Mítosz és rendszerváltás

Június 16-a a mai Magyarország egyik meghatározó dátuma. 1958-ban Kádárék ekkor végeztették ki a forradalom miniszterelnökét és társait. 1989-ben ekkor ravatalozták fel a Hősök terén és temették újra Nagy Imrét, Gimes Miklóst, Losonczy Gézát, Maléter Pált és Szilágyi Józsefet. A hatodik, üres koporsó a forradalom és szabadságharc összes halottját jelképezte. A rendszerváltás és az erkölcsileg vállalhatatlan kommunista hatalom szimbólumává vált az esemény.
A rendszerváltásé, amelyről ma is sok tévhit és mendemonda kering. A 30 éve történt eseményekről idén és jövőre is remélhetőleg sokat fogunk beszélni, sokat fogunk rájuk emlékezni. Kell is a visszatekintés, hiszen a demokratikus Magyarország akkor született, és a jelen pontosabb megértéséhez elengedhetetlen ismernünk a kezdeteket. Ebben az írásban most néhány hamis képzettel szeretnék foglalkozni, amelyek a közbeszéd egy részében jelen vannak, és nem a tényeken alapulnak. Sokszor megfordulok fiatalok között, évtizedek óta tanítom is őket, hallom tőlük is ezeknek egy jelentős részét.
Azzal kell kezdenem, ami szinte mindig felmerül, ha erről az időszakról beszélünk: nem is volt rendszerváltás, csak elitcsere történt, a lényeg nem változott azóta sem. Nos, nyilván tévedés azt hinni, hogy a Kádár rendszer pártállami diktatúrája azonos a szabad választásokkal. A kommunista Magyarországon 1988-ig csak egy párt, egy szakszervezet és egy ifjúsági szervezet létezhetett. Az alapvető emberi jogok nem érvényesülhettek, nem beszélhettünk sem szólás-, sem gyülekezési szabadságról. A véleményünket szabadon csak az illegális (szamizdat) lapokban lehetett kifejteni, mert a kommunista párt által kontrollált nyilvánosságban működött a cenzúra, illetve öncenzúra. A gondolat nyílt kifejtésért büntetés járt, ahogy az engedély nélkül szervezett megmozdulásért is. Hazánkban megszálló csapatok állomásoztak, a szovjetek évtizedeken keresztül beleszóltak politikai és gazdasági folyamatokba. 
A rendszerváltással mindez gyökeresen megváltozott: azóta nem egy erőszakkal ránk kényszerített, idegen hatalom érdekeit kell kiszolgálnunk, hanem saját magunk vagyunk felelősek a szabadon meghozott döntéseinkért. Jogokkal, alkotmányos renddel, demokratikus intézményekkel rendelkező ország vagyunk közel 30 éve. Tehát az elitcsere csak a felszín, alapvetően változott Magyarország ’89-90-ben.
Persze sokan érzik úgy, hogy ma önkényben élnek, csorbulnak alkotmányos jogaik, diktatúra épül. Diktatúra nincs, de a jogok szűkülnek, a Fidesz-kétharmad önkényt szül. Nehéz azzal szembesülni, hogy hazánk jelenlegi állapotáért nem a megszálló oroszok, németek, osztrákok, törökök stb. felelősek, hanem mi magunk, szavazati joggal rendelkező magyar polgárok. Bármikor le tudná váltani az ország az Orbán-kormányt, ha akarná, és ha látna helyette jobb megoldást.
Az is felmerül rendszeresen, hogy a feltörekvő és a régi elit kiegyezésének tekinthető a rendszerváltás, amelyből a népet kizárták. Ez a vélekedés is nélkülözi a tényalapot. A hazai demokratikus átalakulás széleskörű népi részvétellel zajlott.
A különböző politikai tüntetéseken tíz és százezrek vettek folyamatosan részt országszerte. 1989. március 15-én, a romániai falurombolás elleni tiltakozáson, a bős-nagymarosi vízlépcső építése elleni demonstráción, az ’56-os forradalom mártír miniszterelnökének és társainak a felravatalozásán százezrek jelentek meg.
Nagy Imréék újratemetése a Kádár-rendszer szimbolikus temetésévé változott. A Hősök terén kb. 300 ezren, otthon, a TV előtt milliók nézték, ahogy évtizedes tabuk dőlnek meg pillanatok alatt. A szónokok ellenforradalom helyett forradalomról beszéltek, a még hatalmon lévő szocialista párt vezetői által ártatlanul meggyilkolt százak nevét olvasták fel, a megszálló orosz csapatok kivonását követelték. Sokan ott szembesültek azzal, hogy micsoda vérben és bűnben fogant a Kádár-rezsim. Ez a nap tette világossá, hogy rendszerváltás indult el az országban.
