A jövő embere: a vega gyalogló

Publikálás dátuma
2019.06.29. 18:11

Fotó: Shutterstock
A klímaváltozásról szóló nyomasztó hírek hatására az ember hajlamos azt gondolni: egyéni szinten már nincs mit tenni. Pedig a változás kulcsa a kritikus tömeg elérése, a negatív folyamatok megállításához a kisebb-nagyobb áldozathozatalokon keresztül visz az út.
Nagyon nehéz pontosan meghatározni, hogy az egyes ember ténylegesen mennyivel járul hozzá a klímaváltozás mérsékléséhez, illetve a fenntarthatósághoz, és az is tény, hogy mára már olyan méreteket öltött környezetünk esztelen kizsákmányolása, hogy az egyéni felelősség önmagában már nem elegendő a változáshoz. A kritikus tömeg hatása ugyanakkor nélkülözhetetlen az egyre romló tendencia megfordításához – mondja Mayer Kinga, a hulladékmentes mindennapokat népszerűsítő környezetvédő aktivista. És ha valaki esetleg még mindig „egy fecske úgysem csinál nyarat” alapon nem gyűjti szelektíven a hulladékot, gondoljon arra, hogy minden személyes vállalásával a kritikus tömeget erősíti. Íme néhány, a túléléshez fontos és hasznos ötlet.  

Repülj kevesebbet!

Svédországban a közelmúltban jött létre a klímaváltozás ellen harcoló Flygskam (Repülés szégyene) nevű mozgalom, amelynek tagjai egyre inkább az alternatív közlekedési módozatokat választják, a Chalmers Műszaki Egyetem kutatói pedig megalkottak egy olyan kalkulátort, amellyel a fogyasztók könnyen kiszámolhatják a különféle közlekedési módozatok szénlábnyomát. A travelandclimate honlapon az útvonalat és a közlekedők számát megadva lehet kiszámolni a különféle közlekedési módok környezeti hatását. Például, ha két ember Budapestről Szarajevóba utazik, akkor vonattal vagy busszal 37 kilo­grammnyi a szén-dioxid-kibocsátás, személygépkocsival 88, repülővel pedig 133 kilogramm. Ennek a tizede is sok lenne egyénre bontva utazásonként! 

E-hulladék

Évente csaknem 50 millió tonna elektronikai hulladék keletkezik a világban, és csak körülbelül 15 százalékát hasznosítják újra, a többi szemétlerakókon végzi. Mindeközben számos ritka, az elektronikai eszközökben használt fémből már hiány mutatkozik. Itt is megoldás lehet az újrahasznosítás: az Environmental Protection Agency számításai szerint 1 millió mobiltelefon szétbontásával 18 kg aranyat, 200 kg ezüstöt, 7 kg palládiumot és 7500 kg rezet lehetne kinyerni. Jelenleg azonban úgy állunk, hogy e-hulladék formájában annyi réz tárolódik a szeméttelepeken, ami a bányászott mennyiség harmadának felel meg. Évente több mint 50 millió tonna elektromos hulladék termelődik, melynek mindössze 11,4 százalékát gyűjtik szelektíven, és annak is csupán egy csekély hányada hasznosul újra. Éves szinten nagyjából 100 millió mobiltelefontól válunk meg. Egy okostelefon súlya nagyjából 15 gramm, könnyedén kiszámítható, hogy mennyi szeméttől kíméljük meg a világot, ha nem a kukába dobjuk. 

Gyalog járj, tovább élsz!

Az Ant Forest applikáció a felhasználók mindennapi tevékenységét nyomon követve, a környezetbarát megoldásokat, a többi között az online fizetést vagy a környezetkímélő közlekedési eszközök használatát úgynevezett virtuális zöldenergiává konvertálja. Tízezer lépés megtétele után a felhasználók például csaknem 200 gramm, míg internetes jegyvásárlás esetén nagyjából 10 gramm virtuális zöldenergiát kaphatnak. Ezen felül pontoznak olyan környezettudatos döntéseket is, mint például, ha valaki nem kér eldobható evőeszközt az interneten rendelt étel mellé. Az összegyűjtött virtuális zöldenergia szintén környezetbarát célra használható fel: egy bizonyos mennyiség elérésekor a felhasználó nevében egy fát ültetnek el Kína sivatagos területein. A program rangsort készít, így versenyzésre ösztönöz. Eddig több mint 400 millió ember – vagyis a világ népességének öt százaléka – csatlakozott a kezdeményezéshez, és több mint 55,5 millió fát ültettek a pontgyűjtésük nyomán. Aki például a hétköznapokon gyalog közlekedik, és a lépésszámlálót nemcsak arra használja, hogy büszke posztokat tegyen ki a közösségi oldalakra, hanem a lépteit zöldenergiává konvertálja, egy év alatt, napi tízezer fölötti lépésszámmal, nagyjából 10 fa ültetéséhez járul hozzá. 

