Folyóméternyi olvasnivaló - Ünnepi könyvheti könyv- és programajánló

Publikálás dátuma
2019.06.14. 10:00

Fotó: Tóth Gergő
A tegnap megnyílt jubileumi Ünnepi Könyvhét forgatagáért ezúttal egészen a Duna-korzóig kell lesétálnunk, és a 2-es villamos vonalával párhuzamosan haladhatunk a könyvesstandok kínálatát böngészve a Március 15. tér és a Vigadó tér között – esetenként elugorhatunk a Petőfi Irodalmi Múzeumot rejtő Károlyi-palotáig, hogy a Margó Irodalmi Fesztiválon a szerzőket is mustra alá vegyük a remélhetően hűs udvaron. A mintegy 300 új könyv közül így sem könnyű választani – ebben próbálunk segíteni a szokott, vállaltan szubjektív válogatásunkkal és programajánlónkkal.
Bart István: Elemér utca három Évek, inkább évtizedek óta csak elvétve lehet antikváriumok polcain rábukkanni Bart eredetileg 1990-ben, a rare-sorozatban (Rakéta Regénytár) megjelent Elemér utcájára, mely most új köntösben, ugyanazokkal a mondatokkal, mégis nagyon aktuális mondanivalóval kezd „új életet”. A kötet tíz írása a gyerekkor, a hajdani erzsébetvárosi Elemér utca egykor volt, tejcsarnokkal, madárfejű szódásüvegekkel, jegesemberekkel és viceházmesterekkel teli világát idézi. (Európa Könyvkiadó, 2019. 216 o.) Dr. Csernus Imre: Egy életed van Ha Márainak bejött, miért ne jönne be neki is a füveskönyv műfaja, gondolta a kíméletlen szembesítéseiről híres pszichiáter, és az „egy életünk van, ne rontsunk rajta többet, mint amennyi amúgy is elromlik” jegyében megírta a pozitív életszemlélet csernusi know-how-ját. Egy évet átívelve, 12 fejezetre tagolva és napokra bontva. Sorvezetőnek a hónapok és az évszakok váltakozását szánja – az idő dinamikáján keresztül mutatja meg, hogy lehet a mindennapokat kicsit másképp csinálni. (Jaffa Kiadó, 2019. 230 o.) Fodor Ákos: Zene-idő Harmadik posztumusz, tematizált kötetében a Fodor Ákos műveit és egész lényét átszövő zeneiség különféle megnyilvánulá­sait gyűjtötte össze a szerkesztő. Merthogy nemcsak a védjegyévé vált 17 szótagos haikukban mondta el, hogy „Nincs rossz fű. Nincs szél, ami ne jól fújna. Nincs hamis madárfütty”, hanem számos más szövegébe is beleszőtte a Zeneakadémián, zongorán és fuvolán edzett zenei élményeit. Alaphipotézise: „Minden hang: visszhang.” (Fekete Sas Könyvkiadó, 2019. 126 o.) Alice Walker: Az öröm titkának őrzői Nőinemiszerv-csonkítás – milyen jól hangzik mindez így: női beavatási szertartás. Több 21. századi társadalomban nemcsak nyelvi erőszak sújtja a nőket, de tettleg is megalázzák őket – egyes helyeken pedig a testüket is tönkrevágják. Ennek következtében a legfrissebb adatok szerint kétszázmillió nő és kislány él állandó fájdalomnak, szülési komplikációknak kitéve, megfosztva minden testi örömtől. A Bíborszín című regényben feltűnt olinka lány, Tashi története ez a könyv – ami inkább egy lírai kiáltvány. (Ford. Neset Ad­rienn. Európa Könyvkiadó, 2019. 360 o.) Keresztesi József: Inverz Ophelia Már a címlap sokat sejtető: Here is Zsanett speaking (Zsanett beszél) – búgja némán a pop-artos Roy Lichtenstein Vickijét idéző szőke lányarc a telefonba, mintha a mellette heverő legó rendőrfigura halálát akarná bejelenteni… Keresztesi József új verseskötete a punk életérzést firtató daloktól a gondolati költészet esszéverseiig ível. (Jelenkor Kiadó, 2019. 93 o.) Szabó Magda: Az élet újrakezdhető Olvasói könnyen hihetik, hogy mindent tudnak az írónőről és a világról, amelyben élt és alkotott, hiszen regényei, novellái lapjain életre kelnek családtagjai, felidéződik gyerekkora és ifjúsága, házassága, a kényszerű hallgatás évei, majd sikerei, amelyek egészen a világhírig repítették. Ez az interjúkkal, vallomásokkal és az olvasóknak írt levelekkel teli kötet azonban arról tanúskodik, hogy aki olyannyira intenzív életet élt, mint ő, annak a halála után is bőven maradnak fokozatosan adagolható titkai. (Jaffa Kiadó, 2019. 