Szelestey Lajos;
nemzetközi sajtó;
2019-05-30 07:27:23
Szabad szemmel: az európai demokratáknak nincs okuk pánikra
Nemzetközi sajtószemle, 2019. május 30.
A vezércikk arra figyelmeztet, hogy a legfőbb uniós posztokra a legrátermettebb jelölteket kell kiválasztani, és nem lehet hátsó szobákban megegyezni róluk, amikor ilyen nagy a tét. A választás lement, most indul az alkudozás, de nem szabad megengedni, hogy pl. a Bizottság elnöki tisztének betöltésénél ne az adottság, hanem, mondjuk, a nemzetiség vagy a párthovatartozás legyen a döntő szempont. Az EU alapvetően továbbra is a nemzetállamok szövetsége, de a régi vagy nagyobb tagállamok nem sajátíthatják ki a legfontosabb tisztségeket. Közben az unióra hatalmas feladatok várnak: az irányítás és az euroövezet megreformálása, a populista nacionalizmus visszaszorítása és Keleten a jogállam lebontásának megállítása.
A csúcsjelölti rendszer Webert predesztinálná a Bizottság élére, ám ez aligha tükrözné az emberek akaratát. A Néppárt erősen visszaesett, akárcsak legerősebb tagpártja, a CDU-CSU. Nem beszélve a politikus alkalmatlanságáról, hiszen nincs semmiféle kormányzati tapasztalata. Frakcióvezetőként sokat ártott a hírnevének, hogy állandóan igazodott a nacionalista Orbán Viktorhoz. Olyan benyomást keltett, hogy a politikai hasznot az alapértékek fölé helyezi. Ráadásul vannak tehetséges versenytársak a versenyben: Vestager, Timmermans, aki alelnökként jelenleg a jogállamiságért felel Brüsszelben, továbbá Barnier. Az EU-nak el kell utasítania Webert és az elvtelen alkuk rendszerét, amit megtestesít.
Washington Post
A világban továbbra is jelen lesz a szélsőjobb. Ezt jósolja az elemzés, noha Európában optimista liberálisok már fellélegeztek a választás eredménye láttán. Megjegyzi ugyanakkor, hogy beleilleszkednek a status quo-ba olyan pártok, amelyek korábban szélsőségesnek számítottak. A holland Cas Mudde egyenesen arra figyelmeztet, hogy a populizmus általában, azon belül a populista radikális jobboldal már teljesen természetes jelenség, a politikai fő áramlat része. De illiberális, nacionalista, keményen jobboldali erők az öreg földrészen kívül is feljövőben vannak. Így Indiában elsöprő sikert arattak a múlt héten, Trumpnak pedig van esélye az újraválasztásra.
Természetesen, egy sor tényező megkülönbözteti egymástól a hatalom olyan, nacionalista gazdáit, mint Orbán, Bolsonaro, Erdogan vagy Netanjahu. Ám Jan-Werner Müller szerint azért politikájuknak igenis vannak közös jellemzői. Így az, hogy a nacionalizmusra építenek – gyakran rasszista felhangokkal. A maguk céljára foglyul ejtik az államot, fegyverként használják a gazdaságot uralmuk bebiztosítására, bevetik a kulturális háborút, a gyámkodást és az urambátyám-rendszert. A bevándorlókat és a kisebbségeket ördögnek állítják be, azt hirdetik, hogy csakis ők a nemzet hiteles képviselői. Épp ezért az ellenzék illegitim korrupt.
Ellenfeleik részéről azonban nem elegendő, hogy harcot hirdetnek az illiberalizmus ellen. Ki kell találniuk, hogy mit képviselnek, mit akarnak másként csinálni. Hiszen a populisták szirénénekével kell megküzdeniük a választókért.
