Ez a politika

Vannak egyfelől a Mengyi Rolandok, a Simonka Györgyök, a Pócs Jánosok – sokszorosan elhasználódott, érdemükként egyedül a feltétlen pártlojalitást felmutatni tudó „politikusok”. A politikai elit összetett, ha lefelé ásunk benne, akkor is sok réteget találunk – Pócs talán megbántódna azon, hogy Mengyivel említjük egy lapon, de ettől még a leírás mindhármukra, és még sok más Fidesz-mamelukra igaz.

És van másfelől Kálmán Olga, Karácsony Gergely és Kerpel-Fronius Gábor. Ha a budapesti szmogban-hőségben sorok kígyóznak az előválasztási sátrak előtt, az legalább részben biztosan azért van, mert az utóbbiak más minőséget képviselnek. Emberileg mindenképpen, de valószínűleg szakmailag is, és mindhármuk esetében világos, hogy nem azért szavazunk majd a közülük kiválasztott főpolgármester-jelöltre, mert a Párt őt indítja (vagy mert valaki egy furcsa stadion árnyékában álló vidéki dácsában bizalmat szavazott neki). Hanem azért, mert az elénk állított személyiségük, elképzeléseik, felkészültségük alapján őket találtuk a legalkalmasabbnak – mi, a nép.

Velünk itt jó sok (minimum tíz, de inkább több) éve azt igyekeznek elhitetni, hogy politizálni bűnös, szennyes embereknek való bűnös, szennyes dolog. Van is benne igazság – akik ezt sugallják, azok vonatkozásában mindenképp -, de a politika mást (is) jelent. Egyrészt a közügyekkel történő foglalkozást, másrészt és mindenekelőtt alternatívákat, amelyeket a választópolgár megismer, mondjuk személyesen, vagy a sokszínű és pártatlan tömegtájékoztatás révén, majd a hiteles információk birtokában választ közülük.

Az elmúlt politikai ciklusok tapasztalatainak tükrében már-már utópiaként hangzik, pedig a hatályos törvények – az alkotmánytól a médiatörvényig – éppen ezt írják elő. Aki megpróbálja azt a képzetet kelteni, hogy a fennálló hatalomnak nincs alternatívája, az szembemegy a törvényeinkkel. Holott azokat alapértelmezésben nemcsak a hozzánk érkező menekülteknek kellene betartani, hanem talán azoknak is, akik azért kapják tőlünk a fizetést, hogy betartsák és betartassák.

Tényleg csak az utókor kedvéért érdemes följegyezni, de például az úgynevezett köztévén csütörtök este három, természetesen közpénzből fizetett és a kormánynak dolgozó „független szakértő” próbálta elmagyarázni, hogy miért gáz az előválasztás, amit ők következetesen castingnak neveztek. Azt persze nem idézték föl, hogy – ha már casting - 2006-ban a két választási forduló között a vesztét érző Orbán hány, és honnan előrántott miniszterelnök-jelölttel igyekezett menteni a menthetőt.

De ettől függetlenül sem volt igazuk: az a gáz, hogy a jelöltek vitáit, a versengő koncepciók bemutatását és a vélemények ütközését nem az állami rádió és televízió közvetíti, és hogy a magyar média Fidesz által megszállt kétharmadának közönségéhez mindebből csak a lesajnálás jut el. Merthogy ami ezekben a napokban Budapesten történik, az nem egyszerűen a politika szebbik arca, hanem 1990 óta elvben a lényege: éppen az, ami a többpárti demokráciát megkülönbözteti a pártállamtól.