269 o.) Tarján Tamás: Kézjegyek a félmúltból Az irodalomtörténész már évekkel ezelőtt arra készült, hogy a neki írt dedikációk mentén rendez kötetbe íróportrékat, csak aztán a halál keresztülhúzta számításait. Élete utolsó évtizedében olyan írókról írt, akiktől dedikált kötetei voltak – az aláírások kalandos megszerzésének történeteibe, vagy a szokványos könyvheti dedikációkból született cifra ajánlások „hogyvoltjába” ágyazva mesélt szerzőkről, alkotásaikról és a köztük lévő viszonyrendszerről. (Pont Kiadó, 2019. 176 o.) Aleister Crowley: Holdgyermek Az okkultista, mágus (és hegymászó), aki fontos tagja volt több okkult szervezetnek, többek között az Arany Hajnal Rendnek, az Argenteum Astrum-nak és az Ordo Templi Orientis társaságnak is, regényében sajátos humorral, szórakoztatóan ír a fiatal fehér mágus, a Szent Rend Páholy tagjáról, aki elcsábít egy fiatal nőt, és rábeszéli, hogy segítsen neki a Fekete Páholy mágusai elleni küzdelemben oly módon, hogy egy különleges képességű gyermeket szül – mindez az I. világháború előestéjén! (Ford. Dr. Fedina László és Fedina Lídia. Metropolis Media Group, 2019. 336 o.) P . Horváth Tamás: A Zsolnay. Egy dinasztia eredete A regény a Tündérváros (2014) és az Öt torony (2017) című könyvek előzménye. A Zsolnay a család Pécsre kerülését, majd Vilmos életútját mutatja be. Látjuk az 1848–49-es szabadságharcban betöltött szerepét, megtudjuk, hogyan mentette meg a Garibaldi ezredeseként szolgált, halálra ítélt bátyját, Zsolnay Cölesztint a kivégzéstől. Megtudjuk, hogyan került Skóciából a Bácskába a Bell család, hogyan ismerkedett össze Teréz lányuk az ifjú Zsolnay Vilmossal. (Prae Kiadó, 2019. 223 o.) Esze Dóra: Hotel Hamlet Helsingör partján, a város legforgalmasabb szállodájában, a Hotel Elsinore-ban egy napon váratlan változást jelent be Forvas­tinbras vezérigazgató: Hamlet, a rendhagyó ügyvezető igazgató helyét mostantól a szolgalelkű, alkalmatlan Claudius veszi át. Hamarosan csatlakozik hozzá az ostobácska és haszonelvű, bár jószándékú Polonius, illetve a határtalanul jellemtelen, nyalonc Osrick… Egy évvel a norvég Jo Nesbø Macbeth-átirata után itt egy szintén várt, magyar Hamlet-regény – Shakespeare után szabadon. (Kalligram, 2019. 456 o.) Ritoók Zsigmond: Homéros Magyarországon Az ógörög és latin irodalom nemzetközileg elismert, kiemelkedő tudós tanára legújabb kötetében arra vállalkozik, hogy Homéros kapcsán megvizsgálja: a görög-római művelődés miként élt tovább és hatott az európai, illetve a magyar kultúrában: milyen szellemben tanították Homérost a 16. századtól a jelenkorig?; milyen irányzatokat követett és milyen eredményeket ért el a magyar ókortudomány a Homéros-problémák vizsgálatában?; hogyan hatottak a homérosi eposzok magyar írók munkásságára?; illetve milyen korszakai voltak a magyar Homéros-fordításoknak. (Kalligram, 2019. 328 o.) Simon Stålenhag: Elektronikus állam A svéd Simon Stålenhag az utóbbi évek egyik legfelkapottabb és legnépszerűbb digitális művésze. Eredeti és különleges látásmódja, a sci-fi eszköztárával tervezett képei meghódították az egész világot. Az Elektronikus államban Amerikát mutatja be úgy, ahogy még nem láttuk: a vidéket hatalmas harci drónok romjai és a hanyatlásnak indult fejlett fogyasztói társadalom szemete szennyezi. (Ford. Molnár Berta Eleonóra. Agave Könyvek, 2019. 144 o.) 

