Hogyan lehetett vonzónak látni a háborút? - Interjú Závada Pállal

Publikálás dátuma
2019.06.14. 09:00

Fotó: Lakos Gábor/Népszava
1944 márciusa: a németek megszállják Magyarországot. Még az egyik legnagyobb beszállítójuk, a Weiss Manfréd Művek konszern tulajdonosai sincsenek biztonságban. Hiszen zsidók. Bár nagyon gazdagok. Ha életben akarnak maradni, minden vagyonukat fel kell adni a menekülésük érdekében. De mit még? Závada Pál, ahogy a Hajó a ködben című új regényében, a beszélgetésünkben is elgondolkodtató válaszokat ad erre a kérdésre is.
Fenyő Miksa írja Az elsodort ország című 1944-45-ös naplójegyzeteiben, hogy ’44. március 18-án az íróasztalán hagyta a Weiss Manfrédről készített tanulmányát – ami aztán a másnapi német megszállást és házkutatást követően örökre elveszett. Önre mégis hogyan talált rá a leszármazottak, a Weiss–Mauther–Kornfeld–Chorin családi konszern SS-szel kötött paktumának története, melynek révén a zsidó származású, az ország elitjéhez tartozó család, átadva minden ingó és ingatlanát, kimenekülhetett az országból Svájcba és Portugáliába?  A történet viszonylag közismert, én is régóta ismerem, annyira egyedi háborús-vészkorszakbeli eset, hogy óhatatlanul megragad az ember fejében. Olvastam Zsolt Béla és Fenyő Miksa vitáját is, mely mindjárt a háborút követően jelent meg a Haladás című lapban, a családi paktum morális dilemmáiról, vagy a történész Karsai Elek kitűnő tanulmányát, mely a szerződés részleteibe, számadataiba is bepillantást enged. Ahogy Chorin Ferenc lányának, Daisynek a dokumentumokkal alátámasztott visszaemlékezéseit az apjáról, vagy a Kornfeld-ágon Weiss Manfréd-dédunoka, Szegedy-Maszák Marianne Csókolom a kezét című tényregényét, mely elsősorban a szülei, Szegedy-Maszák Aladár és Kornfeld Hanna szerelmi levelezésén és családi dokumentumokon alapul. És – mikor már több hónapja csak e témában olvastam – éppen ez idő tájt keresett meg Rózsa János rendező, hogy filmet szeretne forgatni a Chorin-féle alkuról, készítsünk hozzá filmtervet. Még több olvasás követte a felkérést – Széchenyi Ágnes történész kutatásainak rengeteget köszönhetek –, és kezdtem felfedezni, hogy mi keresnivalóm lehet nekem ebben a történetben íróként. Láttam már a regényhőssé avatható figurákat, valamint az elbeszélői helyzeteket. Jelesül, hogy a családtörténetet egy többes szám első személyű rokoni csoport, mintegy kórusként – „mi”-ként – mesélhetné el, ami mellett az általam kitalált figurák, a Weiss-lány Helén, a férje, Artúr és a szeretője, Lola kapnának egyéni szólamokat. Ez volt a döntő, a forma megtalálása! A „szerelmi szál” akkor legalább annyira izgatta, mint a különféle morális-társadalmi dilemmákat felvető történelmi helyzet?  Mint említettem, ez egy közismert sztori, tehát az újramesélése nem mozgatott meg annyira, ahogy például az Egy piaci nap esetében, ahol a ’46-os kunmadarasi pogrom így talán visszatalált a társadalmi emlékezetbe. Ez esetben a társadalmi-történeti dimenzió inkább jó háttér, támaszték volt ahhoz, hogy egy ilyen gazdag rokonságot, a nézetek, értékrendek, figurák széles tablóját megpróbáljam megragadni, az izgalmas viszonyaikkal, előtörténeteikkel, egymáshoz való kapcsolódásaikkal. Mikor értenek egyet vagy vitáznak a lojalitás, az asszimiláció, a szövetségkeresés, a szembeszegülés, a kiegyezés vagy a helytállás dolgában? Vagy hogy mekkora irdatlan