Nem örülünk

Tíz évvel ezelőtt biztosan örülni lehetett volna egy ilyen hírnek, hogy eddig kiaknázatlan olajkincset találtak Magyarországon. Még úgy is, hogy Baranyából azért még nem lesz Texas, Szigetvárból sem lesz Dallas (ami az arányokat illeti: a most kikutatott baranyai olaj csúcsüzemben is a hazai fogyasztás tizedét tudja majd fedezni, már ha egyáltalán). No de kicsit csurran, kicsit cseppen a baranyai fekete arany, de a miénk, pontosabban a koncessziótulajdonosé, ami fontos, hogy minden csepp baranyai olaj pont egy cseppel több, mint amit kis hazánknak nem a világpiacon kell beszereznie.

Tíz évvel ezelőtt a többség még kedélyesen legyintett azokra a méregzöldnek bélyegzett véleményekre, hogy a Föld halálosan beteg a szénhidrogének nyakló nélküli elégetésétől, néhány évtized és beköszönthet a klímaváltozás, ami finom kifejezése a Mad Max filmekből ismert pokolnak. Ami viszont már nem utópia. Immáron itt van a nyakunkon.

Eltelt tíz év. Vele együtt eltűnt a tavasz, az elhúzódó, lucskos-mocskos tél után szinte átmenet nélkül robban be a nyári kánikula egyre nagyobb és brutálisabb hőhullámokkal. Szóval ebben a helyzetben már nem lehet örülni egy ilyen hírnek. Ebben a helyzetben nem lehet örülni az olajmezőnek. Ebben a helyzetben annak lehetne csak örülni, ha az halljuk, hogy radikális fordulat készül, amivel sürgősen leállunk a szénhidrogének elégetésével, benzinüzemű helyett lesz elektromos autó, minél több szél- és vagy naperőmű. Netán megfontoljuk érdemes-e tabusítani még mindig a vízerőművek kérdését. Ma a szénhidrogének elégetése okozta klímaváltozás tényét már csak politika zombik próbálják eltagadni, brahiból vagy hideg politikai számításból. Azonban a jövő már elkezdődött és immáron rajtunk áll, hogy idő előtt véget is ér-e.