Gyermekkönyvnapok, tizennyolcadszor

Péntek, 10.30 – gyerekirodalmi szempontból talán ez a legnagyobb izgalommal várt időpontja az Ünnepi Könyvhétnek, amikor is kiderül, kit, no és persze mit tart idén érdemesnek a Hubby, vagyis a Magyar Gyerekkönyv Fórum az Év Gyerekkönyve Díjra. Amikor ezt az ajánlót olvassák, nagy valószínűséggel már tudható, hogy személyes kedvencem, Dániel András A nyúl formájú kutya című kötete hogyan szerepelt az ifjúsági kategória versenyében (jelölt ugyanis), de ha esetleg nem nyert volna, akkor is megér minimum egy dedikációt (szombat, 11 óra), amire egyébként legújabb könyve, A kuflik és a pofavágóverseny nyomán készül ad hoc grimaszbajnoksággal a szerző. Péntek délután a Móra Kiadóval Ribizlit, a magyar népmesékből kilépett mai királylányt kísérhetjük a világ végére (Duna-korzó, 16 óra); ugyanitt egy órával később a Betűtészta Kiadó rendez sztárszerzőivel – többek között Finy Petrával, Gévai Csillával és Nyulász Péterrel – osztálykirándulásból szabadulószobát. Míg a Duna-korzó inkább a beszélgetések, könyvbemutatók és dedikálások helyszíne, addig a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a Margó Irodalmi Fesztivál szombati gyereknapján csak úgy tobzódhatunk a különféle írói mutatványokban. Varró Dániel diafilmeket vetít, Kardos-Horváth János gyerekzenekara, a Hahó együttes Rózsi néniről és a Tyúkhúrról énekel; a Lotz teremben pedig Elmer, a kockás elefánt meséli el, milyen érzés másnak lenni. Akit maga a Károlyi-palota érdekel, azt csak itt és csak szombaton Dzsenkó, a Petőfi-rajongó telivér, K. Dezső, a szenvedélyes vakondkurátor, és Par Avion kisasszony, a kissé rosszul tájékozódó postagalamb vezeti körbe az épületben.

Irodalmi hajó a Dunán.

A Hatszín Teátrum Dilettánsok, dilettánsok – egy óra a magyar irodalom legrosszabb verseivel című előadásán andalodhatunk vagy kacaghatunk lágy vízcsobogás mellett, ha szombaton vagy vasárnap felszállunk a Vigadó téren az Irodalmi hajóra. Kövesdi Péter, Nádasdy Ádám és Georgita Máté Dezső mindent meg fog tenni, hogy jól szórakozzunk. A részvétel ingyenes, de e-mail regisztráció­hoz kötött (unnepikonyvhet@gmail.com címen), a befogadóképesség 75 főre limitált. Indulás 15.30-kor (beszállás 30 perccel indulás előtt; a hajó nem akadálymentesített).  A gyerekek, a 8–12 éves korosztály sem maradnak sétahajókázás nélkül, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése Mesehajót indít szombaton és vasárnap 14 órától a Vigadó tértől, melyen szombaton a Könyvmolyképző a Könyvet könyvért játékán vehetnek részt az ifjabb olvasók, vasárnap pedig Az élet nagy titkai On Sai könyveiben című programmal készül. A Móra Kiadó pedig mesés kalandozásra invitálja a kis nagyérdeműt: Molnár Krisztina Rita és Borostyán, az időkapus várja őket, hogy a fraknói vár egykori urának, Esterházy Pálnak világába kalauzolja el őket. (A részvétel ingyenes, de e-mail regisztrációhoz kötött. A résztvevők – gyermekek és szülők – nevét az unnepikonyvhet@gmail.com címre várják A befogadóképesség 55 főre limitált. A hajó nem akadálymentesített.)