Az elemzés úgy látja a választás után, hogy tartós jelenség marad Európában a jobboldali populizmus, amelyet nem lehet legyőzni, viszont fel lehet tartóztatni, pontosan úgy, ahogyan az a kommunizmussal történt. A két szerző, a CEU, illetve a Varsói Egyetem egy-egy tanára azt hangsúlyozza, hogy a liberális rend védelmében addig kell nyomás alatt tartani ezeket az erőket, amíg azok össze nem omlanak a saját ellentmondásaik hatására. Amit annak idején az amerikai diplomata, Kennan kifejtett, az ellentmond az ösztönöknek a populizmus sok meggyőződéses ellenfele esetében. Hiszen hányan bírálják az EU-t, amiért nem kényszeríti engedelmességre a magyar, lengyel és olasz nacionalistákat. Ám az unió vezetői bölcsen teszik, hogy nem szállnak be egy olyan harcba, amelyet nem tudnak megnyerni, ráadásul amikor van hasznosabb út is.
A populizmus a helyek több mint negyedét szerezte meg Strasbourgban és ilyen pártok kormányozzák Európa lakosságának több mint 25 százalékát. Támogatottságuk nem átmeneti, Magyarországon ilyen rendszer van uralmon már csaknem egy évtizede. További párhuzam az egykori feltartóztatás ideológiájával, hogy a liberális demokráciának jelen esetben is egy erőteljes alternatívával kell megküzdenie. Ezért időnként együtt kell működnie a demagógokkal, hogy megállapodásra jussanak olyan alapkérdésekben, mint, mondjuk, a következő költségvetés. Ez azonban nem azt jelenti, hogy erkölcsileg egyet kell érteni a populista vezetőkkel, vagy azokat „normálisként” kellene elfogadni. Éppen ellenkezőleg, szó sem lehet semmiféle megbékülésről. Semmilyen mértékben nem lehet egyenlőségjelet tenni a jogállam, illetve a fundamentalizmus, a tekintélyelvűség közé.
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy nem szabad egyetlen lehetőséget sem elszalasztani, amikor arról van szó, hogy az illiberalizmus csak fizesse meg a saját politikájának az árát, ám ezt megfontoltan kell tenni. Helyes volt, hogy az unió eljárást indított Magyarország és Lengyelország ellen a 7-es paragrafus alapján. Még akkor is, ha az alkalmazására nincs esély. A döntés mégis jelzést küldött a két társadalomnak és gyengítette Orbán, valamint Kaczynski legitimitását. Idővel a képtelen politikai programok a saját súlyuk alatt roskadnak össze. Mert pl. az mekkora ellentmondás, hogy ezek a kormányok nem engedik be a migránsokat, viszont egyre több nyugdíjat kénytelenek folyósítani. És nem lehet innovatív gazdaságot építeni, ha közben megfojtod a kritikus gondolkodást. A Brexit kudarca három év elteltével teljesen egyértelmű. De példának ott az FPÖ, a lengyel egyház válsága is.
Azaz az európai demokratáknak nincs okuk a pánikra. Inkább arra kell összpontosítaniuk, hogy megmutassák: a liberális állam sokkal jobban ellensúlyozni tudja a globalizáció kihívásait. Ez jóval többet ér, mint bármekkora erkölcsi felháborodás.
Orbán Viktor kedvenc politikai stratégája úgy látja, hogy a tekintélyelvű rezsimek látszólag fölényben vannak a liberális demokráciával szemben, ám mivel utóbbiak igencsak rugalmasak, ezért hosszú távon biztosan nyernek. Yuval Noah Harari, aki történész és filozófus, rámutat, hogy a nacionalisták negatív világképpel cserkészik be az embereket, például hogy ellenségek vesznek körül, akik meg akarnak semmisíteni bennünket. És jönnek a migránsok, hogy valamit elvegyenek tőlünk. Nagyon egyszerű megvédeni a tömegeket a képzelt ellenféltől. Az elemző hozzáteszi: Magyarország esetében jól megfigyelhető, A kormány miként használja félelemkeltésre a bevándorlást. Ily módon egyúttal összetöri a liberális demokráciába vetett hitet. Hatására a közvélemény hajlandó feladni a demokratikus intézményeket, és támogatni a hatalmat, mert az azt ígéri, hogy megvédi az idegenektől.
