lapszél

Félmilliárdba került a Sting-koncert (képpel) Tavaly novemberben a hatos lottó 30. születésnapja alkalmából adott koncertet Budapesten Sting és Shaggy. A nézőknek ingyenes koncertet a Szerencsejáték Zrt. finanszírozta, vagyis közpénzből mulathatott a tömeg, a költségeket azonban fél éven át nem osztották meg a nyilvánossággal. Egészen mostanáig. A 24.hu kérésére ugyanis a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatósága kikényszerítette az adatokat a Szerencsejáték Zrt.-től, így kiderült, hogy a koncertszervezés költségeire összesen 489 741 308 forintot fizettek ki a megbízott rendezvényszervező cégnek. 24.hu   A magyar fotó legjobb korszaka (képpel) A magyar fotográfia legsikeresebb korszakát bemutató kiállítás látható Székesfehérváron a Csók István Képtárban: André Kertész, Moholy-Nagy László, Robert Capa, Brassai, Martin Munkácsi. Sőt, további csaknem húsz, különleges magyar fotóművész alkotása látható a Csók István Képtárban. A Híresek és képek – Modern irányzatok a magyar fotográfiában című, szeptember 13-ig nyitva tartó tárlaton a magyar fotótörténet virágkora, vagyis a két világháború közti korszak elevenedik meg. Az első kép 1912-ből való és André Kertész készítette, míg az utolsó az 1945 utáni állapotokat mutatja. Contextus Marozsán Erika és a Hímzett történetek (képpel) A New Yorkban élő színész különleges hímzései kelnek életre a Je suis belle tervezőpáros ruháin, amelyeket a Deák Erika Galéria kiállítása erre az izgalmas együttműködési formára reflektál Hímzett Történetek című kiállításával. A 2005-ben Dévényi Dalma és Kiss Tibor alapította márka és Marozsán Erika együttműködéséből született, július 31-ig látható tárlatot Bojár Iván András nyitja meg június 12-én. Népszava
Témák
fotók
Frissítve: 2019.06.07. 01:00