Frissítve: 2019.06.14. 16:43

Hogyan lehetett vonzónak látni a háborút? - Interjú Závada Pállal

Publikálás dátuma
2019.06.14. 09:00

Fotó: Lakos Gábor/Népszava
1944 márciusa: a németek megszállják Magyarországot. Még az egyik legnagyobb beszállítójuk, a Weiss Manfréd Művek konszern tulajdonosai sincsenek biztonságban. Hiszen zsidók. Bár nagyon gazdagok. Ha életben akarnak maradni, minden vagyonukat fel kell adni a menekülésük érdekében. De mit még? Závada Pál, ahogy a Hajó a ködben című új regényében, a beszélgetésünkben is elgondolkodtató válaszokat ad erre a kérdésre is.
Fenyő Miksa írja Az elsodort ország című 1944-45-ös naplójegyzeteiben, hogy ’44. március 18-án az íróasztalán hagyta a Weiss Manfrédről készített tanulmányát – ami aztán a másnapi német megszállást és házkutatást követően örökre elveszett. Önre mégis hogyan talált rá a leszármazottak, a Weiss–Mauther–Kornfeld–Chorin családi konszern SS-szel kötött paktumának története, melynek révén a zsidó származású, az ország elitjéhez tartozó család, átadva minden ingó és ingatlanát, kimenekülhetett az országból Svájcba és Portugáliába?  A történet viszonylag közismert, én is régóta ismerem, annyira egyedi háborús-vészkorszakbeli eset, hogy óhatatlanul megragad az ember fejében. Olvastam Zsolt Béla és Fenyő Miksa vitáját is, mely mindjárt a háborút követően jelent meg a Haladás című lapban, a családi paktum morális dilemmáiról, vagy a történész Karsai Elek kitűnő tanulmányát, mely a szerződés részleteibe, számadataiba is bepillantást enged. Ahogy Chorin Ferenc lányának, Daisynek a dokumentumokkal alátámasztott visszaemlékezéseit az apjáról, vagy a Kornfeld-ágon Weiss Manfréd-dédunoka, Szegedy-Maszák Marianne Csókolom a kezét című tényregényét, mely elsősorban a szülei, Szegedy-Maszák Aladár és Kornfeld Hanna szerelmi levelezésén és családi dokumentumokon alapul. És – mikor már több hónapja csak e témában olvastam – éppen ez idő tájt keresett meg Rózsa János rendező, hogy filmet szeretne forgatni a Chorin-féle alkuról, készítsünk hozzá filmtervet. Még több olvasás követte a felkérést – Széchenyi Ágnes történész kutatásainak rengeteget köszönhetek –, és kezdtem felfedezni, hogy mi keresnivalóm lehet nekem ebben a történetben íróként. Láttam már a regényhőssé avatható figurákat, valamint az elbeszélői helyzeteket. Jelesül, hogy a családtörténetet egy többes szám első személyű rokoni csoport, mintegy kórusként – „mi”-ként – mesélhetné el, ami mellett az általam kitalált figurák, a Weiss-lány Helén, a férje, Artúr és a szeretője, Lola kapnának egyéni szólamokat. Ez volt a döntő, a forma megtalálása! A „szerelmi szál” akkor legalább annyira izgatta, mint a különféle morális-társadalmi dilemmákat felvető történelmi helyzet?  Mint említettem, ez egy közismert sztori, tehát az újramesélése nem mozgatott meg annyira, ahogy például az Egy piaci nap esetében, ahol a ’46-os kunmadarasi pogrom így talán visszatalált a társadalmi emlékezetbe. Ez esetben a társadalmi-történeti dimenzió inkább jó háttér, támaszték volt ahhoz, hogy egy ilyen gazdag rokonságot, a nézetek, értékrendek, figurák széles tablóját megpróbáljam megragadni, az izgalmas viszonyaikkal, előtörténeteikkel, egymáshoz való kapcsolódásaikkal. Mikor értenek egyet vagy vitáznak a lojalitás, az asszimiláció, a szövetségkeresés, a szembeszegülés, a kiegyezés vagy a helytállás dolgában? Vagy hogy mekkora irdatlan felelősséggel jár az ország elitjéhez tartozni, származástól függetlenül? És milyen veszélyekkel jár mindez, hiszen már régen tart a háború, de ez a konszern még mindig Hitlernek szállít, nincsenek felmondva a szerződések, semmilyen formában nem fejezik ki az egyet nem értésüket a történésekkel szemben, holott tudjuk, mit gondolnak – de az üzlet, az üzlet. Így kicsit bepillantást nyer az ember abba is, hogyan lehetett vonzónak látni a háborút, a németországi folyamatokat: a felpörgő gazdaságot, a lehetőségeket, a technikába, építkezésekbe, fejlesztésekbe való beruházásokat, a jóléti intézkedéseket. Melyek mögött a kényes ízlésűek persze észrevették a korporatív állam taszító és életveszélyt hordozó elemeit. Szóval a szerelmi háromszög…?  Mégis, elsősorban azok az emberek izgattak jobban, akik regényhőseimmé válhattak: hogy mennyire tudok az egészen közeli testi-lelki fölépítésükben, észjárásukban, viszonyaikban otthonos lenni… Illetve kitalálni őket! Kitalálni – hiszen a történelmi tények és összefüggések mellett a regény eleve fikció –, hogyha egy ilyen nem mindennapi helyzetbe kerülnek, akkor hogyan történik a házasságtörés, mit gondolnak a gyereknevelésről, eszükbe jut-e ifjúkoruk Ady-imádata? Mit hagy maga mögött ez a nagypolgári arisztokrata társaság? Mire gondol vissza nosztalgiával? Merthogy akkor, a két háború között pezsgő szellemi élet zajlott, a minőségérzék és a minőségpártolás pedig jórészt együttjárt – aminek manapság nyomát sem látjuk. A tervezett filmre még várni kell, ellenben tavaly november 23-án volt a premierje a Szegedi Nemzeti Színházban Az utolsó üzlet című, Lukáts Andor rendezte darabjának, mely szintén a paktumot és a házasságtörést helyezi a középpontba. Milyen viszonyban áll a színpadi mű a Hajó a ködben című regénnyel?  