Az ellenszer az, hogy nem szabad defenzívában maradni, átengedni a terepet a demokráciaellenes erőknek, amelyek a terrorizmusra és a bevándorlásra hivatkozva pánikot keltenek, és összeesküvés elméletekkel etetik a társadalmat. De a legnehezebb, hogy kedvező jövőképet kell felmutatni, mert ha az nem sikerül, akkor vákuum keletkezik és azt a múltról alkotott nosztalgikus fantáziákkal töltik meg a nacionalista mozgalmak. Ugyanakkor ezek az erők nem törődnek az olyan súlyos gondokkal, mint klímaváltozás, a digitalizálás vagy a géntechnológia. Inkább a hadsereg fejlesztéséről vagy vámemelésekről papolnak. A jövő kihívásai kapcsán nincs semmiféle tervük. És gyakran képtelenek alkalmazkodni, ha változnak a feltételek, de azért rövid távon időnként jobban működnek, mint a liberális demokráciák. Viszont a populista vezérek jóformán teljesen képtelenek beismerni a hibáikat. Vagyis a rulettel ér fel ilyen rezsimekben megbízni.
Olaszországnak nem okvetlenül kell a fasiszta jobboldal felé sodródnia, ahogyan azt Salvini el akarja hitetni, és inkább az adatokra kellene odafigyelni, semmint a szinte apokaliptikus propagandára. Így látja a helyzetet a londoni Royal Holloway Egyetem egyik tanára, hozzátéve, hogy a választási eredmények a szélsőjobbos vezérek kezére játszanak, továbbá kapóra jönnek a jobbos populizmus és a fasizmus forgatókönyvének, miszerint az alap az, hogy a propagandát demagógiával kell vegyíteni. Andrea Mammone emlékeztet arra: a Fidesz győzelme után Orbán Viktor kijelentette, hogy felhatalmazást kapott a bevándorlás megállítására, továbbá a keresztény kultúra megvédésére az egész földrészen. Salvini nyilatkozatából az derült ki, mintha az olaszok megbízták volna az unió költségvetési szabályainak megváltoztatásával.
Csakhogy a Fidesz jóformán páriának számít, mivel jogállami vizsgálat alatt áll. A szélsőséges olasz kormány viszont lidércnyomás a haladó erők számára. Tényleg jelentősen előretört és Salvini az olasz demagógia és poszt-igazság iskolapéldája. Márpedig ez bizonytalan jövőt vetít előre egy gazdaságilag nehéz helyzetben lévő országban. Ennélfogva arra kell számítani, hogy az olaszok tovább radikalizálódnak és változatlanul bűnbakokat mutatnak fel, így az EU-t és a menekülteket. Amihez társul a politika és a társadalom még inkább megosztott, ésszerűtlen és küldetéses víziója. Amit a Liga vezére hirdet, az teljes ellentétben van a világisággal, illetve a Felvilágosodás értékeivel. A félelmekre játszik és eltéríti a kereszténységet.
De van némi remény, mert a szélsőjobbnak csupán korlátozott lesz a befolyása Brüsszelben, hiszen megerősödtek bizonyos, Európa-barát körök. A liberális és mérsékelt pártokon múlik, mennyire legitimálják a szélsőséget, annak nacionalizmusát. Emellett tény, hogy az olaszoknál a középbal megtartott egy sor fontos várost északon. Délen pedig a kormánykoalíciónak nincs bázisa. Vagyis az eredményt részben lehet a tiltakozás kifejeződésének tekinteni. Hiszen közben 44 % nem szavazott. A Ligát pedig csupán 9 millióan támogatták a 60 millióból. És a társadalomban egyre nagyobb az ellenállás a hatalommal szembe, ideértve Ferenc pápa kiállását az idegengyűlölő politika ellen. Könnyen előfordulhat, hogy a jó eredmény ellenére Salvinira a közeli bukás vár, ahogyan az 5 éve, a akkori, hasonlóan sikeres miniszterelnökkel, Renzivel történt.
