlakozott hozzá. A félig még bent, félig már kint lévő Egyesült Királyság kivételével a jelenlegi huszonnyolc tagállam egyikében sem vetődött fel a kilépés, sőt már a britek is megtorpanni látszanak. Hazánk és a Szovjetuniótól függő többi ország esetében viszont az 1958.január 1.-én életbe lépett Római Szerződéshez való csatlakozás lehetősége fel sem merült. Az egypártrendszer ugyanis ezt eleve kizárta. Az 1956-os forradalom és szabadságharc emléke azonban az állampártban is bátorította azokat, akik készek voltak az ország javát szolgáló, óvatos reformok bevezetésére és ezekkel párhuzamosan a kapcsolatépítésre a fejlett nyugat-európai demokratikus jogállamokkal. 1982-ben Magyarország az állampárt, az MSZMP Központi Bizottságának döntésével csatlakozott a Nemzetközi Valuta Alaphoz (IMF) és a Világbankhoz. A 80-as évek első felében a magyar érdekeknek megfelelő együttműködést alakított ki a Közös Piaccal, majd az Európai Közösségekkel. A magyar külpolitika ezzel párhuzamosan fontos szerepet vállalt a nukleáris rakéták korlátozásáról a Szovjetunió és a NATO között Genfben, már évek óta folyó, de 1983-ban Moszkva által megszakított tárgyalások folytatásához szükséges feltételek megteremtésében. A 80-as években Magyarország vezetői több nyugati ország vezetőivel találkoztak és tárgyaltak, mint a szovjet blokk valamennyi országának vezetői összesen. Fontos körülmény, hogy ez lényegében nem okozott zavart a magyar-szovjet viszonyban. A magyar-osztrák határ 1989. szeptemberi megnyitása, a több, mint hatvanezer Magyarországon tartózkodó NDK állampolgár kiengedése és ezzel az értelmét vesztett Berlini Fal leomlásának, a két Németország újraegyesítésének elősegítése a demokratikus jogállamokban egyöntetű elismerést váltott ki, rokonszenvet, bizalmat keltett a magyarországi folyamatok, összességében a rendszerváltás iránt. A magyarországi változások és a magyar külpolitikának a szovjet blokk többi országánál korábban végrehajtott Nyugat felé fordulása a következő években különleges figyelmet és jóindulatot, bizalmat biztosított hazánk számára. Ennek volt köszönhető, hogy Magyarország elsőként, vagy az elsők között csatlakozhatott az uniós intézményekhez. A csatlakozást az is megkönnyítette, hogy az Antall, majd a Horn kormány idején a hat parlamenti párt az alapvető külpolitikai és nemzetpolitikai lépésekben egyetértett. Az is fontos körülmény, hogy a NATO-hoz, majd az Európai Unióhoz történő csatlakozást a két népszavazás nyolcvan százalék feletti többséggel támogatta. A rendszerváltás és a külpolitikai irányváltás a várakozásokhoz és aggodalmakhoz képest zökkenő mentesen zajlott le. Az Antall kormány nem élt vissza a hatalmával, hibái inkább az új vezetők tapasztalatlanságából adódtak. A Horn kormány sem igazolta az aggodalmakat. Bár az országgyűlésben 54%-os volt a szocialista képviselők aránya, Horn Gyula nem alakított egyedül kormányt, hanem bevonta a szabad demokratákat is, így viszont a kétpárti koalíció többsége 70%-nál is nagyobb volt. A közvélemény bizalmának erősítése érdekében az MSZP kész volt önkorlátozásra is, így az Alkotmány módosítását nem az eredeti 2/3-os, hanem egy 4/5-ös többséghez kötötte, azaz lemondott az erőfölény kihasználásáról. A parlamenti bizottságok létszámánál is a szocialista többség saját rovására tett engedményeket az ellenzéki pártoknak. A költségvetés hiányának a csökkentése érdekében a Horn kormány saját népszerűségét kockáztatva vezetett be elkerülhetetlen megszorításokat. Az ellenzéki FIDESZ ezek kedvezőtlen hatását messze eltúlozta, a károkat a második világháború kárainál is súlyosabbnak állította be. Az akkori sajtóban vissza lehet keresni az 1998 nyarán hivatalba lépett Orbán kormány több tagjának azt a többszörösen hamis állítását, hogy a magyar gazdaság immár a térség egyik legjobban teljesítő és legstabilabb gazdasága. Az 1998-as választás eredményében a FIDESZ-nek a teljes cikluson végig vonuló hamis állításai mellett meghatározó szerepe volt annak, hogy a Független Kisgazdapárt a választások második fordulójában 82 körzetben visszaléptette jelöltjeit a FIDESZ javára. Így hiába nyerte meg az első fordulót az MSZP és őrizte meg első helyét a második fordulóban is, korábbi koaliciós partnere, az SZDSZ vártnál gyengébb szereplése miatt végül nem tudott kormányt alakítani. Ezt a teljes jobboldal támogatásával a FIDESZ tehette meg. Az első Orbán kormány nem teljesítette a várakozásokat, de lényegében nem igazolta az aggodalmakat sem. Horn Gyula a kudarc miatt lemondott a pártelnöki posztról. Az ő javaslatára a kongresszus engem választott meg a párt elnökének és frakcióvezetőjének is. A legfontosabb körülmény, hogy sikerült egy szakmailag erős pártvezetést és felkészült parlamenti frakciót összeállítani. Erős volt a szakértői hátterünk is, programunk pedig nem