Zsebre megy

Gyors válaszcsapásba lendült a Fidesz az Európai Ügyészséghez való csatlakozásról szóló aláírások eredményhirdetése után, hiszen Rejtő nyomán tudhatják: az nevet utoljára, aki először üt. Ennek szellemében több gyomrost is megpróbáltak bevinni az akciónak, mondván: egyrészt ez tőről metszett bevándorláspárti politika (a két elem közötti összefüggést nem látjuk), illetve az akció a bevándorlás támogatásához gyűjtött aláírásokat (ezt meg nem értjük), másrészt a 680 ezer mégsem egymillió, amennyi támogató megszerzését eredetileg zászlajára tűzte a független Hadházy Ákos képviselő.
Ez utóbbi kétségkívül igaz, de ha már a számoknál tartunk: ennél jóval kevesebb támogatóért is jó sok mandátumot osztanak egy valamire való választáson, és a Fidesznek minden mozgósítással (trükkökkel, levélszavazatokkal, médiatúlsúllyal, egyebekkel) alig több mint két és félszer ennyi embert sikerült felállítania a fotelből május 26-án. A válaszcsapás ezekkel az ellenérvekkel leginkább vagdalkozáshoz hasonlít. De annak legalább első.
Azt azért megtudhattuk, hogy a Fideszt még 680 ezer aláírással sem lehet lekenyerezni. Megvesztegethetetlen, elszánt, kitartó, és mindenről ugyanaz jut az eszébe. Pedig, ha jól belegondolunk, nem lehet egyszerű feladat folyamatosan az emberek véleményére hivatkozni úgy, hogy közben az emberek véleményét nem vesszük figyelembe. Most elég sokan mondták ugyanazt. Összejött annyi ember, amennyi az ellenzéki oldalon régóta nem, ráadásul most nem valami ellen, ahogy általában szoktak, hanem valamiért.
Érdekes látni, hogy a kormánypárt úgy üti a kezdeményezést, hogy közben ők az utóbbi évek nemzeti konzultációin bármilyen kontroll nélkül mondtak be mindenféle számokat. Hol egymillió jött össze, hol másfél, és óriási botrány kerekedett abból, amikor az ökopárt egykori társelnöke (ugyancsak Hadházy) próbált utánajárni: a nemzeti konzultációknál miért nincs pontos nyilvántartás, és miért tűnnek olyan üreseknek a válaszleveleket rejtő dobozok.
„Az emberek átlátnak a szitán” – szól most a fideszes érv. És valóban. Ezt a közvélemény-kutatások is alátámasztják, csak pont a másik oldalról. A magyarok 58-60 százaléka támogatja az Európai Ügyészséghez csatlakozást, és még a fideszesek relatív többsége, bő 40 százaléka is ezen a véleményen van. Vagyis nem akarják, hogy a Fidesz ugyanúgy zsebre vágja a végső soron német (meg francia, svéd, belga, stb.) adófizetőktől érkező, és elvben a felzárkózást és versenyképességet javítani hivatott uniós pénzeket, ahogy eddig.
Most (is) zsebre megy a harc, és ilyenkor nem jó, ha sok szempár figyel. Kellemetlen, amikor az Európai Csalás Elleni Hivatal próbál rávilágítani, hogy ilyen nyíltan talán nem kellene ellopni a támogatásokat. Ha a mostani ügyészséges felvetés népszavazásra ment volna, a Fidesz már rég meghátrál, ahogy a boltzárnál vagy az olimpiánál tette. Így elég volt gyorsan ütni (migránsozni), és – megint Rejtő nyomán – legalább azt betartani, hogy „vasárnap ne lopj, ne csalj, ne verj meg senkit, mert hat nap mindenre elegendő”.
Szerző
Markotay Csaba