felelősséggel jár az ország elitjéhez tartozni, származástól függetlenül? És milyen veszélyekkel jár mindez, hiszen már régen tart a háború, de ez a konszern még mindig Hitlernek szállít, nincsenek felmondva a szerződések, semmilyen formában nem fejezik ki az egyet nem értésüket a történésekkel szemben, holott tudjuk, mit gondolnak – de az üzlet, az üzlet. Így kicsit bepillantást nyer az ember abba is, hogyan lehetett vonzónak látni a háborút, a németországi folyamatokat: a felpörgő gazdaságot, a lehetőségeket, a technikába, építkezésekbe, fejlesztésekbe való beruházásokat, a jóléti intézkedéseket. Melyek mögött a kényes ízlésűek persze észrevették a korporatív állam taszító és életveszélyt hordozó elemeit. Szóval a szerelmi háromszög…?  Mégis, elsősorban azok az emberek izgattak jobban, akik regényhőseimmé válhattak: hogy mennyire tudok az egészen közeli testi-lelki fölépítésükben, észjárásukban, viszonyaikban otthonos lenni… Illetve kitalálni őket! Kitalálni – hiszen a történelmi tények és összefüggések mellett a regény eleve fikció –, hogyha egy ilyen nem mindennapi helyzetbe kerülnek, akkor hogyan történik a házasságtörés, mit gondolnak a gyereknevelésről, eszükbe jut-e ifjúkoruk Ady-imádata? Mit hagy maga mögött ez a nagypolgári arisztokrata társaság? Mire gondol vissza nosztalgiával? Merthogy akkor, a két háború között pezsgő szellemi élet zajlott, a minőségérzék és a minőségpártolás pedig jórészt együttjárt – aminek manapság nyomát sem látjuk. A tervezett filmre még várni kell, ellenben tavaly november 23-án volt a premierje a Szegedi Nemzeti Színházban Az utolsó üzlet című, Lukáts Andor rendezte darabjának, mely szintén a paktumot és a házasságtörést helyezi a középpontba. Milyen viszonyban áll a színpadi mű a Hajó a ködben című regénnyel?  Már készült a regény, itt-ott felolvastam belőle részeket, amik alapján Spiró György, aki a szegedi színház művészeti tanácsadója, dramaturgja volt, felkért, hogy írjak belőle színpadi darabot. Örültem neki, mert így kísérletezhettem, mi működik, mi nem, úgy a párbeszédekkel, a jelenetekkel, a dramaturgiával – mindazzal, ami a regény megírásakor hasznomra lehet majd. Persze egy az egyben átvételekről nincs szó. Az, hogy a „mi” kórusából és az egyes szólamok vagy akár a különféle visszaemlékezésekből idézett szövegek összhangzatából áll a regény, azt jelenti, hogy tulajdonképpen az olvasóra bízza a különféle dilemmák megítélését, az ítélkezést?  Nem szoktam bánni, ha a szerzői értékrend kiolvasható a műveimből. Az elsodort ország számomra alapmű, a regényben szereplők a vitáik során hol közelebb, hol messzebb állnak, már ahogy én elképzeltem, az általam is osztott Fenyő Miksa véleményétől. Ő valóban jó ismeretségben állt a családtagokkal, így megtettem szereplőnek, és ezért azok a kérdések is szóba kerülnek a regényben, amiket megírt a naplójában. Épp neki mondja a regényben Kohner Artúr, hogy „ha itthon maradok, és ha túlélem, akkor biztosan el kell hogy meneküljek majd a hazámból. Mert képtelen leszek itt maradni, ahol honfitársaim ekkora tömegben és ilyen buzgón vették ki a részüket a legvisszataszítóbb bűncselekményekből”. A magyar zsidóság kiirtása a mai napig nincs kibeszélve a társadalom körében. Csupán politikai okai vannak ennek?  