tartalmazott irreális ígéreteket. A vezetésben és a frakcióban egyaránt helyet kaptak tapasztalt idősek és tehetséges, nagy munkabírású fiatalok. Két év múlva a közvéleménykutatások már jelentős szocialista előnyt mutattak a Fidesszel szemben. Mivel nekem nem voltak kormányfői ambícióim, a választás előtt visszaléptem a sokkal nagyobb gazdaságpolitikai tapasztalatokkal rendelkező Medgyessy Péter javára. Úgy éreztem, hogy ismét külügyminiszterként hasznosabb lehetek nem csak az MSZP, de az ország szempontjából is. A vasárnapi választáson arról kell döntenünk, hogy a következő 5 évben az Európai Parlamentben kik fogják képviselni hazánkat, a magyarországi pártokat. A választás eredménye csak az Európai Parlament összetételét befolyásolja, ám ettől függ Európa és benne hazánk jövője! A tét az, hogy az Európai Parlamentben mostantól az Európai Unió „szétverésére” törekvő és ezzel más erőközpontok, így Oroszország, Kína vagy akár az Amerikai Egyesült Államok világpolitikai és világgazdasági érdekeit szolgáló, egyidejűleg néhány populista kalandor személyes ambícióit is kielégítő, vagy Európa problémáinak közös érdekeket szolgáló megoldására irányuló politika kap-e támogatást. Orbán Viktor az előbbit akarja és reméli, Európa és benne Magyarország érdeke viszont az utóbbi. A második Orbán kormány 2010-es hivatalba lépése előtt már lehetett baljós jeleket látni Orbán Viktor megnyilatkozásaiban. A 2009 őszén elmondott kötcsei beszédében már nyilvánvaló volt, hogy célja a demokratikus jogállam lebontása, korlátlan személyes hatalmának kiépítése és közben saját családjának, baráti körének elképesztő mértékű vagyonhoz juttatása. Orbán Viktor külpolitikai nyilatkozataiból már 2010 nyarán észre lehetett venni a fordulatot. Az első nagyköveti értekezleten elmondott beszédében a kulcsmondat így hangzott: „ A Nyugat hanyatlik, kialudt a fáklyája, Keletről fúj a szél”. Oroszországot akkor nevezte először Magyarország szövetségesének. Egy év múlva már az „illiberális államok, Oroszország, Törökország, Azerbajdzsán, Kazakisztán és vezetőik szerepeltek követendő példaként. Orbán 2010-től kifejezetten kereste a konfliktusokat az Európai Unió intézményeivel. Az Uniót Magyarország gyarmatosításával vádolta és szabadságharcot is hirdetett ellene. Az utóbbi kilenc év alatt szinte folyamatosan romlott Magyarország és az uniós intézmények közötti viszony. Az Európai Unió vezetői és intézményei és vezetői minden alkalommal szóvá tették, ha Magyarország megsértette a közös értékrendet. A kormány ezeket makacsul tagadta vagy a belügyekbe történő jogtalan beavatkozásnak minősítette. A többi tagállamtól eltérően Magyarország többnyire nem konkrét szabályokat sértett meg, ezért a magyar kormány ellen nem az Európai Bizottság kezdeményezett eljárásokat, hanem az alapvető uniós értékrend megsértése miatt az Európai Parlament egyes képviselői vagy illetékes bizottságai. Magyarországon kívül csak a jelenlegi lengyel kormány ellen kezdeményeztek ilyeneket. Különösen gyakran indultak eljárások az uniós pénzekkel kapcsolatos visszaélések miatt. A tagállamok vezető politikusai körében immár folyamatos és nyilvános kritika tárgyát képezik az uniós pénzekkel összefüggő visszaélések és ehhez kapcsolódva kap erőteljes kritikákat a magyar kormány az uniós ügyészséghez történő magyar csatlakozás megmagyarázhatatlan kormányzati elutasítása miatt. Az utóbbi hónapokban szokatlanul feszülté vált az Orbán kormány, személy szerint a miniszterelnök viszonya az Európai Néppárt vezetésével, amely az utóbbi években a jogos kritikákkal szemben is makacsul védte őket. A közelmúltban döntés született a Fidesz tagsági viszonyának felfüggesztéséről és nem kizárt, hogy az európai választások után ez kizárásra szigorodik. Ha ez megtörténik, akkor elképzelhető, hogy Orbán Viktor az európai populista pártok valamelyik csoportjához csatlakozik. Ezt a lehetőséget mérlegelni kell mindazoknak a választóknak, akik a FIDESZ jelöltjeire akarnak szavazni. A kizárás következményeként ugyanis Orbán Viktornak és pártjának nem lesz beleszólása az uniós döntésekbe, tehát semmit nem tudnak majd tenni Magyarország, a magyar választók érdekében. Ezt érdemes a szavazófülkében mérlegelni, összevetve ezzel a Magyar Szocialista Párt jelöltjeinek a rendszerváltás előtti és utáni években betöltött pozitív szerepükből adódó egyre kedvezőbb megítélését és növekvő befolyását az Európai Uniós intézmények és a tagállamok nagy többségének körében. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a néhány hónapja még Orbán Viktorhoz hasonlóan európai vezető szerepről ábrándozó és fenyegetően nagyhangú európai populista politikusok váratlanul súlyos vereségeket szenvedtek az elmúlt napok Európai Parlamenti választásain. Érdemes mindezt még a szavazó fülkébe történő belépés előtt átgondolni. 

