Kijelentő mondatok

Az utcában, ahol felnőttem, annak is nagyjából a középén van egy ház, ami úgy nőtt hozzá a szívemhez, hogy benne még sosem jártam. Nem tudom, csak sejtem, hogy a tornácos gangról belépve balra a tisztaszobát találnám, talán nem a klasszikusat, a hímzett párnákkal borított, szőtt kendővel letakart veretes faággyal, háromtükrös szekrénnyel berendezettet, talán puritánabbat. Az asztalon lehet néhány családi fotó, egyszerű, festetlen fakeretben. Egy férfi, aki korán halt, akitől nem lett gyerek, így nem lett később unoka, dédunoka se. Lánykori játszópajtás, szőke hajfonatú, nevető szemű, akinek vidám szemkörnyéki ráncai komoly barázdákká érlelődtek az idő során, végig megőrizve az arcon egyfajta önfeledtséget. Születésnapra kapott édes aszú a szekrény tetején, várva az alkalomra, ami nem jön el sosem, de a palack mégis azt üzeni, hogy a várakozás talán mégsem felesleges.

Az a néhány ritka vendég, aki bejutott a házba, az sem mehetett be ebbe a szobába, amelyiknek a utca felől barna kartonnal volt lepapírozva az ablaka, odabent pedig ugyanilyen, ajtóra erősített lapok választották ketté az élt és nem élt helyiségeket, mondta el egyszer, aki bent járt mégis. S hogy még szűkebb legyen a tér, s még kevesebb a gondolkodni való, az udvar felőli másik szobát is elsötétítette, kulcsra zárta, elfelejtette, hogy olyan legyen a hosszú ház, mint egy emberi test a két keze nélkül.

Az asszony a kis konyhában lakott, a főzéshez használt kicsi sparhelt melegítette és táplálta őt. Madárcsontú volt világéletben, szívós, szikár, ha evett is valamit, csak maroknyit. Amikor már nem mozdult ki a faluba, arra járó ismerősöket kért meg, hozzanak neki egy-két zsemlét, meg egy kis túrót, sajtot a helyi boltból. Ott várta őket vissza a kerítésnél, a dróthálóba fonódó göcsörtös ujjaival, ami nem tudni, a köszvénytől lett olyan, vagy attól, hogy folyton a kerítésbe kapaszkodva vették fel ezt az alakzatukat.

A hazavezető utam óhatatlanul ebbe a házba torkollott, nem tudtam kikerülni, mindhárom átmenő utca itt keresztezte egymást. Volt, amikor féltem a horgas ujjaktól, a metsző tekintetettől, ami a külvilágot pásztázta.

Aztán eleinte megszoktam, később megszerettem, hogy ő mindig ott van. Volt hogy kérdezett, „nagyanyád jól, van?” aztán amikor nagyanyám meghalt, ezt kijelentő mondattá transzformálta át. Onnantól az álmairól jelentett, amiben felbukkantak a régvolt ismerősök.

Ha megláttam a házat, tudtam, nemsokára hazaérek, gyalog tizenöt, biciklivel négy, kocsival két perc alatt. Autóval suhantam előtte a minap is, így csak fél szemmel láttam a táblát, hogy eladó. Nagy kék és vörös betűk, ingatlanos telefonszám, furcsa seb az addig ismerős házon.

Valaki azt mondta, csak magukhoz vették a rokonok, mások azt mesélték, meghalt, ott messze, egy másik faluban. Bemehetnék, megnézhetném már a házat belülről, korlátok és félelmek nélkül, de nem teszem. Most már inkább maradjanak meg a kérdő, mint a kijelentő mondatok.