Izaura tévé

Viktor rosszul érzi magát a családjában, ezért a közmegbotránkozással sem törődve nyíltan másoknak kezd udvarolni. Az új kapcsolat szépen alakul, a felek kölcsönösen körbeudvarolják egymást, és már előre örülnek, hogy milyen jó lesz, ha végre egymás karjaiba omolhatnak majd, és onnan mutogathatnak vissza a faképnél hagyott rokonokra. Csakhogy a dolgok másképp alakulnak, Viktor számára kiderül (amit egyébként sokan és sokszor mondtak neki korábban), hogy az új família tagjai korántsem olyan jó fejek és befolyásosak, mint azt képzelte, ellenben régi családja köszöni szépen, továbbra is (viszonylag) jó bőrben van. 
Viktor ezért oszt-szoroz, majd úgy dönt, inkább mégis visszabújna a küszöb alatt, amivel persze a régieket is éppen eléggé zavarba hozza, hiszen hogy az állandóan a trambulinról a medencébe pisilő, lassan mindenki számára kínos fiúval most mit is kezdjenek. De azért az sem elhanyagolható szempont, hogy vele és a haverjaival mégiscsak többen lesznek. Ezért most tulajdonképpen senki sem boldog, de ami a fő, senki sem tudja pontosan, mit is kezdjen a helyzettel. 
Elég gyenge forgatókönyv egy szappanoperának igaz? Sajnos ez maga a szemünk előtt lejátszódó valóság a Fidesz és az Európai Néppárt viszonyában. Akár megmosolyogtató is lehetne persze figyelni azt a látványos igyekezetet, ahogy az EP-választások eredményének tükrében (a „bevándorlásellenes erők” enyhén szólva nem törtek át, mint ahogy azt a magyar miniszterelnök előzetesen kalkulálta, sőt) a Fidesz megpróbál mindent visszacsinálni az elmúlt hónapok (vagy akár évek) politikájából, és az utolsó (utáni?) pillanatban mégiscsak megmenteni saját tagságát a lesajnált EPP-ben. Amivel a Néppárt vezetése egyelőre látványosan nem tud mit kezdeni, csak az a biztos, hogy belül is nagyon komoly a megosztottság az ügyben. 
Mi pedig csak kapkodjuk a fejünket, és megpróbálunk nem belegondolni abba, hogy ezt a rossz filmet akár még hónapokig nézhetjük, holott nem mi kértük. Ellenben, hogy mi lesz az utolsó részben, az a mi bőrünkre is megy majd.

Meglepetés nincs

A gazdasági életet csak élénkíteni és fékezni lehet. Alakítani nem - vélekedett a hazai közgazdászok doyenje, Kopátsy Sándor. Nézetével lehet egyetérteni vagy akár tagadni is, de nincs az az állami költségvetést készítő, aki ne az alakítás víziójától vezéreltetve vetné össze a bevételek és a kiadások számsorait. 
A magyarországi éves büdzsék 2010 óta egy kaptafára készülnek, aminek természetesen vannak előnyei: a gazdaság szereplőit ritkán érik olyan meglepetések, mint tavaly, amikor a NER harcot indított a béren kívüli juttatások ellen. De ezt sem a gazdasági kényszer, netán a bölcs belátás hatására cselekedték, hanem nyilvánvaló bosszúból, hiszen az Európai Unió rosszallását fejezte ki a korábban külföldi vállalkozások által működtetett étkezési jegypiac államivá tétele miatt. Egy jól működő rendszert számoltak fel csak azért, hogy véletlenül se Brüsszelnek legyen igaza. Leegyszerűsítve, ami nem kapcsolódik valamiképpen az állami akarathoz, a piackorlátozó rendhez, az halálra ítéltetett.
Amikor Varga Mihály pénzügyminiszter a 2020. évi költségvetési törvényjavaslat nemzeti színű szalaggal átkötött adathordozóját átadta a Parlamentben a házelnöknek, nem kevés önfényezéssel felvázolta, milyen csodás jövő vár honunk polgáraira. S eljutott egy ponthoz, ahol akarva-akaratlan ki kellett mondania: "ha a piac is úgy akarja." Ez a pont pedig az infláció volt, amit az állam képes ugyan álló eszközökkel befolyásolni, alakítani, de tartósan eltéríteni aligha. A pénzügyminiszter talán nem is tudta, de ezzel is Kopátsy igazát bizonyította. 
Ami a a 100. életévéhez közeledő közgazdászt minden bizonnyal örömmel töltötte el - az viszont már kevésbé, hogy milyen álságos a NER nyugdíjaspolitikája. Azt az időskorúak lemondó beletörődéssel, de tudomásul veszik, hogy járadékuk jövőre mindössze 2,8 százalékkal emelkedik, miközben a bérek az elkövetkező években legalább 7,5-9,5 százalékkal mennek feljebb. Varga Mihály bejelentését viszont zokon vették, hogy míg a családtámogatónak címkézett költségvetésben 2018-ban 41 milliárd forintot fordítottak a nyugdíjrendszer támogatására, az idei büdzsében 25 milliárdot irányzott elő a kormány, 2020-ra pedig 20,4 milliárdot terveztek. De óvodafejlesztésre is kevesebb jut; a nagy vesztes azonban a felsőoktatás, amelynek alaposan lefaragtak a jövő évi pénzéből.
Ember legyen a talpán, aki meg tudja tippelni, hogy kik Orbánék kedvencei, születési helyre és életkorra való tekintet nélkül. Mi - és ezzel sem okozunk meglepetést - a sportolókra fogadnánk, látva, hogy kicsiny nemzet mer nagyot álmodni: adókedvezményekkel szeretnének Magyarországra csábítani a nemzetközi sportszervezeteket, ha már nem sikerült az egykor megálmodott pénzügyi központtá válnunk.
A világ legmagasabb, 27 százalékos áfájától viszont egyhamar nem szabadulunk meg, s konok módon a kormány nem emeli a 11 éve változatlan összegű családi pótlék összegét, sőt a vele egykorú 28 500 forintos minimál öregségi nyugdíjét sem. Így néz ki egy családbarát költségvetés. Aligha érdemes dicsekedni vele.
Szerző
Bonta Miklós