Rengeteg oka van. Amit hiányolunk, azt Fenyő Az elsodort országban példamutatóan végrehajtotta ’46-ban, majd az említett, Zsolt Bélával folytatott vitában szintén. Zsolt Béla felvetéseit gyorsan el is intézte a közvélemény annyival, hogy persze, zsidó üldöztetés, zsidó sérelmek, mindez a zsidóság vesztesége… nem érdekes. Aztán jött a svábok kitelepítése, amire egyedül Bibó hívta fel a figyelmet: hogy hát a zsidók deportálása után egy évvel hasonló módszerekkel, még ha nem is haláltáborokba, de az országból kiebrudalva, kollektív büntetnek egy népet. Pár memoár és tanulmány még, de aztán elfelejtődik pillanatok alatt a kérdés. Tehát hogy mi történt a második világháborúban, hogy mi volt a magyar elit, az értelmiség felelőssége minden idők legiszonyatosabb eseménysorozatában, hónapok alatt lekerül a napirendről, nem lesz megvitatva. Mintha mi sem történt volna. A koalíciós években a kommunistaveszély kérdése válik központivá, a rá következő diktatúra pedig nem kedvez a kérdéseknek. A nemzet és Közép-Európa szörnyű vidékének történelmi emlékezetét, az egészséges nemzeti lelkületet, a hagyományt és az értékeket, a borzasztót és a tévedést, a meggyónnivalót vagy a beismerést kívánó bűnök feldolgozását – nos, ezeket a dolgokat és folya­matokat szőnyeg alá söprik. Évtizedekre eltüntetik, elfojtják. Amikor aztán ’89-ben lekerül a fazékról a fedő, akkor meg előjönnek a legszomorúbb, legtorzabb és leggyalázatosabb hagyományokra mint új felismerésekre tekintő nézetek. Ami nem így történt volna, ha normális fejlődés keretében, nem pedig az elhallgatás égisze alatt zajlik mindez. Nézzük azért a felelősség kérdését a zsidóság felől is! A Négy fal között című ostromnaplót író Heltai Jenőt – aki szintén Kohner Artúr barátja – idézi a regénye, aki amellett érvel, hogy nem az asszimiláció részlegessége, hanem éppen a túl jól sikerültsége okozza az ország problémáit. Mert a gazdag zsidók épp a hitvány magyar arisztokrácia mintájára váltak maguk is hitvánnyá, és éppúgy lenézték a szegény hittársaikat, ahogy a magyarok. „A zsidó bűnök mindenekelőtt magyar bűnök” – írja Heltai, írja ön.  Amit korábban az értelmiségiek, a szellemi és részben politikai elit felelősségéről mondtam, abba beleértem a zsidó származásúak felelősségét is. Akik akár szellemi restségből, óvatlanságból, rossz magatartási minták átvétele miatt, de engedtek a csábításnak, kifizetődőbbnek tartották a lepaktálást is adott esetben. Heltai ezt a nemtörődömséget ostorozza, tűzi tolla hegyére: hát miért gondolták, hogy ők kivételek, és az intézményesített faji szempont törvényeinek hatályain kívül esnek? Weissék nem estek, de abban kivételesek voltak, hogy a hatalmas vagyonuknak és a magas összeköttetéseiknek hála, kiválthatták magukat, elmenekülhettek, túlélhettek.

Závada Pál

Hajó a ködben című könyvének bemutatója ma, június 14-én 19 órai kezdettel lesz a Radnóti Színházban a Magvető-est keretében. 15-én, szombaton a szerző a Duna-korzón 15 órától dedikál a Magvető standjánál.

Szerző

Jövőbe küldött üzenet – Péterfy Gergely felelősségről és lehetőségről

Publikálás dátuma
2019.06.08. 19:25
Draskovics Ádám/Népszava
Pénteken jelent meg Péterfy Gergely új, A golyó, amely megölte Puskint című regénye. Az AEGON-díjas szerző szerint nincs más esélyünk a túlélésre, mint kinevetni a hatalom és az erőszak nyelvét beszélőket, hogy jelezzük: átlátunk rajtuk, előlünk nem lehet elbújni! Beszélgetésünkben a rómaiak éppúgy szóba kerültek, mint a Dunakanyar.
