Meglepetés nincs

A gazdasági életet csak élénkíteni és fékezni lehet. Alakítani nem - vélekedett a hazai közgazdászok doyenje, Kopátsy Sándor. Nézetével lehet egyetérteni vagy akár tagadni is, de nincs az az állami költségvetést készítő, aki ne az alakítás víziójától vezéreltetve vetné össze a bevételek és a kiadások számsorait. 
A magyarországi éves büdzsék 2010 óta egy kaptafára készülnek, aminek természetesen vannak előnyei: a gazdaság szereplőit ritkán érik olyan meglepetések, mint tavaly, amikor a NER harcot indított a béren kívüli juttatások ellen. De ezt sem a gazdasági kényszer, netán a bölcs belátás hatására cselekedték, hanem nyilvánvaló bosszúból, hiszen az Európai Unió rosszallását fejezte ki a korábban külföldi vállalkozások által működtetett étkezési jegypiac államivá tétele miatt. Egy jól működő rendszert számoltak fel csak azért, hogy véletlenül se Brüsszelnek legyen igaza. Leegyszerűsítve, ami nem kapcsolódik valamiképpen az állami akarathoz, a piackorlátozó rendhez, az halálra ítéltetett.
Amikor Varga Mihály pénzügyminiszter a 2020. évi költségvetési törvényjavaslat nemzeti színű szalaggal átkötött adathordozóját átadta a Parlamentben a házelnöknek, nem kevés önfényezéssel felvázolta, milyen csodás jövő vár honunk polgáraira. S eljutott egy ponthoz, ahol akarva-akaratlan ki kellett mondania: "ha a piac is úgy akarja." Ez a pont pedig az infláció volt, amit az állam képes ugyan álló eszközökkel befolyásolni, alakítani, de tartósan eltéríteni aligha. A pénzügyminiszter talán nem is tudta, de ezzel is Kopátsy igazát bizonyította. 
Ami a a 100. életévéhez közeledő közgazdászt minden bizonnyal örömmel töltötte el - az viszont már kevésbé, hogy milyen álságos a NER nyugdíjaspolitikája. Azt az időskorúak lemondó beletörődéssel, de tudomásul veszik, hogy járadékuk jövőre mindössze 2,8 százalékkal emelkedik, miközben a bérek az elkövetkező években legalább 7,5-9,5 százalékkal mennek feljebb. Varga Mihály bejelentését viszont zokon vették, hogy míg a családtámogatónak címkézett költségvetésben 2018-ban 41 milliárd forintot fordítottak a nyugdíjrendszer támogatására, az idei büdzsében 25 milliárdot irányzott elő a kormány, 2020-ra pedig 20,4 milliárdot terveztek. De óvodafejlesztésre is kevesebb jut; a nagy vesztes azonban a felsőoktatás, amelynek alaposan lefaragtak a jövő évi pénzéből.
Ember legyen a talpán, aki meg tudja tippelni, hogy kik Orbánék kedvencei, születési helyre és életkorra való tekintet nélkül. Mi - és ezzel sem okozunk meglepetést - a sportolókra fogadnánk, látva, hogy kicsiny nemzet mer nagyot álmodni: adókedvezményekkel szeretnének Magyarországra csábítani a nemzetközi sportszervezeteket, ha már nem sikerült az egykor megálmodott pénzügyi központtá válnunk.
A világ legmagasabb, 27 százalékos áfájától viszont egyhamar nem szabadulunk meg, s konok módon a kormány nem emeli a 11 éve változatlan összegű családi pótlék összegét, sőt a vele egykorú 28 500 forintos minimál öregségi nyugdíjét sem. Így néz ki egy családbarát költségvetés. Aligha érdemes dicsekedni vele.
Szerző
Bonta Miklós