Emlékszem a változások gyorsaságára, hiszen egy évvel korábban június 16-án még jó, ha ezren lehettünk. Orbán Viktorral ketten indultunk az illegálisnak számító megemlékezésre, és a tervek szerint a Kelenhegyi és Mányoki utca sarkán találkoztunk volna Kis Jánossal. Mi késtünk 2 percet, addigra ő már nem volt ott. A Batthyányi örökmécsesnél már együtt siettünk a beszédét elkezdő Tamás Gáspár Miklós védelmére, amikor az egyenruhás és civil rendőrök megrohantak minket.
Az Ellenzéki Kerekasztal 1989 szeptemberében bomlott fel az MSZMP-vel megkötött alku miatt. Az MDF - megszegve a közös megállapodást - titkos tárgyalásokba bocsátkozott a kommunistákkal. Ennek eredménye lett az a paktum, amit hiányosságai, értelmetlen kompromisszumai miatt az SZDSZ és a Fidesz nem fogadott el, és népszavazást kezdeményezett négy kérdésben. A “négyigenes” népszavazáson 58 százalékos részvétel mellett közel 4 millió 300 ezer polgár vett részt.
A rendszerváltás lényegében az 1990-es első szabad választással zárult le. A konzervatív, liberális, baloldali és egyéb pártok indulásával megtartott parlamenti választás 62,7 százalékos részvétellel, közel 5 millió választó közreműködésével történt meg.
A magyar rendszerváltásra joggal lehetünk büszkék. Az emberek aktív részvételével, békés módon sikerült lebontani a diktatúrát, megteremteni a piacgazdaság és demokrácia alapjait. Létrejött a független és szabad Magyarország, évszázados álmunk vált valóra. Az esemény sok figyelmet, elemzést és értő kutatást igényel a téma jelentősége miatt is. Szükséges lenne vitákat, beszélgetéseket szervezni, független kutatóintézeteket létrehozni a jobb megismerés végett, és azért is, hogy a most felnövekvő fiatalok ne hamis közhelyekkel találkozzanak a rendszerváltás kapcsán.
Persze elemezni kell majd azt is, miért történt az, hogy Magyarország a régió vezető, sikerre ítélt országából visszacsúszott a sereghajtók közé 2003-2004 után. Ez az a bizonyos hetedik koporsó, amelybe a jövőnket temetjük már egy ideje. 2012-ben írtam erről cikket az akkor még létező Népszabadságba. 
“»A hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk ott fekszik.« Nemcsak a rendszerváltás, hanem saját életem egyik legmeghatározóbb pillanata volt 1989. június 16-a, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének napja. A Kádár-rendszer erkölcsi és politikai megsemmisülése ezen a napon, ott a Hősök terén vált visszavonhatatlanná, ez a gesztus adta meg a lehetőséget a teljes magyar társadalom számára, hogy fellélegezzen, új lapot, a demokratikus és szabad Magyarország megteremtésének fejezetét nyissa meg a történelemben. Bár tudom, hogy sokan nem értenek velem egyet, mégis azok közé tartozom, akik Orbán Viktor aznap elhangzott beszédét ma is nagyszerűnek tartják. A beszéd úgy tett hitet 1956 erkölcsi és politikai öröksége mellett, hogy eközben egyértelművé tette: nemcsak emlékezésre, de az állampárt elutasítására, a megszálló szovjet katonák távozására, rendszerváltásra van szükség.
Orbán Viktor élete legfontosabb beszédének fájó aktualitása van ma is. Nem azért, mert ma ő az ország miniszterelnöke, és nem is azért, mert ma is küzdenünk kellene az ország szuverenitásáért. Hanem azért, mert a koporsók száma egyre nő. Általános élménye a magyar társadalomnak, hogy közös perspektíváink nem javultak, hanem romlottak az elmúlt években, ahogyan az is, hogy hosszú-hosszú időnek kell eltelnie, mire rendbe tudjuk hozni mindazt, amit elrontottunk. Míg a rendszerváltás első évtizede egyértelműen sikeres volt, addig az ezredfordulót követő évek kudarcnak bizonyultak. A jelenlegi kormány nemhogy megállítani nem tudta, hanem fokozta Magyarország lemaradását” - írtam akkor. 
A lényeg nem változott 7 év óta. A rendszerváltás ügyének viszont tartozunk annyival 30 év után, hogy igyekszünk tisztán látni a múlt eseményeit, megismerni azok jelentőségét.
Szerző
Fodor Gábor
Frissítve: 2019.06.14. 09:57