Esélyt kapott az MTA

Elkéstek. Ez a szó jutott először eszembe, amikor meghallottam, hogy a negyedik Orbán-kormány, érzékelvén az érintett kutatók következetes ellenállását, feladja a „tárgyalásos megoldásra” irányuló erőfeszítéseit, és az MTA közgyűlési határozatait semmibe véve törvényi úton államosítaná az akadémiai vagyont, illetve leválasztaná az Akadémiáról annak kutatóhálózatát. 
A kommentátorok többsége pusztán a kormányzati bírvággyal magyarázza a kabinet eltökéltségét az MTA „megreformálását” illetően. Álláspontjuk szerint a mindenható orbáni állam reprezentánsainak egyszerűen a foguk fáj az akadémiai vagyonra és infrastruktúrára. Kevesebben gondolnak bele, hogy e törvénybe iktatott szabadrablás terve mögött a tudomány tiszteletének teljes hiánya húzódik meg a kormányzati szereplők részéről. Ne feledjük, a politika révén villámgyorsan meggazdagodott parvenükről van szó, akiknek műveltségi deficitje nemritkán ordító. Hogy mást ne mondjak: a hazai végrehajtó hatalom fejének kulturális igényei hovatovább kimerülnek a szotyola-köpködésben egy-egy milliárdokért felhúzott stadion VIP-páholyában. S mint tudjuk, a fejétől bűzlik a hal. 
E dilettáns garnitúrától nem áll távol, hogy most az általa gyűlölt, vele szemben gyakran kritikus értelmiség ellen keltsen hangulatot a lakosság körében, az Akadémia legázolását célzó hadjáratát megtámogatandó. A hazai média úgyszólván száz százaléka fölött rendelkező Orbán Viktor bevált receptje ez. Működött e stratégia a rokkantak, a filozófusok, a hajléktalanok, a bevándorlók esetében egyaránt. Most jól bele lehet majd rúgni a „haszontalannak” ítélt kutatások művelőibe is; pláne, hogy az Innovációs és Technológiai Minisztérium bevallott célja a kutatási irányok meghatározása, egyfajta haszonelvűség jegyében.
Csakhogy a közelmúltban lezajlott európai parlamenti választás alaposan átrajzolta az öreg kontinens politikai térképét, egyúttal keresztülhúzta a magyar kormányfő számításait. Tudniillik tényleg „lázadás” zajlott le Európa szavazófülkéiben, csak éppen egészen másféle, mint amilyen Orbán Viktor lázálmaiban szerepelt. A centrumpártok előre prognosztizált meggyengüléséből nem a populisták profitáltak, hanem a jogállamiság talaján álló, ízig-vérig européer liberálisok és zöldek. 
A „Palkovics-terv” ellen tüntető akadémikusok jól látják, hogy a közigazgatási bíróságok létrehozására irányuló kormányzati szándék jegelése a máris presszió alá helyezett Fidesz defenzív manővere. Az EP-ben számottevő tényezővé előlépett szabadelvűek világképével az igazságszolgáltatás függetlenségének aláásása éppúgy nem fér össze, ahogyan a tudomány szabadságának csorbítása sem. Ebben a helyzetben az MTA vagyonának elrablását célzó kormányzati törekvések erőltetése politikai öngyilkossággal ér fel. 
Orbán Viktor személyiségétől ugyan soha nem állt távol a voluntarizmus; emlékezetes kijelentése értelmében a konszolidáció úgymond a gyengeség szinonimája. Az Akadémia ügyében viszont a miniszterelnök éppen meghátrálásával bizonyítaná, hogy minden ellenkező vélekedés dacára reálpolitikus.
Szerző
Beck Tamás