Az új regény már most vezeti a könyves web­áruházak előrendelési listáit. Mennyiben befolyásolta ennek a könyvnek a létrejöttét a 2014-es Kitömött barbár hatalmas sikere?  Valóban nagyot ment a Kitömött barbár, ami hihetetlenül jó érzés volt, egyben nyomasztó is, abból a szempontból, hogy milyen elvárásokat generál majd az újjal szemben. De biztos voltam benne, hogy nem fogok még egy történelmi regényt írni. Állítólag ilyenkor a legjobb valami kockázatosba fogni. Nekem az tűnt a legkockázatosabb, legreménytelenebb vállalkozásnak, ha a jelenről írok, pontosabban arról, hogyan állt számomra elő ez a jelen, amelyben vagyok. A regényben, ha nem is civilizációk, de kultúrák csapnak össze: a Római Birodalom a barbár hordákkal, a polgári értékek a kommunistával, az urbánus a pórival, a műveletlenség a bunkósággal. És mindig az utóbbi kerül ki győztesként – ennek okairól az egyik szereplő, a tudós Waldstein Péter is történetelméleti diszkussziót folytat, de érdekelne az ön véleménye is: a történelem logikája mindig a tudatlanoknak, az erőszakosabbaknak kedvez?  Nincs történetelméletem, vagyis inkább történetelméleteim vannak. Nem gondolom, hogy létezne egyetlenegy működőképes modell a történelemre, hanem sok kis egyenlet keveredéséből áll össze az egész – az emberi rendszerek irtózatosan bonyolultak, akár az időjárás, jószerével csak a holnapi napra szolgálhatunk pontos előjelzéssel, a jövő hétre már nem. A regényben éppen azt vizsgálom, milyen gomolygás alakul ki, amikor eltérő hátterű, eltérő habitusú emberek szeretik és gyűlölik egymást. Milyen gomolygások jönnek létre, amikor különféle társadalmi tradíciók, habitusok, ösztönök csapnak össze – mindaz, ami itt Magyarországon kering a fejekben-lelkekben, a történelmi konstrukciók, az ideológiák roncsai, a legvadabb agyrémek és rém­álmok, amelyek között élnünk adatott. És a történelemírással mi a helyzet? Ironikus példáját adja a történelmi emlékezet csalfaságának, pláne a mindenkori hatalmak történelemhamisításának, egy emlékmű állításának és újra és újra fölavatásának a történetével. Érdemes egyáltalán történelemkönyveket olvasni, ha a politika mindig felülírja a valós történeteket?  Kelet-Európában mi aztán igazán jól ismerjük annak a pikantériáját, ahogy generációról generációra mindig újrakezdődik a történelem. Minden generációt derékba kap egy új rendszer, ami minden értéket gyökeresen átalakít, a hatalom újra és újra létrehozza a saját hazugságait, az emberek pedig mindig kénytelen-kelletlen alkalmazkodnak ehhez – vagy köszönik szépen, és kiszállnak. Az állandó újraírások miatt rövid az emlékezet, nincsenek generációkon átívelő nagy elbeszélések, a családi legendáriumok fragmentáltak és anekdotikusak. A kollektív emlékezet az ostobaság, a bosszú, az emlékezetnélküliség, a hatalmi erőszak és az emlékezetpolitika erőszakának a játéktere. A már említett tudós a nevetést tartja a hatalom és a bunkóság elleni legfontosabb védekezési-túlélési eszköznek – és ezt már öntől is hallottam korábban. Ugyanakkor nem vadítja el még jobban a mindenféle komplexusokkal küszködő hatalomgyakorlókat, ha kinevetik őket, nem durvulnak be ettől még jobban?  