Ez a politika

Vannak egyfelől a Mengyi Rolandok, a Simonka Györgyök, a Pócs Jánosok – sokszorosan elhasználódott, érdemükként egyedül a feltétlen pártlojalitást felmutatni tudó „politikusok”. A politikai elit összetett, ha lefelé ásunk benne, akkor is sok réteget találunk – Pócs talán megbántódna azon, hogy Mengyivel említjük egy lapon, de ettől még a leírás mindhármukra, és még sok más Fidesz-mamelukra igaz. 
És van másfelől Kálmán Olga, Karácsony Gergely és Kerpel-Fronius Gábor. Ha a budapesti szmogban-hőségben sorok kígyóznak az előválasztási sátrak előtt, az legalább részben biztosan azért van, mert az utóbbiak más minőséget képviselnek. Emberileg mindenképpen, de valószínűleg szakmailag is, és mindhármuk esetében világos, hogy nem azért szavazunk majd a közülük kiválasztott főpolgármester-jelöltre, mert a Párt őt indítja (vagy mert valaki egy furcsa stadion árnyékában álló vidéki dácsában bizalmat szavazott neki). Hanem azért, mert az elénk állított személyiségük, elképzeléseik, felkészültségük alapján őket találtuk a legalkalmasabbnak – mi, a nép. 
Velünk itt jó sok (minimum tíz, de inkább több) éve azt igyekeznek elhitetni, hogy politizálni bűnös, szennyes embereknek való bűnös, szennyes dolog. Van is benne igazság – akik ezt sugallják, azok vonatkozásában mindenképp -, de a politika mást (is) jelent. Egyrészt a közügyekkel történő foglalkozást, másrészt és mindenekelőtt alternatívákat, amelyeket a választópolgár megismer, mondjuk személyesen, vagy a sokszínű és pártatlan tömegtájékoztatás révén, majd a hiteles információk birtokában választ közülük. 
Az elmúlt politikai ciklusok tapasztalatainak tükrében már-már utópiaként hangzik, pedig a hatályos törvények – az alkotmánytól a médiatörvényig – éppen ezt írják elő. Aki megpróbálja azt a képzetet kelteni, hogy a fennálló hatalomnak nincs alternatívája, az szembemegy a törvényeinkkel. Holott azokat alapértelmezésben nemcsak a hozzánk érkező menekülteknek kellene betartani, hanem talán azoknak is, akik azért kapják tőlünk a fizetést, hogy betartsák és betartassák. 
Tényleg csak az utókor kedvéért érdemes följegyezni, de például az úgynevezett köztévén csütörtök este három, természetesen közpénzből fizetett és a kormánynak dolgozó „független szakértő” próbálta elmagyarázni, hogy miért gáz az előválasztás, amit ők következetesen castingnak neveztek. Azt persze nem idézték föl, hogy – ha már casting - 2006-ban a két választási forduló között a vesztét érző Orbán hány, és honnan előrántott miniszterelnök-jelölttel igyekezett menteni a menthetőt. 
De ettől függetlenül sem volt igazuk: az a gáz, hogy a jelöltek vitáit, a versengő koncepciók bemutatását és a vélemények ütközését nem az állami rádió és televízió közvetíti, és hogy a magyar média Fidesz által megszállt kétharmadának közönségéhez mindebből csak a lesajnálás jut el. Merthogy ami ezekben a napokban Budapesten történik, az nem egyszerűen a politika szebbik arca, hanem 1990 óta elvben a lényege: éppen az, ami a többpárti demokráciát megkülönbözteti a pártállamtól.

Első karcolás

Lehet, hogy Recep Tayyip Erdogan mégsem sebezhetetlen? A török elnök túl van már néhány nagy csatán, ám eddig mindet megnyerte. Próbálták már legyőzni erővel: például a haragos ellenzéki tömeg kőzáporral 2013-ban, a véres tüntetésekbe torkolló Gezi parki tüntetéseken. Majd egy államon belüli árnyékállam katonákkal és vadászgépekkel a 2016-os puccskísérletben. Mind kudarcot vallottak. A török elnök nem esett el, de még csak súlyos sebesülést sem kapott, inkább erősebben tért vissza, mint valaha.
Egyelőre nem sikerült legyőzni a szavazófülkékben sem. Még ha olykor megszorongatták is, máskor pedig kompromisszumokra kényszerült, az elmúlt 17 évben minden választáson ő nevethetett a végén. A legnagyobbat akkor, mikor az elnöki rendszert megszavaztatta, és az ellenzék még második fordulóra sem tudta kényszeríteni. Közben túlélt egy gazdasági válságot, mely másutt nemcsak politikusokat, de egész országokat rengetett meg. Több fronton háborút vívott a terroristákkal, és újra a geopolitikai térképre rakta Törökországot. Sőt még azt is elbírta, hogy összeakasztotta a bajuszt a világ vezető hatalmaival.
Erre a semmiből felbukkant egy országosan alig ismert polgármesterecske, és beleköpött a levesébe. Ekrem Imamoglu ellenzéki jelölt hajszállal, de legyőzte a török elnök jobb kezét, a korábbi miniszterelnök Binali Yildrimet a márciusi isztambuli főpolgármester-választáson. Isztambulban! Törökország legnépesebb városában, pénzügyi motorjában, kulturális szívében, ahonnét - polgármesterként - Erdogan politikai karrierje is lendületet kapott. Amelyről azt mondta: „ha elveszítjük Isztambult, elveszítjük az országot”. Mégis megtörtént a lehetetlen: Erdogan sebet kapott.
Azért még koránt sem végzeteset. Azonban azt isztambuli választás vitatott vasárnapi megismételtetésével - az eredménytől függetlenül - nagy hibát vétett. A döntés ugyanis nem az erő, hanem a gyengeség, a félelem jele volt. Ha másodszor is Imamoglu nyer, az Erdogan legyőzhetetlenségének mítoszát is lerombolja.
Szerző
László Dávid