Esélyt kapott az MTA

Elkéstek. Ez a szó jutott először eszembe, amikor meghallottam, hogy a negyedik Orbán-kormány, érzékelvén az érintett kutatók következetes ellenállását, feladja a „tárgyalásos megoldásra” irányuló erőfeszítéseit, és az MTA közgyűlési határozatait semmibe véve törvényi úton államosítaná az akadémiai vagyont, illetve leválasztaná az Akadémiáról annak kutatóhálózatát. 
A kommentátorok többsége pusztán a kormányzati bírvággyal magyarázza a kabinet eltökéltségét az MTA „megreformálását” illetően. Álláspontjuk szerint a mindenható orbáni állam reprezentánsainak egyszerűen a foguk fáj az akadémiai vagyonra és infrastruktúrára. Kevesebben gondolnak bele, hogy e törvénybe iktatott szabadrablás terve mögött a tudomány tiszteletének teljes hiánya húzódik meg a kormányzati szereplők részéről. Ne feledjük, a politika révén villámgyorsan meggazdagodott parvenükről van szó, akiknek műveltségi deficitje nemritkán ordító. Hogy mást ne mondjak: a hazai végrehajtó hatalom fejének kulturális igényei hovatovább kimerülnek a szotyola-köpködésben egy-egy milliárdokért felhúzott stadion VIP-páholyában. S mint tudjuk, a fejétől bűzlik a hal. 
E dilettáns garnitúrától nem áll távol, hogy most az általa gyűlölt, vele szemben gyakran kritikus értelmiség ellen keltsen hangulatot a lakosság körében, az Akadémia legázolását célzó hadjáratát megtámogatandó. A hazai média úgyszólván száz százaléka fölött rendelkező Orbán Viktor bevált receptje ez. Működött e stratégia a rokkantak, a filozófusok, a hajléktalanok, a bevándorlók esetében egyaránt. Most jól bele lehet majd rúgni a „haszontalannak” ítélt kutatások művelőibe is; pláne, hogy az Innovációs és Technológiai Minisztérium bevallott célja a kutatási irányok meghatározása, egyfajta haszonelvűség jegyében.
Csakhogy a közelmúltban lezajlott európai parlamenti választás alaposan átrajzolta az öreg kontinens politikai térképét, egyúttal keresztülhúzta a magyar kormányfő számításait. Tudniillik tényleg „lázadás” zajlott le Európa szavazófülkéiben, csak éppen egészen másféle, mint amilyen Orbán Viktor lázálmaiban szerepelt. A centrumpártok előre prognosztizált meggyengüléséből nem a populisták profitáltak, hanem a jogállamiság talaján álló, ízig-vérig européer liberálisok és zöldek. 
A „Palkovics-terv” ellen tüntető akadémikusok jól látják, hogy a közigazgatási bíróságok létrehozására irányuló kormányzati szándék jegelése a máris presszió alá helyezett Fidesz defenzív manővere. Az EP-ben számottevő tényezővé előlépett szabadelvűek világképével az igazságszolgáltatás függetlenségének aláásása éppúgy nem fér össze, ahogyan a tudomány szabadságának csorbítása sem. Ebben a helyzetben az MTA vagyonának elrablását célzó kormányzati törekvések erőltetése politikai öngyilkossággal ér fel. 
Orbán Viktor személyiségétől ugyan soha nem állt távol a voluntarizmus; emlékezetes kijelentése értelmében a konszolidáció úgymond a gyengeség szinonimája. Az Akadémia ügyében viszont a miniszterelnök éppen meghátrálásával bizonyítaná, hogy minden ellenkező vélekedés dacára reálpolitikus.
Szerző
Beck Tamás