Kijelentő mondatok

Az utcában, ahol felnőttem, annak is nagyjából a középén van egy ház, ami úgy nőtt hozzá a szívemhez, hogy benne még sosem jártam. Nem tudom, csak sejtem, hogy a tornácos gangról belépve balra a tisztaszobát találnám, talán nem a klasszikusat, a hímzett párnákkal borított, szőtt kendővel letakart veretes faággyal, háromtükrös szekrénnyel berendezettet, talán puritánabbat. Az asztalon lehet néhány családi fotó, egyszerű, festetlen fakeretben. Egy férfi, aki korán halt, akitől nem lett gyerek, így nem lett később unoka, dédunoka se. Lánykori játszópajtás, szőke hajfonatú, nevető szemű, akinek vidám szemkörnyéki ráncai komoly barázdákká érlelődtek az idő során, végig megőrizve az arcon egyfajta önfeledtséget. Születésnapra kapott édes aszú a szekrény tetején, várva az alkalomra, ami nem jön el sosem, de a palack mégis azt üzeni, hogy a várakozás talán mégsem felesleges. Az a néhány ritka vendég, aki bejutott a házba, az sem mehetett be ebbe a szobába, amelyiknek a utca felől barna kartonnal volt lepapírozva az ablaka, odabent pedig ugyanilyen, ajtóra erősített lapok választották ketté az élt és nem élt helyiségeket, mondta el egyszer, aki bent járt mégis. S hogy még szűkebb legyen a tér, s még kevesebb a gondolkodni való, az udvar felőli másik szobát is elsötétítette, kulcsra zárta, elfelejtette, hogy olyan legyen a hosszú ház, mint egy emberi test a két keze nélkül. Az asszony a kis konyhában lakott, a főzéshez használt kicsi sparhelt melegítette és táplálta őt. Madárcsontú volt világéletben, szívós, szikár, ha evett is valamit, csak maroknyit. Amikor már nem mozdult ki a faluba, arra járó ismerősöket kért meg, hozzanak neki egy-két zsemlét, meg egy kis túrót, sajtot a helyi boltból. Ott várta őket vissza a kerítésnél, a dróthálóba fonódó göcsörtös ujjaival, ami nem tudni, a köszvénytől lett olyan, vagy attól, hogy folyton a kerítésbe kapaszkodva vették fel ezt az alakzatukat. A hazavezető utam óhatatlanul ebbe a házba torkollott, nem tudtam kikerülni, mindhárom átmenő utca itt keresztezte egymást. Volt, amikor féltem a horgas ujjaktól, a metsző tekintetettől, ami a külvilágot pásztázta. Aztán eleinte megszoktam, később megszerettem, hogy ő mindig ott van. Volt hogy kérdezett, „nagyanyád jól, van?” aztán amikor nagyanyám meghalt, ezt kijelentő mondattá transzformálta át. Onnantól az álmairól jelentett, amiben felbukkantak a régvolt ismerősök. Ha megláttam a házat, tudtam, nemsokára hazaérek, gyalog tizenöt, biciklivel négy, kocsival két perc alatt. Autóval suhantam előtte a minap is, így csak fél szemmel láttam a táblát, hogy eladó. Nagy kék és vörös betűk, ingatlanos telefonszám, furcsa seb az addig ismerős házon. Valaki azt mondta, csak magukhoz vették a rokonok, mások azt mesélték, meghalt, ott messze, egy másik faluban. Bemehetnék, megnézhetném már a házat belülről, korlátok és félelmek nélkül, de nem teszem. Most már inkább maradjanak meg a kérdő, mint a kijelentő mondatok. 
Szerző
Doros Judit

Jobban tudják

Nem mutat valami jól, hogy a „magyar hagyományokra épülő”, hamarosan Európa legjobbjává váló hazai közoktatási rendszerben évről vére csökken a diákok száma, miközben a magántanulóké meg folyamatosan nő. A magánintézmények létszámnövekedése mellett az utóbbi években egyre több kis tanulókör is létrejött, szülők, pedagógusok kezdeményezésére, pici szigetekként az állami közoktatás és a túltelített magániskolák között. Ezt nem lehet hagyni. „Össztársadalmi érdek, hogy a gyerekek iskolába járjanak és végzettséget szerezzenek” – érvelnek azok, akiknek az egyik legelső oktatási intézkedése az volt, hogy a tankötelezettséget 18 évről 16-ra csökkentsék. Nincsenek szakértői viták. Nincs se beválási, se hatástanulmány. Nem baj, a magántanulói jogviszony jövőre megszűnik, mindenféle előzetes figyelmeztetés, egyeztetés nélkül. Legalábbis a kormány ezt tervezi. Az erről szóló javaslat már az Országgyűlés előtt van. A törvénymódosítás a magániskolákban tanulókat egyelőre békén hagyná, a tanulókörökben vagy az otthon tanuló gyerekeket terelné vissza az akolba. De nem baj, akik nagyon rászorulnak, kérhetnek egyéni munkarendet. Feltéve, ha lesz elég pedagógus, aki„egyéniben” tud (képes) foglalkozni velük. Ha nem lesz? Hát, az pech. Majd csak túlélik valahogy. Ha máshogy nem megy, majd lepapírozzák. Csak a statisztika mutasson jól, a többi nem számít. Gyerekek ezreinek az életével játszadoznak. Már megint. Mert a kormányban ugye mindent jobban tudnak. Jobban tudják, mire van szüksége a gyerekednek. Egyentankönyv meg tízparancsolat. Decemberben húsvéti csokinyuszi Mikulásnak csomagolva. A nagyinak meg egy zsák szottyadt krumpli, hogy következő alkalommal is az unokája jövője ellen szavazzon. De legalább nincsenek migráncsok. 
Szerző
Juhász Dániel
Frissítve: 2019.06.14. 09:54