Hitler halála - Egy történelmi titok nyomában

Publikálás dátuma
2019.06.06. 12:25

Erről a történetről – Hitler haláláról - senki sem gondolná, hogy a történelem megfejthetetlen rejtélyei közé tartozik, hiszen a második világháborúnak, szorosabban a náci Harmadik Birodalom főszereplőinek már feldolgozhatatlan terjedelmű irodalma van. Mégis: a francia újságíró, Jean-Christophe Brisard és az orosz-amerikai filmes, Lana Parshina olyan krimit tálal az olvasó elé, hogy akit kicsit is érdekel a történelem, nem tudja letenni. Megérdemelten írtak róla a vezető nyugati lapok a legnagyobb elismeréssel – „Tökéletes választás történészeknek, a második világháború megszállottjainak és krimikedvelőknek” (The New York Times), „Izgalmas és fordulatos, mint egy kémregény” (The Telegraph), „Hitler ellentmondásokkal teli utolsó napjainak részletes krónikája” (New York Post), ”Megérte újra elmesélni ezt a történetet” (The Times), és a kötet valóban az, ami: ragyogó stílusban, történészi alapossággal megírt történelmi riport-krimi, arról, amiről a világ állítólag már mindent tud. Hogyan teltek Hitler utolsó napjai Berlin közepén, a kancellária alatti Führerbunkerben, ahol a szovjet csapatok körülzárták, s ahol öngyilkos lett az utolsó percekben feleségül vett Eva Braunnal, s néhány más náci vezetővel, így a Goebbels házaspárral együtt, amely megölte saját gyerekeit, hogyan égették el őket, s miként találtak az elszenesedett holttestekre a szovjet csapatok. Ám, miután sok náci elszökött a szövetségesek elől, s miután Hitler elszenesedett holttestét hitelt érdemlően nem azonosították, időről-időre felröppenhetett a hír: a náci diktátor – mint Eichmann – kijuthatott az ostromlott Berlinből, s a nácimentő Odessa-hálózat segítségével eljuthatott külföldre, akár Latin-Amerikába is. A szerzőpáros hatalmas munkába fogott, elsősorban is Moszkvában, ahol nem csak Hitler – azonosításra alkalmas – fogsorának maradványait, a diktátor koponyadarabját, hanem azoknak a (kényszer)vallomásait is őrzik, akik az utolsó napokban 1945 április 30-a előtt Hitler környezetében a bunkerban éltek, és tanúi voltak a történteknek. Ám, az utolsó napok rekonstruálása – a tanúk minden ellentmondásával együtt – könnyebb volt, mint bejutni az immár Putyin elnök kezében lévő levéltárakba, ahol -. riport-beszámolókat kapunk erről is – újraéledt a Sztálin-Brezsnyev-éra bizalmatlan elzárkózása minden külföldi érdeklődés elől. E bizalmatlanság – dokumentumok titkosításának – oka, hogy a Sztálin ragaszkodott ahhoz: Hitler – az orosz felfogás szerint gyáván – ciánkapszulával lett öngyilkos, mert nem volt bátorsága főbe lőni magát. Mindkét változatra akad tanúvallomás (közvetett agy közvetlen bizonyíték), miként arra is, hogy a diktátor pokrócba csavart holttestét benzinnel leöntötték és elégették a kancellária kertjében, nem messze a bunker vészkijáratától. A szerzőpáros a váratlanul megtapasztalt, megmagyarázhatatlan rokon- és ellenszenvhullámokban sodródva kitartóan ostromolta évekig az orosz hatóságokat, mígnem hozzáférhettek a titkosított dossziék legalább egy részéhez, kezükben tarthatták a koponya megmaradt darabjait, a megégett fogsortöredéket, mígnem azok visszakerültek az archívumok féltve őrzött mélyére. A vastag kötetben a nyomozás történetét is megismerjük, eddig nyilvánosságra nem került vallomásokkal, korábban hozzáférhetetlen fotókkal és egy páratlan törvényszéki vizsgálat eredményével, amelyet a bunkernél talált maradványokon végeztettek el. Lebilincselő könyv lett Brisard és Parshina nyomozásából. Nem csak Hitler és a bunker lakóinak utolsó napjairól kapunk riportszerű beszámolót, de izgalmas leírást arról is, milyen versenyfutást és életveszélyes ellentéteket gerjesztett a háború végén a szovjet vezetők és titkosszolgálatok között, a Gazda, Sztálin akarata, amely szerint a Hitler-titok is egyedül őt illeti. A Szovjetunió emberi és anyagi áldozatai nélkül talán lehetetlen lett volna legyőzni a Harmadik Birodalmat, de legalább is csak még mérhetetlenebb szenvedéssel sikerülhetett volna. A Titok azonban ezzel együtt az emberiség elé vetett titok, amelynek megfejtése mindenkire tartozik, s ezért is külön értékelendő a kötet.    

Infó

JeanChristophe Brisard-Lana Parshina: Hitler halála. A KGB titkos anyagai fordította: Pacskovszy Zsolt Libri Kiadó, 368 oldal,  