Előfordulhat, mégis azt gondolom, hogy hosszú távon nincs más esélye az embernek velük szemben, mint hogy nem veszi komolyan őket. Abban a pillanatban, ha ellenfélnek tekintjük őket, és megpróbálunk vitába szállni velük, akkor egyrészt belevonódunk az ő játékterükbe, másrészt mi, akik nem alkalmazzuk az erőszakot és nem beszéljük a hatalom nyelvét, hanem inkább érvekkel csatázunk, amúgy is eleve vesztésre vagyunk ítélve azokkal szemben, akik erőszakot alkalmaznak és a nyelvet az erőszak eszközeként használják. Ezért gondolom, hogy az egyetlen lehetséges álláspont az irónia és a szarkazmus – egyszerűen röhögjük ki a hülyéket! Mert a nevetés azt jelenti: úgyis átlátunk rajtatok, előlünk nem lehet elbújni. Mennyit nevet manapság? Rengeteget. Bár én alapvetően a legjobban Chaplinen és a Tom és Jerryn tudok nevetni, de a hülyeségnek az a cunamija és az ostobaságnak az a fergetege, ami az utóbbi tíz évben lecsapott erre az országra, határtalan mennyiségű röhögést tesz lehetővé. A klasszika-filológiai műveltsége és az önnek is otthont adó Dunakanyar végzetesen összeér ebben a regényben. A pilismaróti Castrum ad Herculanum (Herkulesvár) milyen szerepet tölt be az életében?  Itt, a Dunakanyarban érzem magam leginkább otthon. Ez testesíti meg számomra leginkább azt a tradíciót, ami nekem ebben az országban kedves, kezdve a római városmaradványokkal, Mátyás király reneszánsz dilijén át, a sváb falvak világán keresztül, a tágas, élhető hegyekkel és vizekkel bezárólag. Egyfajta szenvedélyt, elragadottságot jelent ez, amiről szívesen írok. Ugyanakkor, ne felejtsük el, ezt a festményekre kívánkozó tájat mindenfajta borzalmak helyszínévé teszem a regényben: a hőseim három olyan diktatúrával szembesülnek és harcolnak, amelyekben egyformán közös számukra, hogy mindegyik az alantasság rémuralmáról szól – mindegy, hogy a náciké, a kommunistáké vagy a NER-é. A regényben mindenki magányos, a családok atomizáltak, a nemzedékek között nincs igazi párbeszéd, a könyvet ugyanakkor Simon fiának ajánlja, ez egyfajta párbeszéd-lehe­tőség?  A regények szabják meg, hogyan emlékszünk a múltra. A regények óriási felelőssége és hatalmas lehetősége, hogy elküldjék a jövőbe az üzenetet a jelenről, hogy majd ott is tudják, milyen volt ebben az időben élni, mit láttunk magunk körül, hogy éreztük magunkat, hogyan áramlott az idő. Nem akartam alább adni ennél. Ez a könyv egy rettenetes világról és néhány diszfunkcionális családról szól, ahol a kommunikáció megszűnik, lehetetlen átadni az üzeneteket, mindenkiből a legrosszabb énje jön elő, minden jó szándék félresikerül, minden nemes törekvés elbukik. Én ezt egy ilyen kornak látom, és azért ajánlottam a legkisebb fiamnak, hogy okuljon belőle. Nincs olyan regénybeli szereplő, akinek ne torzulna a személyisége – valaki alkoholista lesz, valaki besúgó, erőszakos, futóbolond stb. Senki nem ússza meg ezeket a rendszereket lelki betegség nélkül?  Kelet-Európában egy idő után alig találsz ép embert, majdnem mindenki meghülyül, tönkremegy, mellémegy a sorsának, a legerősebb nagyítóval lelsz csak olyant, aki önazonos tudott maradni, de aztán arról is kiderül, hogy mégse. Magyarországon minden generáció tönkremegy, mert minden generációban tönkreteszik egymást az emberek. Minden generáció életét tönkreteszi valamilyen diktatúra, és a többségben lévő gonoszok nagy előszeretettel tiporják el azokat, akik nem akartak erőszakot. Ami a gonoszokat illeti: a regény címévé és a metaforává emelt Puskin halálát okozó golyó kapcsán az emberi gonoszság is szóba kerül. Mit tart a gonoszságról, az emberi természet része, hajlam vagy netán adott esetben kényszer?  