Trump Orbán után

Egy hónappal ezelőtt találkozott a Fehér Házban Donald Trump Orbán Viktorral. Arról akarok írni, hogy ennek a találkozónak a két ország számára semmiféle gyakorlati eredménye vagy következménye egyelőre nincs. Ám mielőtt részletezném a kudarcot és okait, hadd említsek két lényeges tényezőt. Az egyik az, hogy Orbánnak jól jött ez a találkozó. Mivel az Európai Unió konzervatívjai idén megkérdőjelezik a Fidesz tagságát és valószínűleg a Budapestre átutalt csekk összegét is, Orbán – az amerikai nagykövet segítségével - kieszközlött egy washingtoni meghívást, s ezzel megpróbálta elterelni a figyelmet az új brüsszeli helyzetről. Ha igért valamit a meghívásért, nem lehet tudni mit. A másik említendő tényező a decentralizált amerikai politika, amely különbözik az európai parlamenti rendszerek struktúrájától. Az elnök bizony nem az egyetlen fontos faktor itt. A költségvetésről például javaslatai számítanak, de a képviselők döntenek. Érdekesség: Orbán látogatása felszínre hozta azt a sok felgyülemlett kritikát a kongresszusban és a sajtóban is, ami az Orbánról alkotott amerikai megítélést az utóbbi két évtizedben jellemezte. Ezért van az, hogy a Trump-Orbán találkozó nem a javuló kapcsolatok kezdetét, hanem a végét jelezheti. Érdemes észrevenni a kongresszusi tiltakozások özönét a találkozó előtt, majd azóta is. A tiltakozók között sok a republikánus, a kritikus sajtó sem egyszerűen „baloldali” vagy „elfogult” vagy „nem tud magyarul”, ahogy ezt a kormány propagandistái állítják. Az amerikai képviselőház külügyi bizottsága az elmúlt héten csaknem 150 oldalon taglalta a Külügy jövőévi költségvetését, s Közép- és Kelet-Európáról szólva konkrét javaslatokat tett az orosz befolyás csökkentésére és a demokrácia támogatására. Még a Trump-kormány is kifogásolja: egy hónap elmúlt anélkül, hogy az állítólag roppant elfoglalt magyar parlament ratifikálta volna azt a védelmi szerződést (DCA), amit többéves késéssel már hónapokkal ezelőtt végül is aláírt. Mintha egy parlamenti szavazatot Orbán nem tudott volna elintézni egy telefonnal… A magyar kormány továbbra is szabotálja a NATO-Ukrajna tárgyalásokat. Az ország energia-elkötelezettsége Moszkvával – és szövetsége Vlagyimir Putyinnal, az orosz diktátorral – még a Fehér Háznak sem tetszik. Trumpot és lojális követőit ugyan nem nagyon érdekli a magyar demokrácia sorsa, de a kongresszusi tiltakozások és a sajtóban megjelenő kritikák zöme egyre többet foglalkozik az államhatalom térhódításával. A Magyar Tudományos Akadémia hatásköre máris szűkebb, mint a Kádár-rendszer végefelé, a magas színvonalú 56-os Intézet önállóságát vita nélkül szüntették meg, és a kitűnő Central European Universityt új „törvényekre” hivatkozva üldözték ki az országból. Vasárnap egy szupermarketben összefutottam a külügyminisztérium egyik Európával foglalkozó szakemberével. Ezt kérdezte: „Mondd, ezek a magyarok azt hiszik, hogy mi vakok vagyunk vagy hülyék?” „Inkább azt hiszik, hogy ők mindenkit át tudnak rázni,” válaszoltam. „Kisokosok”, tettem hozzá, de ez a kedves magyar szó angolul jóval durvább. 
Szerző
Charles Gati