Mézeskalácsszív, tükör

Falusi majális, még a rég ránk maradottakból való, körhintával, céllövöldével, az anyjukat vattacukorért nyúzó gyerekekkel. Egy ilyen eseményen egyfajta metszetét kapjuk a helyi társadalomnak, elég csak csendesen leülni a sörsátor melletti padok egyikére, s onnan pásztázni a sodródó tömeget. 
Az idősebb nők selyemdzsörzé kiskosztümben tipegnek, látszik, hogy szandáljuk új, vagy legalábbis tavaly ilyenkor vették fel utoljára. Műbőrből van, pár ezerért jutottak hozzá az ábécé előtt minden csütörtökön kirakodó testes úriembertől, akitől egyéb napokon a vizet felszívni sosem képes, tarka mintás konyharuhákat, meg a neonzöld műanyag kaspókat vásárolják. 
Minden asszony frizurával teljes. Egyetlen hajtincs sem huncutkodik a homlokukon, frufrujuk már-már elvágólag vízszintes, csak a tupír emel rajta valamelyest. Az összefésült, formázott haj mögött a helyi fodrász rutinos mozdulatai rejtőznek, évek óta keveri ugyanazokat a színeket, s szárítja feszesre a hullámokat. Aki mégsem őt választja, hanem otthon egyedül boldogul, vagy épp a szomszédasszonyt hívja segítségül, annak fejteteje merevebb, mintha a csavarók még most is ott rejtőznének a hajrolnik alatt. 
A férfiak erre a napra szintén kiöltöznek. Öltönyt persze nem vesznek fel, azt csak temetésre meg esküvőre tartogatják. Amúgy is meleg van, jó lesz a rövid ujjú fehér, vagy a fényre kissé felragyogó, fémes hatású fekete, esetleg sötétszürke ing, valamilyen erős színű nyakkendővel, lehetőleg nagy bogra kötve. Nadrágjuk koptatott farmer vagy kávébarna szövet, lábbelijük a nyitott szandál és zárt félcipő között mozgó átmeneti, amiből a lábujj nem kandikál ki, viszont a zokni színe tisztán látható.
Nem mennek karonfogva, bár azért akad olyan is, leginkább üzenet gyanánt a helyi közösségnek, amelyik viharos gyorsasággal kapja fel és ereszti tova a félrelépésekről, vagy akár csak az óvatos kikacsintásokról szóló pletykaszellőket. S még ritkábban, ha megszokták már az összekapaszkodást harminc, negyven év alatt. Többségük karja, keze azonban foglalt: egy-kétéves kis unokát ölelnek, vagy ha nagyobb, fognak kézen közösen. A gyerek is ünneplőben. Ha kislány, akkor fehér zokni bodorítja a vádliját, rajta is új cipő. Fején virágos kalap, lehetőleg az is masnival kötött, ruháján ezer fodor, selyemszalag, gyöngymező. Ha fiú, akkor fején pörge fekete kalap, nemzeti szín szalaggal. Vesznek nekik mézeskalács szívet vásárfiának, kis tükörrel a közepén. 
A kettő közötti generáció – a fiatalok – mögöttük, le-lemaradozva hajdani iskolatársakkal, rágyújtva cigire velük, élvezve az ajándékul kapott rövid időt, amit mintha újra függetlenként tölthetnének. Ez azonban nem tart soká, hamarosan csatlakozniuk kell a családhoz, egységük mustrája most előrébb való mindennél. Hisz napokig téma lesz még a helyi agorán, ki és hogyan, miben és mennyiért, honnan és meddig, kivel és kivel nem, fenntartva némi izgalmat az újabb fontos eseményig, a nyár végi falusi búcsúig.
Szerző
Doros Judit

Munkát teremt az íróasztal

A g7.hu gazdasági hírportálon volt nemrégiben olvasható: "Magyarországon több mint félmillió ember kapja a fizetését az államtól, pontosabban azon belül is a központi költségvetés szerveitől. (Az önkormányzatokat is beleértve több mint 800 ezren dolgoznak az államnak.) Ez több mint a kétszerese a 2010 előtti helyzetnek. A duplázódás valójában két év alatt, 2011 és 2013 között történt, igaz, azóta is nőtt a központi kormányzat dolgozói állománya. Bár az állam mérete mindenképpen nőtt, de ez az őrült nagy felfúvódás részben csak látszat, hiszen rengeteg korábban is meglévő funkciót központosítottak. A 120-130 ezer pedagógus például korábban javarészt az önkormányzatoknál volt, csak 2012-től kezdve csatolták őket a központi kormányzathoz”.
A KSH adatok szerint 2018-ban átlagosan – beleértve a közfoglalkoztatottakat is - 817,2 ezer ember dolgozott közalkalmazotti és köztisztviselői státuszban a költségvetési intézményekben (közigazgatás, védelem, társadalombiztosítás, oktatás, humán egészségügy, szociális ellátás). Ez az önmagában döbbenetes nagy szám tehát nem tartalmazza a tartós állami tulajdonban lévő cégek (63 ilyen van) és az önkormányzati vállalatok létszámadatait, amelyek dolgozóit semmiképpen nem nevezhetünk versenyszférás dolgozóknak. A Magyar Posta Zrt. 31 ezer főt, a teljes MÁV-csoport 35 ezer főt foglalkoztat, de idetartozik még 22 erdőgazdasági és 5 vízi közmű társaság is.
Említést érdemelnek az önkormányzati tulajdonban lévő cégek is: a BKV 10 ezer, az FKFV 3197, a Budapesti Gyógyfürdői Zrt 1165, az FCSM 997, a FŐTÁV 678 embernek ad munkát. A városi, községi, fővárosi, kerületi önkormányzati vállalatok, ezen túlmenően a vagyonkezelő holdingok birtokában lévő vállalkozások, valamint önkormányzati alapítványok társaságainak száma nemzetgazdasági szinten meghaladja az 1200- at. Ha ezeket a számokat országosan értelmezzük, akkor biztosan kimondható, hogy a magyar állam jóval több, mint 1 millió ember munkáltatója. Magyarán, az állam a 4,445 millió hazai foglalkoztatott kb. egynegyedét direkt módon vagy vállalatain keresztül alkalmazza.
De nézzük az ügyet más, nemzetközi optikán keresztül. Az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) „Hogyan teljesít Magyarország?” című 2015. évi kiadvány adatai szerint a kormányzati foglalkoztatás (ideértve a kormányzat valamennyi szintjét és a társadalombiztosítási alapokat is) átlagos mértéke a magyarországi teljes munkaerő 18,8 százalékát teszi ki, ami jelentősen meghaladja a környező országokban mért arányokat. Szlovéniában 16 százalék, Csehországban 13,5 százalék, Szlovákiában 13 százalék, Ausztriában és Németországban 11 százalék, Lengyelországban nem éri el a 10 százalékot. Az OECD átlag: 15,5 százalék. (Az állami és önkormányzati vállalatok adatai nélkül.) Jól látszik, hogy régiós partnereink/versenytársaink valószínű olcsóbb, de biztosan „karcsúbb” államot üzemeltetnek. Ezek az eltérések alapos szakmai magyarázatot igényelnének!
Az ILO (Nemzetközi Munkaügyi Szervezet) adatai szerint 
az állami foglalkoztatottak aránya az összesen belül csaknem 30 százalékra nőtt hazánkban.