Már készült a regény, itt-ott felolvastam belőle részeket, amik alapján Spiró György, aki a szegedi színház művészeti tanácsadója, dramaturgja volt, felkért, hogy írjak belőle színpadi darabot. Örültem neki, mert így kísérletezhettem, mi működik, mi nem, úgy a párbeszédekkel, a jelenetekkel, a dramaturgiával – mindazzal, ami a regény megírásakor hasznomra lehet majd. Persze egy az egyben átvételekről nincs szó. Az, hogy a „mi” kórusából és az egyes szólamok vagy akár a különféle visszaemlékezésekből idézett szövegek összhangzatából áll a regény, azt jelenti, hogy tulajdonképpen az olvasóra bízza a különféle dilemmák megítélését, az ítélkezést?  Nem szoktam bánni, ha a szerzői értékrend kiolvasható a műveimből. Az elsodort ország számomra alapmű, a regényben szereplők a vitáik során hol közelebb, hol messzebb állnak, már ahogy én elképzeltem, az általam is osztott Fenyő Miksa véleményétől. Ő valóban jó ismeretségben állt a családtagokkal, így megtettem szereplőnek, és ezért azok a kérdések is szóba kerülnek a regényben, amiket megírt a naplójában. Épp neki mondja a regényben Kohner Artúr, hogy „ha itthon maradok, és ha túlélem, akkor biztosan el kell hogy meneküljek majd a hazámból. Mert képtelen leszek itt maradni, ahol honfitársaim ekkora tömegben és ilyen buzgón vették ki a részüket a legvisszataszítóbb bűncselekményekből”. A magyar zsidóság kiirtása a mai napig nincs kibeszélve a társadalom körében. Csupán politikai okai vannak ennek?  Rengeteg oka van. Amit hiányolunk, azt Fenyő Az elsodort országban példamutatóan végrehajtotta ’46-ban, majd az említett, Zsolt Bélával folytatott vitában szintén. Zsolt Béla felvetéseit gyorsan el is intézte a közvélemény annyival, hogy persze, zsidó üldöztetés, zsidó sérelmek, mindez a zsidóság vesztesége… nem érdekes. Aztán jött a svábok kitelepítése, amire egyedül Bibó hívta fel a figyelmet: hogy hát a zsidók deportálása után egy évvel hasonló módszerekkel, még ha nem is haláltáborokba, de az országból kiebrudalva, kollektív büntetnek egy népet. Pár memoár és tanulmány még, de aztán elfelejtődik pillanatok alatt a kérdés. Tehát hogy mi történt a második világháborúban, hogy mi volt a magyar elit, az értelmiség felelőssége minden idők legiszonyatosabb eseménysorozatában, hónapok alatt lekerül a napirendről, nem lesz megvitatva. Mintha mi sem történt volna. A koalíciós években a kommunistaveszély kérdése válik központivá, a rá következő diktatúra pedig nem kedvez a kérdéseknek. A nemzet és Közép-Európa szörnyű vidékének történelmi emlékezetét, az egészséges nemzeti lelkületet, a hagyományt és az értékeket, a borzasztót és a tévedést, a meggyónnivalót vagy a beismerést kívánó bűnök feldolgozását – nos, ezeket a dolgokat és folya­matokat szőnyeg alá söprik. Évtizedekre eltüntetik, elfojtják. Amikor aztán ’89-ben lekerül a fazékról a fedő, akkor meg előjönnek a legszomorúbb, legtorzabb és leggyalázatosabb hagyományokra mint új felismerésekre tekintő nézetek. Ami nem így történt volna, ha normális fejlődés keretében, nem pedig az elhallgatás égisze alatt zajlik mindez. Nézzük azért a felelősség kérdését a zsidóság felől is! A Négy fal között című ostromnaplót író Heltai Jenőt – aki szintén Kohner Artúr barátja – idézi a regénye, aki amellett érvel, hogy nem az asszimiláció részlegessége, hanem éppen a túl jól sikerültsége okozza az ország problémáit. Mert a gazdag zsidók épp a hitvány magyar arisztokrácia mintájára váltak maguk is hitvánnyá, és éppúgy lenézték a szegény hittársaikat, ahogy a magyarok. „A zsidó bűnök mindenekelőtt magyar bűnök” – írja Heltai, írja ön.  Amit korábban az értelmiségiek, a szellemi és részben politikai elit felelősségéről mondtam, abba beleértem a zsidó származásúak felelősségét is. Akik akár szellemi restségből, óvatlanságból, rossz magatartási minták átvétele miatt, de engedtek a csábításnak, kifizetődőbbnek tartották a lepaktálást is adott esetben. Heltai ezt a nemtörődömséget ostorozza, tűzi tolla hegyére: hát miért gondolták, hogy ők kivételek, és az intézményesített faji szempont törvényeinek hatályain kívül esnek? Weissék nem estek, de abban kivételesek voltak, hogy a hatalmas vagyonuknak és a magas összeköttetéseiknek hála, kiválthatták magukat, elmenekülhettek, túlélhettek.