Magyarország és Lengyelország után Románia az EU 3. problémás keleti tagjának számított, ám a kormánykoalíció történelmi vereséget szenvedett az EP-választáson, a párhuzamosan tartott népszavazáson pedig egyértelműen kudarcot vallott az igazságszolgáltatás tervezett reformja. Mindezt csak betetézte, hogy három és fél évi szabadságvesztést kapott a hatalmon lévő szociáldemokraták szürke eminenciása, Dragnea pártelnök. Pedig jóformán siralmas volt, hogy Strasbourgban a szocialista frakció vonakodott bármit is tenni. Csak a múlt hónapban függesztette fel a PSD tagságát. Nem beszélve arról – mondja Bécsben a Kelet-Európával foglalkozó történész Oliver Jens Schmitt -, hogy az utóbbi időben a román jogállam híveinek az volt a benyomása: az unió leírta az országot. Brüsszel általában túl későn reagált.
Hogy mégis fordulatot vettek az események, abban nagy szerepe volt a Nyugaton lévő 4 milliós román diaszpórának. Sok magyar és lengyel is külföldön él, és mindkét országban szintén erős a középosztály, ám ott a szakember nem számít hasonló fejleményre, mint Romániában. A románok nem osztják a kormány ideológiai álláspontját, szemben a magyarokkal, akik jelentős mértékben támogatják az orbáni illiberális demokráciát. A bukaresti politika teljesen opportunista és csakis a korrupt elitet szolgálja.
Az események jelzésértékűek lehetnek a határokon túl is, főleg Bulgáriában és a Nyugat-Balkánon, ahol felbátorodhatnak az oligarchikus hatalmi szerkezetet elutasító erők. Csak éppen ott hiányzik a hiteles alternatíva. A történész azonban fontosnak tartja, hogy az EU tegye egyértelművé: a demokrácia ügyében nincs alku, viszont az olyan kérdésekről, mint a migráció szabályozása, már lehet vita. És tanácsos volna, ha az unió továbbra is szemmel tartaná Romániát, mert ha ott erős a jogállam, az másutt is kedvező folyamatokat indíthat be.
Lengyelországban a PiS nagy sikert könyvelhetett el az európai választáson, de még hátra van ősszel a Kaczynski által döntő csatának minősített parlamenti választás és a helyzet nagyon emlékeztet arra, ami 2010-ben Magyarországon történt. Az mindenesetre egyértelmű, hogy az ország erős embere a demokráciát támadja. Az államot és a társadalmat a maga szolgálatába állította, de csak még több autokráciát akar, méghozzá hosszú távra. A cél nem a kétharmad, hanem az abszolút többség, mert Kaczynski szerint az is elég, hogy a Jog és Igazságosság is de facto tekintélyuralmi alapokon kormányozhasson. Nem véletlen, hogy az EU jogállami eljárást indított, ám idáig vajmi kevés eredménnyel, mert Brüsszel nem szeretné a rövidebbet húzni, márpedig az következne be, ha Magyarország megvétózná a lengyelek szavazati jogának felfüggesztését.
Orbán, aki saját bevallása szerint megteremtette az illiberális demokráciát, Kaczynski példaképe, már jó ideje. A lengyel vezető idestova 8 éve arról beszélt, hogy Budapest be fog köszönni Varsóban. És az elmúlt négy év tanulsága valóban az, hogy a PiS minősített többség nélkül is eléri célját, legfeljebb átmenetileg enged. Igencsak előrehaladt az állam és a társadalom átépítése katolikus, nemzeti, illiberális alapokon. Most már csak a terv befejezése van hátra, amihez jól jön az ellenzék gyengesége, megosztottsága, a mostani választási összefogás ellenére is. A kormány ügyesen osztogatta a szociális juttatásokat, a gazdaság jól áll. Ennél fogva sokan készek elfogadni a demokratikus szabadságjogok korlátozását, beleértve, hogy megszigorítanák a kormányellenes tüntetések jogát. Szóval, sok minden tisztára olyan, mint a magyaroknál, Orbán 9 évvel ezelőtti győzelme után. És akkor Varsóból nem egyszerűen 2. Budapest lenne, hanem az ország alighanem véglegesen Kaczynskistánná válna.