Szerző
Témák
Hitler

A teljes rendszert meg kellene változtatnunk

Publikálás dátuma
2019.06.06. 12:00

Fotó: Lakos Gabor / Népszava
A nagy vezetőknek mindig szükségük van valakire, akit hibáztatni lehet – véli Jeroen Olyslaegers, flamand író, aki könyvében meglepő szemszögből mutatja be a második világháború történéseit.
Számos a második világháború történéseit feldolgozó művészeti alkotás készül(t), ám ritka az a „középső” álláspont, mellyel az Ön könyvében, a Védőrben találkozunk. Nem terveztem olyan könyvet írni, amely a második világháborúban játszódik. A nagyapám ( anyai ágon) kollaboráns volt a háború alatt, és bár a generációja nagy része nem beszélt arról, mi történt, ő nem tudott csendben maradni. Egy idő után már nagyon untam ezeket a történeteket, mivel már sokszor hallottam őket. A nagyszüleim konyhájában ülve úgy tűnt, mintha visszautaznánk az időben, és hirtelen 1947-ben lennénk, amikor kiengedték a börtönből (mivel két évre lecsukták a kollaboráció miatt). Úgyhogy nem terveztem erről írni. Azt hiszem, sok ember úgy gondolja, az írók keresik a történeteket, de ez sokkal radikálisabb. Valójában a történet az, ami megtalálja az íróját. Ez történt ebben az esetben is. Hogyan találta meg? Meghívott magához egy történész néhány diákja társaságában, és egy rendőrségi riportról akart beszélni, amelyet egy a razziában résztvevő rendőr írt. A riportban megemlítették annak az utcának a nevét is, amelyben én élek. Az állt benne, hogy a rendőr kollégájával bekopogtatott egy házba, egy zsidó férfi nyitott ajtót, aki abban a pillanatban elvágta a torkát egy borotvával. Velük szemben állva. A családját megmérgezve találták. A beszélgetésről hazaérve úgy éreztem, el kell mondanom ezt a történetet, meg kell értenem, amin a rendőr keresztülment. A dolgozószobám a második emeleten van, és arra a házra néz az ablakom, ahol hetven évvel ezelőtt ez az eset történt. Ott álltam, néztem, és egyszerre megcsörrent a vezetékes telefon. Az anyám hívott. Kérdezte, hogy vagyok, mire elmeséltem neki, egy regényen gondolkodom. S ahogy ott álltam, hallottam a hangját, és a háborúról gondolkodtam, hasonló érzés volt, mint Marcel Proust esetében. Felsejlett egy emlék. Megkérdeztem tőle, nem élt-e valaki a családban, akinek volt valami köze a háborúhoz. Mire az anyám azt mondta, de igen, a nagynéném, aki egy zsidó háztartásban cselédként dolgozott. Majd azt mondtam neki, 1942. augusztus 15-e után már nem, mivel arról értesültem, hogy abból az utcából a razziát követően minden zsidó lakos Auschwitzban végezte. Akkor az anyám azt mondta, igen, de ő aztán ott élt. És visszakérdeztem: egy cseléd továbbra is ott élt egy csinos házban, miután a munkáltatói eltűntek? Majd azt mondta, a pletykák szerint igen. Ez elképesztő volt számomra. A történet kétszer kopogtatott aznap az ajtómon. Számomra a történeteknek életük van, és kopogtatnak nálad. Vagy kinyitod, vagy nem. Én kinyitottam. Bárkinek lehetnek hasonló, rejtett történetei? Mindannyiunknak vannak titkaink. Zavarbaejtő dolgok, amelyeket titokban szeretnénk tartani. De az életünk legnagyobb része morális értelemben nagyon is látványos. Morális értelemben, a meglévő körülmények között semlegesen tekintünk magunkra. De a semlegesség egy hazugság. Mindig elköteleződünk valamilyen formában, még akkor is, ha éppen úgy döntünk, nem teszünk semmit. Nem tudjuk, hogy a döntéseinknek milyen következményei lehetnek egy pár napon, hónapon vagy éven belül. Meghozunk egy döntést, ami egyáltalán nem tűnik fontosnak, de később nagyon is azzá válhat. Ez az élet rejtélye. Nem tudhatjuk mit hoz a holnap. Senki sem tudja. Persze, vannak ötleteink. Ha nem tudjuk kiszámítani a következményeket, beszélhetünk egyáltalán morális dilemmákról? Ez a probléma. Egy valós morális ítélet mindig a tényeket követően érkezik. Például, ha arra gondolunk, hogy ökológiailag nagyon érdekes időben élünk, mivel haldoklunk. Az emberiség haldoklik. Ám ez többé nem apokaliptikus gondolat, hanem tudományos. Ha elfogadjuk a tudományt, el kell fogadnunk ezt is: ha nem változunk, a legtöbben meghalunk majd. Mindannyiunk meghalunk természetesen, de mint faj is kipusztulunk. Ez elviselhetetlen. És mégsem teszünk ellene szinte semmit. Ahhoz, hogy megmentsük a bolygót, és