Závada Pál

Hajó a ködben című könyvének bemutatója ma, június 14-én 19 órai kezdettel lesz a Radnóti Színházban a Magvető-est keretében. 15-én, szombaton a szerző a Duna-korzón 15 órától dedikál a Magvető standjánál.

Szerző

Jövőbe küldött üzenet – Péterfy Gergely felelősségről és lehetőségről

Publikálás dátuma
2019.06.08. 19:25
Draskovics Ádám/Népszava
Pénteken jelent meg Péterfy Gergely új, A golyó, amely megölte Puskint című regénye. Az AEGON-díjas szerző szerint nincs más esélyünk a túlélésre, mint kinevetni a hatalom és az erőszak nyelvét beszélőket, hogy jelezzük: átlátunk rajtuk, előlünk nem lehet elbújni! Beszélgetésünkben a rómaiak éppúgy szóba kerültek, mint a Dunakanyar.
Az új regény már most vezeti a könyves web­áruházak előrendelési listáit. Mennyiben befolyásolta ennek a könyvnek a létrejöttét a 2014-es Kitömött barbár hatalmas sikere?  Valóban nagyot ment a Kitömött barbár, ami hihetetlenül jó érzés volt, egyben nyomasztó is, abból a szempontból, hogy milyen elvárásokat generál majd az újjal szemben. De biztos voltam benne, hogy nem fogok még egy történelmi regényt írni. Állítólag ilyenkor a legjobb valami kockázatosba fogni. Nekem az tűnt a legkockázatosabb, legreménytelenebb vállalkozásnak, ha a jelenről írok, pontosabban arról, hogyan állt számomra elő ez a jelen, amelyben vagyok. A regényben, ha nem is civilizációk, de kultúrák csapnak össze: a Római Birodalom a barbár hordákkal, a polgári értékek a kommunistával, az urbánus a pórival, a műveletlenség a bunkósággal. És mindig az utóbbi kerül ki győztesként – ennek okairól az egyik szereplő, a tudós Waldstein Péter is történetelméleti diszkussziót folytat, de érdekelne az ön véleménye is: a történelem logikája mindig a tudatlanoknak, az erőszakosabbaknak kedvez?  Nincs történetelméletem, vagyis inkább történetelméleteim vannak. Nem gondolom, hogy létezne egyetlenegy működőképes modell a történelemre, hanem sok kis egyenlet keveredéséből áll össze az egész – az emberi rendszerek irtózatosan bonyolultak, akár az időjárás, jószerével csak a holnapi napra szolgálhatunk pontos előjelzéssel, a jövő hétre már nem. A regényben éppen azt vizsgálom, milyen gomolygás alakul ki, amikor eltérő hátterű, eltérő habitusú emberek szeretik és gyűlölik egymást. Milyen gomolygások jönnek létre, amikor különféle társadalmi tradíciók, habitusok, ösztönök csapnak össze – mindaz, ami itt Magyarországon kering a fejekben-lelkekben, a történelmi konstrukciók, az ideológiák roncsai, a legvadabb agyrémek és rém­álmok, amelyek között élnünk adatott. És a történelemírással mi a helyzet? Ironikus példáját adja a történelmi emlékezet csalfaságának, pláne a mindenkori hatalmak történelemhamisításának, egy emlékmű állításának és újra és újra fölavatásának a történetével. Érdemes egyáltalán történelemkönyveket olvasni, ha a politika mindig felülírja a valós történeteket?  Kelet-Európában mi aztán igazán jól ismerjük annak a pikantériáját, ahogy generációról generációra mindig újrakezdődik a történelem. Minden generációt derékba kap egy új rendszer, ami minden értéket gyökeresen átalakít, a hatalom újra és újra létrehozza a saját hazugságait, az emberek pedig mindig kénytelen-kelletlen alkalmazkodnak ehhez – vagy köszönik szépen, és kiszállnak. Az állandó újraírások miatt rövid az emlékezet, nincsenek generációkon átívelő nagy elbeszélések, a családi legendáriumok fragmentáltak és anekdotikusak. A kollektív emlékezet az ostobaság, a bosszú, az emlékezetnélküliség, a hatalmi erőszak és az emlékezetpolitika erőszakának a játéktere. A már említett tudós a nevetést tartja a hatalom és a bunkóság elleni legfontosabb védekezési-túlélési eszköznek – és ezt már öntől is hallottam korábban. Ugyanakkor nem vadítja el még jobban a mindenféle komplexusokkal küszködő hatalomgyakorlókat, ha kinevetik őket, nem durvulnak be ettől még jobban?  