Ebbe nemcsak a költségvetési szerveknél dolgozók számítanak bele, hanem az állami és önkormányzati vállalatok alkalmazottai is. 2010-ben a köztisztviselők, kormánytisztviselők és közalkalmazottak között 12,6 ezer fő vezető állású volt, a 2015. évben már 19 ezer személy, amely érték 2016-ban 18,4 ezerre változott. A vezetői létszámnövekedés hat év alatt meghaladta a 45 százalékot. Az ILO statisztika szerint Magyarországon az állami alkalmazottak aránya az összes foglalkoztatott között 2009-ben 26,3 százalék, 2016-ban 29,6 százalék. (Feljebb én 25 százalékra taksáltam ezt az arányt.) Ami egyben azt is jelenti, hogy 2010 és 2016 között több mint 250 ezerrel nőtt az állami alkalmazottak száma.
Vélelmezhető, hogy a közeli múlt kormányzati intézkedései (minisztériumok, főhivatalok és háttérintézmények létszámának csökkentése) valamelyest korrigáltak a helyzeten, de az állami és önkormányzati forrásból történő foglalkoztatás ma is túlméretezett. Illusztrációként: 
napjainkban a miniszterek, államtitkárok és helyettes államtitkárok összlétszáma meghaladja a 190-et, miközben ez a Bajnai-kormány alatt 85 volt.

Ráadásul ezek a vezetői státuszok újabb alsó és középvezetői, valamint beosztotti munkaköröket generáltak. De ne csak létszámban és bérben gondolkozzunk! Bérleti díjjal, gépkocsi-költséggel, külföldi kiküldetéssel, továbbképzéssel és a fűtés-hűtés számlával stb. is illik kalkulálni.
A nagyméretű apparátus az élet minden területén be akar avatkozni, így az ügyintézés lassú, bürokratikus és költséges. A hatékonyság és az ésszerűség követelménye egyáltalán nem érvényesül. Az állam továbbra is befurakszik a magánszemélyek és a vállalkozások életébe, de nem azzal a céllal, hogy az állampolgári közérzetet javítsa, hanem hogy bonyolult szabályrendszerét végrehajtsa. Ehhez sok hivatal, sok intézmény és ebből eredően sok munkavállaló kell. 
Ma is meggyőződésem, hogy racionális és humánus intézkedések keretében számos közszolgálati munkavállaló meggyőzhető lenne arról, hogy pályafutását az üzleti szférában folytassa. De erről ma higgadtan, a szakmai indokok előtérbe helyezésével és empátiával szinte senki sem képes beszélni. Maradnak – a sokszor indokolatlan és lelketlen – elbocsájtások, és az ezeket menetrendszerűen követő eredménytelen dolgozói tiltakozások. Tényleg nem lehet a közszolgálatból a krónikus munkaerőhiánnyal küzdő üzleti szférába vezető ún. „karrier hídról” értelmesen szót váltani? Teljesen kizárt, hogy az állam és mostani dolgozói, valamint a verseny szektor konszenzusra törekedjen, és együtt határozza meg az optimális „bürokrácia- üzemméret” paramétereit? 
G7.hu idézettel kezdtem jegyzetemet, azzal is zárom: „De azért 2009-hez képest így is 41 százalékkal több a köz- és kormánytisztviselő (őket korábban egyszerűen köztisztviselőnek hívták, és erősebb jogköreik voltak), rendvédelmi dolgozóból pedig 30 százalékkal van több” – írják. Biztos, hogy jó ez így?