Kevesebb húst!

A kevesebb húsfogyasztással az élelmiszerek előállításához szükséges vízfelhasználás is csökkenthető. Aki csak hétköznap egyszer és hétvégén eszik húst, 11–35 százalékkal csökkentheti az élelmiszerek miatti vízfelhasználást. Aki a húst elhagyja, és helyette halat eszik, az állati zsírok helyett pedig növényi olajat használ, az 33-35 százalékkal mérsékli a vízfogyasztást. Aki egyáltalán nem eszik húst és vegetáriánus étrendet követ, az 35–55 százalékkal csökkentheti a „vízlábnyomot”.  

Lekapcsolt lámpa = kisebb vízlábnyom

A vízlábnyom fogalmát annak mérésére vezették be, hogy egy-egy termék előállítása mennyi vizet igényel. Európában a felhasznált vízmennyiség 44 százalékát az energiatermelés emészti fel, 24 százalékát a mezőgazdaság, 21 százalékát a lakossági vízellátás, 11 százalékát pedig az ipar. Egyetlen 60 wattos égő 12 órányi világításához 60 liter vízre van szükség.  

A csokoládé a legszomjasabb

Míg egy kiló gabona előállításához 500–4000 liter vízre van szükség, 1 kg hús 5000–15 000 liter vizet emészt fel, addig egy kiló csokoládé elkészítéséhez 17 196 liternyi vízre van szükség. Hogy lássuk az arányokat: tojás 196 liter vízből, paradicsom 214 literből, krumpli pedig 287 literből jut el az asztalunkig. Az adatok összessége különösen annak a fényében látszik pazarlásnak, hogy a világon előállított élelmiszer fele még azelőtt a kukába kerül, hogy egyáltalán eljutott volna a fogyasztóhoz. Ironikus, hogy a palackos ásványvíz több vízbe kerül, mint amennyi benne van, ugyanis egy palack elkészítésekor körülbelül 7 liter víz fogy, és akkor még nem beszéltünk a PET-palackok globális szennyező hatásáról.

Papírt, szelektíven!

A papíriparban gyakran környezetbarát megoldásként tekintenek arra a lehetőségre, hogy nem a régi erdőket vágják ki, hanem újakat telepítenek. Ez sem igazán jó módszer azonban, mert ezek az újonnan létesült monokultúrák gyakran kiszorítják az őshonos növény- és állatfajokat, emellett hatalmas mennyiségű növényvédő szerre és műtrágyára van szükség a fenntartásukhoz. Az újrahasznosítás ebben az esetben is kézenfekvő megoldás, mellyel nemcsak a fák egy része menekül meg, hanem újrahasznosítható lenne a hulladék egy része is, mely a becslések szerint a szemét 35-40 százalékát teszi ki.  

Italoskartonok a kukákban

Magyarországon 420 millió italoskarton végzi a lerakókon, újrahasznosítás nélkül. Ha mindenki szelektíven gyűjtené, azzal a 3400 tonnányi italoskarton-hulladék 6000 tonnára lenne növelhető, amivel évi 38 000 felnőtt fát lehetne megmenteni.
Szerző