Ulti ellen ásszal

Mindenkinek lesz munkája, otthona, minden gyermeknek lesz bölcsőde, óvoda, iskola, étkezés és tankönyv, lesz támogatás a fiataloknak, és jut mindenkinek tisztes idős kor is – lelkesítette egyébként is vakon rajongó hallgatóságát Orbán Viktor a februári évértékelőjében. Magyarország lépésről lépésre fel fogja számolni a szegénységet – tette hozzá, a mikéntre pedig kivételesen nem dakota közmondással, hanem egy lapos sajáttal adott választ: "kijátszottuk a legerősebb lapunkat, ulti ellen ásszal, szegénység ellen munkával".
Innen nézve valóban semmi szükség olyan adatokat előszedni, amelyek szerint a munka nagyobbik része még hátravan, netán épp romlik a társadalom többségének helyzete. Sőt, kormányzati szemszögből kifejezetten hátrányos kiszámolni a létminimumot, a medián bért, és még lehetne sorolni a mutatókat. Nem is teszik már egy ideje. Az 1992 óta használt létminimum számítási módszer 2015 végén hirtelen módszertani cserére szorult, idén pedig a számításhoz használt fogyasztási felmérés feldolgozási ideje nőtt meg. 
Igazuk van. Egyetlen számot kimondani ugyanis nagyon veszélyes. Azt könnyű megjegyezni, s aki ismeri, rögtön látja, hogy kevesebbet keres a nagyon szerény megélhetést biztosító létminimumnál, pedig az M1 mindig azt mondja, hogy egyre jobban él. Még szöget üt a fejében, hogy itt valami nem stimmel. Való igaz, a kormány szereti szépítgetni az adatokat, ami meg még flastrommal sem illik bele a kommunikációs csomagokba, azt igyekszik eltüntetni, ne zavarjon be a képbe. Azzal kalkulálnak, hogy néhány izgága értelmiségin (lásd akadémiai kutatók, újságírók) kívül nem sokan kezdenek el adatsorokat bogarászni a KSH honlapján, nem szedik össze a mutatókat egy csokorba, a többségnek tehát be lehet magyarázni, hogy átmeneti kisiklás, ha fele annyi krumplit tud megvenni idén, mint tavaly. 
Pedig elég összerakni, hogy ha tavaly 83 855 forint volt a szegénységi küszöb, 94 820 forint a létminimum és 91 770 forinton állt a minimálbér, valamint hogy a 4,4 millió aktív dolgozó negyedét minimálbéren foglalkoztatják, akkor 1,1 millióan biztosan a létminimum alatt élnek az országban, nagyon közel a szegénységi küszöbhöz. Ha nemcsak a dolgozókat, hanem a gyerekeket, öregeket, rokkantakat, munkanélkülieket is beleveszünk, ennél is pocsékabb a helyzet: relatív jövedelmi szegénységben 1 millió 227 ezer ember él. Nekik az úgynevezett társadalmi juttatások – a családi pótlék, segélyek – beszámításával is kevesebb pénz jut havonta a nettó medián jövedelem 60 százalékánál. 
De mit beszélek! Hisz a medián jövedelmet sem árulja el a statisztikai hivatal, mert az jócskán alatta van a havi ötmilliós miniszteri és cégvezetői fizetéseket is tartalmazó átlagbérnek. 
Valójában jól kalkulál a kormány. Ha elken néhány mutatót, csak a szakemberek veszik észre, hogy hosszabb javulás után 2018-ban megint nőtt a szegénység Magyarországon, vagy hogy a szakszervezetek reményei ellenére a minimálbér még mindig nem éri el a létminimumot. Következésképpen, hogy szükség lenne ebben az ultiban egy másik ászra.