Előfordulhat, mégis azt gondolom, hogy hosszú távon nincs más esélye az embernek velük szemben, mint hogy nem veszi komolyan őket. Abban a pillanatban, ha ellenfélnek tekintjük őket, és megpróbálunk vitába szállni velük, akkor egyrészt belevonódunk az ő játékterükbe, másrészt mi, akik nem alkalmazzuk az erőszakot és nem beszéljük a hatalom nyelvét, hanem inkább érvekkel csatázunk, amúgy is eleve vesztésre vagyunk ítélve azokkal szemben, akik erőszakot alkalmaznak és a nyelvet az erőszak eszközeként használják. Ezért gondolom, hogy az egyetlen lehetséges álláspont az irónia és a szarkazmus – egyszerűen röhögjük ki a hülyéket! Mert a nevetés azt jelenti: úgyis átlátunk rajtatok, előlünk nem lehet elbújni. Mennyit nevet manapság? Rengeteget. Bár én alapvetően a legjobban Chaplinen és a Tom és Jerryn tudok nevetni, de a hülyeségnek az a cunamija és az ostobaságnak az a fergetege, ami az utóbbi tíz évben lecsapott erre az országra, határtalan mennyiségű röhögést tesz lehetővé. A klasszika-filológiai műveltsége és az önnek is otthont adó Dunakanyar végzetesen összeér ebben a regényben. A pilismaróti Castrum ad Herculanum (Herkulesvár) milyen szerepet tölt be az életében?  Itt, a Dunakanyarban érzem magam leginkább otthon. Ez testesíti meg számomra leginkább azt a tradíciót, ami nekem ebben az országban kedves, kezdve a római városmaradványokkal, Mátyás király reneszánsz dilijén át, a sváb falvak világán keresztül, a tágas, élhető hegyekkel és vizekkel bezárólag. Egyfajta szenvedélyt, elragadottságot jelent ez, amiről szívesen írok. Ugyanakkor, ne felejtsük el, ezt a festményekre kívánkozó tájat mindenfajta borzalmak helyszínévé teszem a regényben: a hőseim három olyan diktatúrával szembesülnek és harcolnak, amelyekben egyformán közös számukra, hogy mindegyik az alantasság rémuralmáról szól – mindegy, hogy a náciké, a kommunistáké vagy a NER-é. A regényben mindenki magányos, a családok atomizáltak, a nemzedékek között nincs igazi párbeszéd, a könyvet ugyanakkor Simon fiának ajánlja, ez egyfajta párbeszéd-lehe­tőség?  A regények szabják meg, hogyan emlékszünk a múltra. A regények óriási felelőssége és hatalmas lehetősége, hogy elküldjék a jövőbe az üzenetet a jelenről, hogy majd ott is tudják, milyen volt ebben az időben élni, mit láttunk magunk körül, hogy éreztük magunkat, hogyan áramlott az idő. Nem akartam alább adni ennél. Ez a könyv egy rettenetes világról és néhány diszfunkcionális családról szól, ahol a kommunikáció megszűnik, lehetetlen átadni az üzeneteket, mindenkiből a legrosszabb énje jön elő, minden jó szándék félresikerül, minden nemes törekvés elbukik. Én ezt egy ilyen kornak látom, és azért ajánlottam a legkisebb fiamnak, hogy okuljon belőle. Nincs olyan regénybeli szereplő, akinek ne torzulna a személyisége – valaki alkoholista lesz, valaki besúgó, erőszakos, futóbolond stb. Senki nem ússza meg ezeket a rendszereket lelki betegség nélkül?  Kelet-Európában egy idő után alig találsz ép embert, majdnem mindenki meghülyül, tönkremegy, mellémegy a sorsának, a legerősebb nagyítóval lelsz csak olyant, aki önazonos tudott maradni, de aztán arról is kiderül, hogy mégse. Magyarországon minden generáció tönkremegy, mert minden generációban tönkreteszik egymást az emberek. Minden generáció életét tönkreteszi valamilyen diktatúra, és a többségben lévő gonoszok nagy előszeretettel tiporják el azokat, akik nem akartak erőszakot. Ami a gonoszokat illeti: a regény címévé és a metaforává emelt Puskin halálát okozó golyó kapcsán az emberi gonoszság is szóba kerül. Mit tart a gonoszságról, az emberi természet része, hajlam vagy netán adott esetben kényszer?  