Nem lesz krumplink, de nem ez lesz a legnagyobb gondunk

Publikálás dátuma
2019.06.29. 18:02

Fotó: AFP/ORLANDO SIERRA
A klímaváltozás egyik legismertebb hazai szakértője, Ürge-Vorsatz Diána azokkal ért egyet, akik szerint még van mód mérsékelni a klímaváltozás okozta károkat. Ehhez azonban teljes hátraarc kéne – állítja. A fizikus, klímakutató szerint elkerülhetetlenek a világméretű konfliktusok, és üdvös volna, ha meglátnánk a jeleket.
Miért van az, hogy most, amikor évek óta minden valamirevaló katasztrófafilm is a globális felmelegedésről szól, a politikai döntéshozók jelentős része még mindig megkérdőjelezheti a probléma valódiságát? Inkább úgy mondanám, hogy a mi generációnk az, amelyik döntési helyzetben van, és éppen ez a generáció az, amelyik még nem érzi, hogy ez a probléma az ő életét érdemben befolyásolná. Ráadásul a döntéshozók nagy része jól szituált, tehetősebb ember, az ő életüket – legalábbis ők úgy érzik – hosszabb távon sem befolyásolja a klímaváltozás, mert még meg tudják magukat védeni a hatások elől. Az előadásaim végén szinte mindig van, aki azt kérdezi, jó-jó, értem a problémát, de akkor én hova költözzek? Hol leszek védve? A másik gond, hogy ez a tehetősebb réteg a legnagyobb károsanyag-kibocsátó is, és a felelős politikai és üzleti döntéshozóknak ellenünk, vagyis saját magunk ellen kellene döntéseket hozniuk. Ha pedig valakit a számok győznének meg, azoknak mondom, hogy az emberiség tíz százalékához köthető a kibocsátások fele, és fordítva is igaz, az emberiség fele a teljes kibocsátás kevesebb mint tíz százalékáért felelős. Mi következik ebből? Ha semmi mást nem csinálnánk, mint rávennénk ezt a tíz százalékot, hogy csökkentse a kibocsátását az uniós átlagra, az a globális kibocsátást egyharmadával csökkentené! Ha hinni lehet a számításoknak és jóslatoknak, akkor már most is késő bármit tenni, mindannyian pusztulásra vagyunk ítélve. Ön hivatalból optimista, vagy osztja ezt a katasztrofális forgatókönyvet? Nem fogunk elpusztulni, legalábbis belátható időn belül semmiképpen sem. Nem az emberiség van veszélyben a klímaváltozás miatt, hanem a civilizációnk, ahogy azt ma ismerjük. De ez inkább tudományfilozófiai kérdés. Nagyon nehéz ma megmondani, hogy a klímaváltozás következményeképpen mikor és hol fog kitörni egy politikai konfliktus, amely háborúhoz, esetleg világháborúhoz vezet. Az biztos, hogy így lesz, de hogy hol és mikor, azt nem lehet előre látni. Sajnos nem vagyunk hajlandók szembenézni azzal, hogy hosszú távon mindenképp fenntarthatatlan, hogy a jelenlegi gazdasági rendszerünk az állandó fogyasztásnövekedéstől függ. Az egész modell csak úgy működik, ha növekedés van. Ez nem folytatható. Ha most hirtelen kitalálnának egy csoda technológiát, amely egy csapásra megoldja az éghajlatváltozást, azzal is csak egy problémát konvertálnánk át egy másikba. Mondjuk, mindenki elkezd elektromos autót hajtani, de akkor ott lesz a kérdés, mi legyen azzal