A választás hete

Azt állította Orbán Viktor (a német Bild Zeitungnak adott interjújában Strache bukásáról), hogy „az osztrák belpolitikába semmilyen módon nem kívánunk beleszólni, arról az osztrák választóknak kell dönteniük.”
Ezzel szemben a tény az, hogy két hete, amikor az akkor még osztrák alkancellár itt járt Budapesten, Orbán még így beszélt: „Szeretnénk, ha olyan változások történnének Európában, mint amilyenek Ausztriában történtek.” Ha ez nem beavatkozás, akkor mi? Csak egyszerű, de már feledni kívánt Strache-simogatás?
Azt állította továbbá Orbán (a Bild újságírójának arra a kérdésére válaszolva, hogy miért folytattak antiszemita kampányt Soros ellen), hogy „nem szabad megengedni azt, hogy valaki egy politikai vitában a származása mögé bújjék.”
Ezzel szemben a tény az, hogy vita nem volt, Soros pedig egy-két megjegyzésen kívül vissza sem szólt, és nem bújt a származása mögé. Az ellene folyó kampány antiszemita jellegét nem ő, hanem több nemzetközi szervezet, politikai erő és a média vetette Orbán szemére, ők pedig nem bújtak – vélhetően sokféle – származásuk mögé.
Azt állította ezenkívül Orbán Viktor (ugyancsak a Bildnek), hogy „van egy közmondás: a magyaroknak nem igazuk van, hanem igazuk lesz.”
Ezzel szemben a tény az, hogy ilyen közmondás nincs. Igaz, két héttel ezelőtt, amikor a miniszterelnök Kolozsváron tartott előadást, Kató Béla református püspök a következőket mondta: „van egy mondás, ami egyre népszerűbb: Orbán Viktornak soha nincs igaza, de mindig igaza lesz.” Lehet, hogy Orbán fejében ez az állítólagos „mondás” már ősi magyar közmondássá lényegült át?
Azt állította a miniszterelnök (ugyanebben az interjúban), hogy „az Oroszország elleni szankciók Németország és Oroszország növekvő kereskedelméhez vezettek (…), míg közben Magyarország exportja Oroszországba 8 milliárd euróval zuhant. Az én székemből ez úgy néz ki, mintha a nagy európai országok minket, közép-európaiakat kiszorítottak volna a kereskedelemből”.
Ezzel szemben a tény az, hogy a magyar export a szankciók előtti 2013-as évhez képest nem 8, hanem csak 1 milliárd euróval csökkent, és öt év alatt összesen is csak 4 milliárddal. De Németország kereskedelme szintén jelentősen visszaesett: a 2013-as 35,8 milliárd eurós oroszországi exportból 2018-ban csak 25,9 milliárd lett. Minden székből nézve.
Azt állította Gulyás Gergely miniszter (a Magyar Nemzetnek adott interjújában arra, hogy nacionalizmussal vádolják az orbáni politikát), hogy „ha a nacionalizmus azt jelenti (…), hogy valaki a saját hazáját akként szereti, hogy közben más nemzeteket lenéz, akkor egyértelműen vissza kell utasítanunk a nacionalizmus vádját.”
Ezzel szemben a tény az, hogy például Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes ezt bizony már többször is megtette, imígyen: „Hollandia, Franciaország, Brüsszel és Németország már elveszett, ezért bizonyos értelemben az ő véleményük nem érdekes számunkra, de mi még élhetünk magyar életet.” Nem, nem nézzük le őket, de hogy a kormány nem néz föl rájuk, az biztos.
Szerző
Bolgár György