az életünket, a teljes rendszert meg kellene változtatnunk. Pillanatnyilag azzal nézünk szembe, hogy sokkal inkább érdekel bennünket a jelenlegi életmódunk, mint a túlélés. Ez az igazán érdekes: tudjuk, hogy ökológiailag rossz, mégis megtesszük. De miért? Azt mondjuk, mert ez könnyebb, vagy mert meg kell tennem, vagy a családomért teszem, vagy mert szükségem van a pénzre. Ez nem a jó vagy rossz közti különbség. A gondolatok és a tettek közti különbség. Mert például nem akarod elveszíteni a kollégáidat, ahogy a könyvben is: a férfi, aki részt vesz az utolsó razziában, nem akar ott lenni, míg a többiek igen, ezért rossz kollégának minősítik. Ez a morális probléma. Nem kell a háborúval szembenézned, hogy ezt átéld. Mennyiben más, ha környezetvédelem helyett az erőszakra vagy az emberölésre gondolunk? Ez egy bonyolult kérdés. Azt mondanám, a kontextustól függ. Azt hiszem, tehetünk rossz dolgokat, miközben azt gondoljuk, azt meg kell tennünk egy nagyobb jó érdekében. Például, még a háború alatt Heinrich Himmler azt mondta az egyik SS tisztnek, hogy tudja, amit tesznek, borzalmas, de meg kell tenniük, és bátornak kell lenniük – nem pont ezekkel a szavakkal, de hasonlót –, mert ha most megállnak, a zsidók fogják megölni őket hamarosan. Még ő is tudta, hogy borzalmas, mégis megtették. A gyűlölet, a paranoia és egy nagy vezető képzete nagyon veszélyes kombináció lehet. Az emberi életre veszélyes. A nagy vezetőknek mindig szükségük van valakire, akit hibáztatni lehet. Például a zsidókat. Vagy a menekülteket. Ha egy politikus ehhez hasonlót tesz, onnan tudhatod, hogy nem bízhatsz meg benne. Ha úgy beszél a kisebbségről, mint amely aláássa az országot, nem bízhatsz meg benne. Ha arról beszél, hogy meg kell védeni az embereket, akkor tudhatod, hogy hazudik. De sokan mégis hisznek neki. Ez a legérdekesebb az emberi gondolkodásban. A legtöbben azt akarjuk, hogy becsapjanak minket.
A Védőrhöz hasonló történetek, amelyek rámutatnak, hogy mégsem minden fekete-fehér, felnyithatják a szemünket? Igen, de nem mindenkiét. Az irodalom és a művészet észbontó élmény lehet. De ez nem szükségszerű. Ezért is mondtam, hogy a történetek találnak meg téged. Az olvasóra gyakorolt hatásukat azonban nem tudom kontrollálni. De ez nem az a könyv, ami forradalmat fog elindítani. A kötet a kétoldalúságról szól. Arról, hogy miként birkózunk meg a tetteinkkel és önmagunkkal. Meg vagyok győződve afelől, hogy minden cselekedetnek vannak következményei. A könyv erről szól. Egy idős emberről, aki rájön, hogy a cselekedetei olyan hatással vannak a családja életére, amelyet ő már nem tud kontrollálni. A családunkhoz fűződő viszonyok és történetek, a közös múltunk ellenére lehetünk mégis szabad individuumok? Természetesen. De van értelme? Van értelme elvágni magad a múlttól és a kollektív emlékezettől? A kontextuson múlik ez is. Ha például az elméd azt diktálja, hogy ne tekintsd magad tovább a társadalom részének, és csak a saját világodban élj, hogy aktuális szavakkal éljek, „kijelentkezz” a világból, az tökéletesen megvalósítható. Egyre nehezebb, mivel mindenki egyre több digitális módon is lekötött, de még mindig lehetséges. Hogy szükséges-e? Számomra nem. Mindig kapcsolatban akartam állni a múlttal, és a társadalommal. A jövőbeli kapcsolat viszont bonyolultabb. Mivel nem tudjuk, mit hoz a jövő. Egy olyan furcsa szituációban élünk, amit jelennek hívunk, és minden percben változik. Ugyanakkor, ha belegondolsz, egy sokkal mélyebb szinten a múlttal való kapcsolatunkban mind csodák vagyunk. Matematikai szinten, a tény, hogy életben vagyunk, hihetetlen. Annak az esélye, hogy ne legyünk itt, sokkal nagyobb, mint annak, hogy itt vagyunk. Ez elképesztő élmény. Ha nem érzékeled ezt a csodát, azt hiszem, nem szabad alkotnod.

Névjegy

 Jeroen Olyslaegers belga dráma-, regény- és újságíró, a kortárs flamand irodalom egyik legnépszerűbb szerzője. Színműírói munkásságáért 2014-ben megkapta az Edmond Hustinx Díjat. 2016-ban megjelent, Védőr című regénye számos rangos elismerésben részesült, többek között az Ultima Díjat, valamint a legjobb németalföldi szépirodalmi műnek járó Fintro Literature Prize zsűri- és közönségdíját is elnyerte.  A Védőr magyarul 2019-ben jelent meg a Helikon Kiadónál 

Szerző