a rengeteg akkumulátorral, ha elhasználjuk őket. Amikor annak idején kitalálták a belsőégésű motort, akkor a városok legnagyobb problémája az volt, hogy szinte belefulladtak a lócitromba. Mindenki rém boldog volt, amikor bepöfögött az első motorral hajtott autó. Micsoda tisztaság, gondolták, és látjuk, mi lett belőle. Aztán az elektromos autók akkumulátoraihoz szükséges néhány igen ritka anyag, amelyek függőséget okoznak majd a gazdaságban. Ennek már most megvannak a jelei, ez pedig újabb konfliktusokhoz vezet. A gyökerénél kellene megragadni a problémát, ehhez viszont egy teljesen új gazdasági modellre van szükség, amelyik nem a növekedési kényszerről szól. A fogyasztási javak egyre gyorsabb felhalmozása helyett olyasmire kellene koncentrálnunk, hogy nem biztos, hogy az a jó, ha többet keresel, hanem ha mondjuk kapsz plusz egy szabadnapot, amit a családoddal tölthetsz. Ez csökkenti a stresszt, növeli az egyén és a közösség boldogságszintjét, ami sokkal hasznosabb hosszú távon, mint a fogyasztásnövekedés. Az ilyen nagy változások általában csak valamiféle kataklizma után szoktak bekövetkezni. Ez azt jelenti, hogy előtte vagyunk? Szinte biztos, hogy lesznek kataklizmák, de talán nem fogjuk összefüggésbe hozni a klímaváltozással. Ahogy legtöbben a menekülthullámot is csak politikai problémának tartották, tartják. Miközben ma már tudjuk, hogy a helyi konfliktusok nagy része, amely elől ezek az emberek menekülnek, valamilyen erőforrásért – olajért, vízért, területért –, vagyis mindent egybevéve a gazdaság alapfeltételeiért robbannak ki. Léteznek aztán olyan éghajlattal kapcsolatos katasztrófák, amelyek annyira súlyosak, hogy kikényszerítik a változást. Az Egyesült Államokat például jórészt a 2015-ig tartó hosszú kaliforniai aszály kényszerítette a párizsi tárgyalóasztalhoz. Kalifornia termeli az USA élelmiszerkészletének a felét. A Central Valleyben, vagyis a Központi Völgyben onnan van a termőszezonban csak víz, hogy a Sierra Nevadában télen leesett hatalmas hótakaró tavasszal és nyáron szépen olvad és lefolyik a völgybe. Abban az évben a szokásos hómennyiségnek mindössze 29 százaléka volt a tél végére. Akkor jöttek rá, hogy hiába a mérhetetlen gazdagság, ha nincs a Sierra Nevadában hó, akkor nekik sincs miből termelniük. A pénzt nem lehet megenni és meginni. Egy háború, egy elhúzódó aszály vagy egy hurrikán is lehet kiváltója egy másfajta gondolkodásnak, de mondok ennél kézzelfoghatóbbat. Amikor 5-600 forint egy kiló krumpli vagy hagyma, nem gondolkodunk el azon, hogy ez hosszú távú probléma. Mit csinálunk akkor, amikor egy ország többé nem tudja megtermelni a saját élelmiszer-kultúrájának alapját? Ha ez mind az importtól függ? Mert ne legyenek kétségeink, a klímaváltozás a többi között azzal jár majd, hogy a burgonya valószínűleg nem fog megteremni Magyarországon. Persze lehet, hogy alkalmazkodunk, és egy idő múlva átállunk majd más típusú élelmiszerekre, de ez nem könnyű.