A mitológia logikáját mozgató elbeszélések szerint valami eredendő, a világban működő erőként kellene gondolnom rá. Az egyik szereplő fel is kínálja azt az antik elgondolást, ami az ókori hét görög bölcs egyikének, a prinéi Biasznak volt a véleménye, hogy az emberek többsége ­rossz.­­ Ha például ma körülnézünk az országban, hajlamosak vagyunk azt gondolni, igaza van. Ha viszont egyesével vizsgáljuk az embereket, akkor csupa jó embert találunk… Ugyanígy a gonoszság végtelen hétköznapiságát és pitiánerségét tapasztaljuk a tömeggyilkosságok vagy éppen a holokauszt kapcsán is: egy csomó derék Hans és Jürgen csinálta, akik amúgy szeretik az apfelstrudelt, az anyukájukat, a nagyszüleiket, ők csak éppen egy csavart húztak meg, egy stemplit tettek oda, csak egy csapot nyitottak meg… Összességében senki nem volt rossz. Ez a démoni azokban az erőkben, amelyek tönkreteszik a védteleneket – az erőszaknak van egy ilyen megfoghatatlan működése, nem tudsz rámutatni közvetlenül a gonoszságra. Az elbeszélője, Karl, az Óriás mintha vergődne a szerepében: egyszerre vallja magát liberálisnak, holott a polgári kultúra tekintély­elvűsége eszményében nagy ellenszenvvel viseltetik a tanulatlan tömegekkel, a falusiakkal szemben. Vagy: prostikhoz jár, de ironikus módon a rehabilitációjukat elősegítő alapítványokat is támogatja. Most akkor mi a perspektíva: bal vagy jobb?  Minden regény, amit szeretek, olyan pers­pektívából mesélődik el, amivel tudok is azonosulni meg nem is, ami be is vonz, egyben le is lök magáról. Megszeretem az elbeszélőt, aztán megutálom – pont, ahogy a világban. Nincs olyan képlet, amely által elő tudsz állítani egy olyan elbeszélőt, aki tökéletesen masszívan áll egy világnézet és az azzal azonos élet és morál talaján, vagy ha igen, akkor engem nem fog érdekelni. A regényemben az elbeszélőnek van egy maga által liberálisnak gondolt világnézete, amelyet aztán folyamatosan megszeg, a gondolkodása pedig bizarr ingamozgásokat mutat a liberális és a teljesen kattant, előítéletes és tekintélyuralmi gondolatmenetek között. Ez a játék az olvasót kibillenti és rákényszeríti, hogy kritikusan szemlélje az elbeszélőt is – és remélhetően élvezetet talál mindebben. +1 kérdés Újabban rádiózik, a Klubrádión az Ötös című műsor csütörtöki házigazdája. Mik a célkitűzése riporterként?  Amikor tavaly nyár végén felkértek rá, már láttam ennek a regénynek a végét, és ahogy a Kitömött barbár megjelenését követő időszakban is, egy újabb regény előtt átvezetőként, egy kisebb projektben gondolkodtam, úgy most is ezt terveztem. Akkor publicisztikákat írtam, amiből össze is gyűlt egy kötetnyi (a Mindentől keletre, avagy román kém a Weiss-családban 2016-ban jelent meg – a szerk.). Igent mondtam tehát a felkérésre, és azt találtam ki, hogy az elmúlt 10 évben, politikai vagy megélhetési okokból kivándoroltakkal készítek interjúkat. Őrült izgalmas beszélgetések, történetek kerekednek ki a műsorban hétről hétre, minden társadalmi csoportot sikerült megszólítanom. Személyesen is érintett vagyok, a nagyobbik fiam is úgy döntött, elhagyja az országot, ahogy rengeteg barátom, ismerősöm is – és még koránt sincs vége! A kivándorolt százezreken kívül a családjaik által ez milliókat érint és évtizedünk egyik legfontosabb kollektív sztorija. Talán ebből is lesz egy kötet.

Péterfy Gergely

június 13-án, csütörtökön és 15-én, szombaton 16 órától dedikál a 90. Ünnepi Könyvhéten a Duna-korzón, a Kalligram Kiadó standjánál. 14-én, pénteken este 19 órától pedig a Margó Irodalmi Fesztiválon Mészáros Sándorral beszélgetnek A golyó, amely megölte Puskint című regényről a Petőfi Irodalmi Múzeum udvarán.

Szerző