Túllihegés

Nem újdonság, mégis megszokhatatlan, amikor médiaeseményt csinálnak egy tragédiából. Most a Dunán elsüllyesztett kishajóval és szerencsétlen áldozataival történt meg ez. A szenzációt – mert egy ilyen baleset sajnos az – tálalták, aztán pedig sokáig igyekeztek fenntartani. Az egész a Hableány tegnapi kiemelésével ért el a csúcsra. A tévék – felhasználva és megtanulva az összes rossz példát – egymással versengve számoltak be az eseményekről. Mivel azonban hír alig volt benne, látnivaló sem sok, hát kitöltötték a műsoridőt. Stúdióban ülő és a helyszínen lévő médiamunkások csűrték-csavarták a szót, felidézték a majdnem két hét nyilatkozatait és eseményeit, bár valódi mondandójuk alig akadt. Közben hősköltemények születtek. Szeretett vezérünk ismert és állandó intencióinak szellemében a magyar néző megtudhatta, hogy a magyar emberek újabb csatát nyertek. Őket ugyanis nem lehet legyőzni, akkor sem, ha a természet erői és megannyi ellenség össze is fog ellenük. A kishajó kiemelésében résztvevő szakemberek, a búvárok és mindenki más is köszönetet, meg dicséretet érdemel áldozatos munkájáért. De tevékenységüknek semmi köze sem a politikához, sem a propagandához. Megmutatták – mert sajnos lehetőségük nyílt rá –, hogy jól értenek a szakmájukhoz. Itt azonban vége is a történetnek. Nem hősök, hanem jól képzett emberek. Nem esküdött össze semmilyen hatalom Magyarország – ráadásul még Dél-Korea – ellen sem. Tragédia történt, s igazi okait mielőbb fel kell tárni, nemcsak azért, mert a világ ezt várja a magyaroktól, hanem azért is, hogy soha ne ismétlődhessen meg. A kommunikációs paneleket meg jobb lenne elfelejteni. A tényszerű beszámoló – bár közhely, de – mindennél többet ér. Szükségtelen Nagy Magyar Győzelemről beszélni ott, ahol halottak és – enyhén szólva – rendezetlen helyzetek vannak. A túllihegés nem old meg semmit.         

Csernobil a levegőben

Azt, hogy Csernobilban 33 éve történt valami, új sorozatával az HBO emelte ki a feledés homályából. Hisz az atomtechnológia úgymond bonyolult, néhányan meghaltak, de végül is nem történt nagy baj. Valakik ezért úgy gondolták, az emberiséget fel kell rázni. E tekintetben a téma hasonlít a holokausztra, bár itt kezdetben talán még az alkotók sem tudták: mi Csernobil ügyében a legfelháborítóbb. És ahogy felfejtették, válhatott világossá, hogy a történelem egyik legnagyobb aljasságát kell újramesélniük. A látszatot görcsösen fenntartani igyekvő, félelemre épülő, pórusaiban rég elkorhadt rendszer, a pitiáner pozícióféltés, a lelkiismeretlen, hiányos tudásukat arrogáns pökhendiséggel palástoló mérnökök, az „ami nem látszik, az nincs”-elv, elhallgatás, időhúzás, késlekedés, a lakosság megtévesztése és beáldozása, a hatékony elhárítási tervek hiánya, a felelősség mindenen túli hárítása, majd a maguk teremtette válságban tíz- és százezrek hősies önfeláldozása a még nagyobb katasztrófa elkerülésére. Hatásvadász? Igen. Profi? Igen. Politikai megrendelésre készülhetett? Meglehet. Csúsztat? Talán, de erről a mocsokságról csak így lehet méltón megemlékezni. A sorozat sajnos nem a múltról, hanem a jelenről és a borús jövőről szól. Hiába teremtette meg az HBO zseniálisan a 80-as évek szovjet közegét, e gyűrött tekintetekkel nap mint nap ma is találkozunk. Az emberek millióit érintő ipari baleseteket rendre igyekeznek eltitkolni, utólag pedig mindenki mossa kezeit. A régi reflexeket láttuk úgy a 2003-as – szennyezéssel járó – paksi üzemzavarnál, mint – a máig szivárgó – Fukusimában, vagy épp a két évvel ezelőtti, de még mindig nem tisztázott, sejthetően orosz ruténiumsugárzás, vagy az Oroszországból érkező szennyezett kőolaj kapcsán. És ezek nyugtatnak most minket, hogy bízzunk az általuk üzemeltetett és tervezett üzemekben. Ja, és csinálnak egy ellenfilmet, miszerint a CIA robbantotta fel Csernobilt. Én mindenesetre most veszek egy dozimétert.
Szerző
Marnitz István