A mitológia logikáját mozgató elbeszélések szerint valami eredendő, a világban működő erőként kellene gondolnom rá. Az egyik szereplő fel is kínálja azt az antik elgondolást, ami az ókori hét görög bölcs egyikének, a prinéi Biasznak volt a véleménye, hogy az emberek többsége ­rossz.­­ Ha például ma körülnézünk az országban, hajlamosak vagyunk azt gondolni, igaza van. Ha viszont egyesével vizsgáljuk az embereket, akkor csupa jó embert találunk… Ugyanígy a gonoszság végtelen hétköznapiságát és pitiánerségét tapasztaljuk a tömeggyilkosságok vagy éppen a holokauszt kapcsán is: egy csomó derék Hans és Jürgen csinálta, akik amúgy szeretik az apfelstrudelt, az anyukájukat, a nagyszüleiket, ők csak éppen egy csavart húztak meg, egy stemplit tettek oda, csak egy csapot nyitottak meg… Összességében senki nem volt rossz. Ez a démoni azokban az erőkben, amelyek tönkreteszik a védteleneket – az erőszaknak van egy ilyen megfoghatatlan működése, nem tudsz rámutatni közvetlenül a gonoszságra. Az elbeszélője, Karl, az Óriás mintha vergődne a szerepében: egyszerre vallja magát liberálisnak, holott a polgári kultúra tekintély­elvűsége eszményében nagy ellenszenvvel viseltetik a tanulatlan tömegekkel, a falusiakkal szemben. Vagy: prostikhoz jár, de ironikus módon a rehabilitációjukat elősegítő alapítványokat is támogatja. Most akkor mi a perspektíva: bal vagy jobb?  Minden regény, amit szeretek, olyan pers­pektívából mesélődik el, amivel tudok is azonosulni meg nem is, ami be is vonz, egyben le is lök magáról. Megszeretem az elbeszélőt, aztán megutálom – pont, ahogy a világban. Nincs olyan képlet, amely által elő tudsz állítani egy olyan elbeszélőt, aki tökéletesen masszívan áll egy világnézet és az azzal azonos élet és morál talaján, vagy ha igen, akkor engem nem fog érdekelni. A regényemben az elbeszélőnek van egy maga által liberálisnak gondolt világnézete, amelyet aztán folyamatosan megszeg, a gondolkodása pedig bizarr ingamozgásokat mutat a liberális és a teljesen kattant, előítéletes és tekintélyuralmi gondolatmenetek között. Ez a játék az olvasót kibillenti és rákényszeríti, hogy kritikusan szemlélje az elbeszélőt is – és remélhetően élvezetet talál mindebben. +1 kérdés Újabban rádiózik, a Klubrádión az Ötös című műsor csütörtöki házigazdája. Mik a célkitűzése riporterként?  Amikor tavaly nyár végén felkértek rá, már láttam ennek a regénynek a végét, és ahogy a Kitömött barbár megjelenését követő időszakban is, egy újabb regény előtt átvezetőként, egy kisebb projektben gondolkodtam, úgy most is ezt terveztem. Akkor publicisztikákat írtam, amiből össze is gyűlt egy kötetnyi (a Mindentől keletre, avagy román kém a Weiss-családban 2016-ban jelent meg – a szerk.). Igent mondtam tehát a felkérésre, és azt találtam ki, hogy az elmúlt 10 évben, politikai vagy megélhetési okokból kivándoroltakkal készítek interjúkat. Őrült izgalmas beszélgetések, történetek kerekednek ki a műsorban hétről hétre, minden társadalmi csoportot sikerült megszólítanom. Személyesen is érintett vagyok, a nagyobbik fiam is úgy döntött, elhagyja az országot, ahogy rengeteg barátom, ismerősöm is – és még koránt sincs vége! A kivándorolt százezreken kívül a családjaik által ez milliókat érint és évtizedünk egyik legfontosabb kollektív sztorija. Talán ebből is lesz egy kötet.