Van szocialista megoldás

A Magyar Szocialista Párt egyrészt természetesen egyike a demokratikus ellenzéki pártoknak. Másrészt nevében, genezisében, ideológiai gyökeiben és nemzetközi kötődéseiben különbözik is tőlük. A „szocialista” név még elkoptatott változatában is egy olyan értékrendet fejez ki, amelynek lényege a kapitalista társadalom meghaladása. Az MSZP nemcsak rendszerváltó párt, de történelmileg folytatója is annak a szervezetnek, amely a hetvenes-nyolcvanas években a szocializmuson belül kereste a reformok lehetséges útját. (Kína amúgy negyven éve részben éppen ezekre az egykori magyar kísérletekre építi a vegyes gazdaság ott páratlanul sikeres modelljét.) 
Bár az MSZP gyakorlati okokból nemigen foglalkozik ideológiai kérdésekkel, még büszkén vállalt idoljai (Kéthly Anna, József Attila, Nagy Imre) is marxisták voltak. A párt ráadásul tagja a Szocialista Internacionálénak, amelynek deklarált célja a demokratikus szocializmus megteremtése. 
Az MSZP gyalázatosan rossz szereplése a legutóbbi EP-választásokon ismét felveti azt a harminc éve ismételgetett kérdést, hogy a rendszerváltozás után van-e helye a magyar közéletben egy szocialista pártnak. Nemzetközi viszonylatban ez buta kérdés, hiszen gyakorlatilag minden európai ország parlamentjében vannak szocialista-szociáldemokrata pártok, sokukban még kommunisták is. De Magyarország bizonyos értelemben már most is „fekete lyuk” az európai demokráciák térképén, és kevés reményünk van arra, hogy ez a közeljövőben megváltozzon. 
A magyar közéletben egyre határozottabban két centrum alakul ki, a nacionalista jobboldal és a liberális kapitalizmus tábora. Mindkettő hangoztat ilyen-olyan szociális jelszavakat, az utóbbinak vannak halványzöld árnyalatai is, de lényegében mégis a nacionalizmus és a liberalizmus ütköztetésére épülnek. Ez Magyarországon legalább százötven éves hagyomány, a parlamentáris korszakokban csak a szociáldemokrácia „lógott ki” ebből a kétosztatú, és mindig nacionalista jobboldali többséget eredményező rendszerből. Korábban a liberálisok maguk is tudták, hogy a szocialisták nélkül esélytelenek a magyar jobboldallal szemben.
Sokan vannak az MSZP-n belül és kívül, akik a párt névváltoztatásától, új néven való megalapításától, a Demokratikus Koalícióba való beolvadásától és hasonló harakiriktől várnák a megoldást a párt szavazatvesztésére. Minden ilyen megoldás azt jelentené, hogy a magyar közéletből eltűnik a szocialista alternatíva, és a mezőny még egyértelműbben a nacionalista jobboldal és a liberális kapitalizmus párosára szűkül. Mivel a kapitalizmus vesztesei többségükben sohasem szavaznának a liberális pártokra, a régóta remélt ellenzéki többség ettől még nem jön össze. A szocialista erő eltűnésével viszont a jobboldal újabb lehetőséget kapna a szociális demagógia és a nacionalizmus összekapcsolására, aminek szintén évszázados hagyományai vannak hazánkban.
Az MSZP előtt azonban még mindig nyitva áll egy másik, az önmaga nevét és genezisét vállaló út is. Az önkormányzati választásokig össze kell fognia minden anti-orbánista erővel a Fidesz teljhatalmának legalább részleges megingatásáért. Ezt követően azonban az összefogási mantra ismételgetése helyett önmagát kell újra definiálnia. Egy szocialista párt távlatos célja csakis a demokratikus szocializmus lehet, amelyhez egy kapitalista világgazdasági környezetben a vegyes gazdaságon keresztül lehet eljutni. Napjaink legsikeresebb gazdaságai mind erre a modellre épülnek. 
A rendszerváltozással egy-két millió ember kikerült a munka világából. Gyermekeik és unokáik még jobban belesüllyedtek a mélyszegénységbe és a roncstársadalmi létbe. A várható gazdasági és az alig elkerülhető környezeti válság újabb milliókat taszít ki abból a körből, amelyben értéke és értelme van a liberális demokráciának. A szociális válságot, a társadalmi kirekesztést, a környezeti katasztrófák hatásait csak olyan rendszer kezelheti tartósan, amelyben a közösségi érték az elsődleges, és a magántőke profitja csak másodlagos érték. 
A „baloldaliság”, a „baloldali fordulat” és hasonló elcsépelt jelszavak helyett az MSZP csak az önfelszámolás, vagy a demokratikus szocializmus jövőképe közül választhat. Mivel a szocialista múlt és az egyenlőségi elv iránti rokonszenv sokkal erősebb a magyar társadalomban, mint az MSZP jelenlegi támogatottsága, aligha kétséges, hogy az utóbbi messze értelmesebb megoldásnak látszik. Veszteni való lényegében nincs, hiszen egy bukott párt kádereire sosincs nagy kereslet. A szocialista önazonosság vállalása, a másoknak való kényszeres megfelelés feladása egyénileg és kollektíve is felszabadító lehet az MSZP és rokonszenvezői számára.
Szerző
Hegyi Gyula