Péterfy Gergely

június 13-án, csütörtökön és 15-én, szombaton 16 órától dedikál a 90. Ünnepi Könyvhéten a Duna-korzón, a Kalligram Kiadó standjánál. 14-én, pénteken este 19 órától pedig a Margó Irodalmi Fesztiválon Mészáros Sándorral beszélgetnek A golyó, amely megölte Puskint című regényről a Petőfi Irodalmi Múzeum udvarán.

Szerző

Új ösvények machetével – Kelemen Kristóf a színházról mint társadalmi fórumról

Publikálás dátuma
2019.06.08. 15:00

A Radnóti Színház dramaturgja és független színházi alkotó. Utóbbiként immár hat előadást tudhat maga mögött. Közéleti színházat csinál. Kísérletezőt, izgalmasat és szókimondót. Mindig valós, konkrét dolgokból indul ki, akár félmúltról, akár jelenről van szó. Megfigyelők című színdarabjának szövegéért elnyerte a Radnóti Zsuzsa dramaturg által alapított Kortárs Magyar Dráma-díjat, és jelölték az első Halász Péter-díjra is. Kelemen Kristóffal beszélgettünk.
Kényes, szőnyeg alá söpört témákat vesz elő rendre színházcsinálóként. Hisz abban, hogy a nyílt beszéd beindíthat társadalmi változást?  Igen, hiszek. A változás léptékéhez persze igyekszem nem naivan viszonyulni, tehát tisztában vagyok vele, hogy a színház relatíve kevés embert ér el, de szerintem az is fontos eredmény, ha a saját területemen, kis körökben generálok beszélgetéseket. Magyarországon nem eléggé meghatározó az a színházcsinálói attitűd, hogy a színpadon nem kizárólag privát érzésekről, hanem tudatosan is aktuális politikai, társadalmi témákról beszélünk. Pedig azt látom, hogy a nézőket érdekli mindez, és közelebbinek is érzik magukhoz, mint sok esetben a klasszikusokat. Az angolszász színházi közegben például ahhoz van hozzászokva mind a szakma, mind a közönség, hogy a színházban mai történeteket látnak. És nálunk ez miért nincs így?  A magyar színházi hagyományban a rendezők inkább klasszikus darabokat akarnak megrendezni, a színészek pedig ezeket a szerepeket eljátszani. A képzés is jellemzően így épül fel, hogy a hallgatók ezekre a fontos művekre koncentrálnak. Mindkét oldalról érthető ez, hiszen egy rendező könnyebben tud saját víziót megvalósítani egy már ismert mű alapján, egy színész pedig olyan mondatokat tölthet fel érzésekkel, amelyek konszenzusosan mélyek és jelentésgazdagok. Nem vitatom, hogy fontos a klasszikusok megismerése, de érdemes lenne a hallgatóknak más utakat is megmutatni, például, hogy a saját élethelyzeteikből konkrétan is csinálhatnak előadásokat, akár dokumentarista, akár új fikciós művek formájában. Ez a fajta alkotás másfajta belső igényt elégít ki: ha a színházcsinálást dzsungeltúrának fogjuk fel, akkor a már kitaposott utak újbóli bebarangolása helyett az új ösvények machetével való kikaszabolását kínálja fel.  A Megfigyelőkben az ügynökkérdés a téma. Minden esetben érdemes felvakarni a múltbéli sebeket, ahelyett, hogy inkább továbblépnénk? El tudom fogadni, hogy sokak számára ez a túlélés kulcsa, de a saját korosztályom szempontjából a múltbéli sebek a kitakarás, az elhallgatás és az elfojtás mentén lettek kezelve. Mindez a mentalitásunkat, a kommunikációs kultúránkat határozza meg. Az ember pszichéjébe, idegrendszerébe kódolódik bele. Nincs tabu, nincs szent tehén a Miközben ezt a címet olvassák… című előadásban sem, melyben pályakezdő színészek mesélnek a szakmáról. Hol a határ a kritikus hangnem, szókimondás és a saját fészekbe piszkítás között?  Szerintem olyan történetek kerültek elő, amelyekről a színészek valamilyen formában beszélgettek a saját a közegükben is már előtte, tehát nem az történt, hogy valaki soha semmilyen formában nem adott hangot a véleményének, és aztán a nyilvánosság előtt kitálalt. Nem a támadás volt a célom, hanem hogy a saját generációm szempontjából bizonyos szimbolikus problémákra felhívjam a figyelmet. Egy felsőoktatási intézmény a színpadon amúgy is szimbolikus terepnek hat, hiszen ott a jövő generációját képzik.  Elindult ennek hatására bármiféle változás?  Sok tanár eljött, és elindultak beszélgetések. Szerintem az a fontos, hogy maguk a diákok megtalálják az érdekképviseletük megfelelő formáit, az előadással legfőképp erre akartam rámutatni: hogy van egy generáció, amely egyre inkább próbálja hallatni a hangját. A színház a nyílt beszéd fóruma, a párbeszéd helye, s ekképp a demokrácia kulcsa – mondta egy interjúban. Ezért is próbálja beszorítani a hatalom és felügyelete alatt tartani?  A színház a saját szintjén valóban betöltheti egyfajta társadalmi fórum funkcióját, engem legalábbis érdekel ez az irány. És igen, Magyarországon a mindenkori hatalom részéről az a hozzáállás alakult ki, hogy kontroll alatt akarja tartani a színházakat, miközben ez a gyakorlat szerintem nem kéne, hogy evidens legyen. Engem az érdekel, hogy nyíltan, köntörfalazás és félelem nélkül tudjunk beszélni a minket foglalkoztató témákról a színpadon. A szakmai összefogás tudna bármi nyomást gyakorolni a hatalomra, például tao-ügyben?  A jelenlegi kormány olyan közhangulatot teremt, amelyben elképzelhetetlen efféle nyomásgyakorlás. Persze ettől függetlenül fontos lenne, hogy a szakma összefogjon, hogy képviselje a saját érdekeit, de nem látok rá ennek a gyakorlati lehetőségeire. Én személyesen azért szeretek beleállni ügyekbe, mert attól valahogy jobban érzem magam a bőrömben. A Megfigyelők című előadásban elhangzik, hogy sokan hőzöngenek a saját közegükben, ettől utólag forradalmárnak képzelik magukat, miközben tulajdonképpen eltűrik, ami van, és a viselkedésükkel inkább erősítik a rendszert. Éppígy sok ellenzéki megmozdulás és előadás is leginkább csupán szelep, ami tovább élteti a meglévő rendszert.  Az előadásban ez a mondat egy olyan kon­textusban hangzik el, amikor a főszereplő ügynök teljes kiábrándultságában feladja, hogy kicselezze az Állambiztonságot, és inkább kinyilvánítja lojalitását a hatalom felé – a saját túlélése érdekében. Kijelentése keserűségből és frusztrációkból táplálkozik, éppen emiatt leegyszerűsítő. Konkrét helyzeteket lehet megvizsgálni, nehéz ilyen általános megállapítást tenni. Mindenesetre engem kifejezetten érdekel, hogy hogyan lehet újragondolni a politikai színház műfaját, és kilépni a kettős beszéd hagyományából: például ha A nép ellensége című Ibsen-mű előadása során okosan el lenne helyezve egy bejátszás egy adott politikus korrupciós ügyeiről, akkor az letagadhatatlan kinyilatkoztatás. Nem lehet kitérni előle, nem lehet így is, úgy is magyarázni. Nálunk egy ilyen gesztus kapcsán művészi félelmek is felmerülnének, hogy beszűkítjük az értelmezési lehetőségeket, pedig szerintem a színház épp ettől válna élőbbé, valódi társadalmi fórummá.
Szerző