Ürge-Vorsatz Diana

Fizikus, klímakutató. Az ELTE-n asztrofizikából, a Kaliforniai Egyetemen környezettudományból szerzett diplomát. 2001-től a budapesti Közép-európai Egyetem környezetvédelmi tanszékének professzora. 2002 óta részt vesz az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testületének (IPCC) munkájában. 51 éves, hét gyermeke van.

Rendben van, drágul a krumpli, és lesz, aki nem fogja tudni megfizetni. De mit tehetnénk mi, magyarok a klímaváltozás lassításáért? Hiszen Magyarország ká­ros­anyag-kibocsátása még így is az uniós átlag alatt van. Innen nézve joggal mondják a vezetőink, hogy a 2050-es klímacél méltatlanul és aránytalanul nagy anyagi terheket róna az országra. Tény, hogy Magyarország szén-dioxid-kibocsátása jelentősen kisebb, mint Nyugat-Európáé. Viszont az ország energiafelhasználása gyakorlatilag leképezi az európai trendet. A felső 10-20 százalék fogyasztása sokszorosa a magyar átlagnak. Erről még nincsenek pontos adatok, mert a magyar kibocsátások nincsenek lebontva az úgynevezett jövedelmi tizedekre (decilisekre), mint mondjuk Nagy-Britanniában, de bízom bennem, hogy hamarosan elvégezhetjük ezeket a számításokat is. Már csak azért is fontosak volnának ezek a számok, mert a csökkentés akkor lehet igazán hatékony, ha a felső réteget célozza, és nem az egész lakosságból akarja „kipréselni”. Én például kötelezném, vagy legalábbis ösztönözném a nagy kibocsátókat és felhasználókat, hogy csak nulla energiaszintű vagy úgynevezett energia­pluszos ingatlanokat használjanak (ez olyan épület, amely a saját maga által felhasznált energiánál is többet termel – a szerk.). Egy ilyen technikával épített új ház ma már nem is kerül feltétlenül többe, mint a hagyományos. Ha rajtam múlna, a jelenlegi hatalmas ingat­lan­piaci aktivitást ebbe az irányba próbálnám terelni, és a családügyi támogatásokat is ilyen feltételekhez kötném. Mit gondol, mi ennek az akadálya? Egyetlen hatalom sem teszi meg, hogy a saját választói bázisa ellen hoz nagy költségigényű intézkedéseket. Az politikai öngyilkosság lenne. Ezért van az, hogy fűnyíróelv alapján próbálkozunk, vagyis fizessen mindenki. Ebből lesz aztán a sárga mellényes mozgalom és a hasonló „szegénységlázadások”. A szegényebbek tényleg nehezebben tudják csökkenteni az energiafelhasználásukat, aminek nemcsak az az oka, hogy az általuk használt eszközök kevésbé energiatakarékosak, hanem az is, hogy az ő lakásaik, házaik szigetelése gyenge minőségű, és nincs pénzük a felújításra. Ezt hívják energiaszegénységnek. Mindannyian tudjuk, miről van szó. Vagyis, ha jól értem, amíg a politikusok függenek a választóiktól, addig nem lesz változás a klímakérdésben sem? Az általános szavazóbázis álláspontja változik ebben a kérdésben. Nyugat-Európában legalábbis feltétlenül. És bár a klímakérdés nem pártpolitikai ügy, főleg nem jobb-bal kérdés, a legutóbbi európai parlamenti választás kampányában a klímaváltozás fontossága és a zöldek előretörése egyértelmű üzenet volt a nyugat-európai politikai vezetésnek, amit vettek is. A bázis üzent a politikának, hogy ez a kérdés neki nagyon fontos. A német kormány például a választások előtt még blokkolni akarta a 2050-es zéró kibocsátási célt, de aztán jöttek a szavazók. Nálunk nem jöttek. A kelet-európai országok többségében a szavazók egyelőre nem várják el a politikától, hogy kemény lépéseket tegyen a klímavédelem ügyében, és – ahogy mondtam – egy kormánytól nem várható el a politikai öngyilkosság. De vannak biztató jelek nálunk is. Egyrészt furcsa módon a legnagyobb energiafelhasználók, a magyarországi nagyvállalatok közül egyre többen tesznek erőfeszítéseket az energiahatékonyság és a környezettudatos gazdálkodás irányába. Másrészt ott vannak a fia­talok, akik egyre aktívabbak, mert rájöttek, hogy az ő jövőjüket tesszük éppen kockára. Rengeteg olyan bejegyzés születik nap mint nap a közösségi oldalakon, hogy felelőtlenség ilyen helyzetben utódot a világra hozni. Szívtépő olvasni, hallani ezeket a segélykiáltásokat, de közben fel­emelő látni, hogy egy tizenhat éves lánynak, Greta Thunbergnek sokmilliós követőtábora van a klímakatasztrófa elleni harcban.
Szerző

Bajok a részeg tengerésszel

Publikálás dátuma
2019.06.23. 15:34

Fotó: AFP/Sputnik/RIA Novosti /
Moszkvában utca, Szentpéterváron metróállomás őrzi Pavel Dibenko emlékét. Az elnevezések túlélték a kommunista rendszert és a Szovjetuniót, pedig a névadó forradalmár nem az a történelmi figura, akire bárki is büszke lehet.
Száz évvel ezelőtt, 1919 júniusának végére megpecsételődött a Tanácsköztársaság sorsa. Hiába repült Szamuely Tibor Moszkvába, hiába kért katonai segítséget személyesen Lenintől, a bolsevikok nem sokat tehettek magyar elvtársaikért, mert maguk is szorult helyzetbe kerültek a polgárháborúban. Ejteni kellett a tervet, hogy az orosz és a magyar Vörös Hadsereg egyesíti erőit Galíciában, illetve román területen. A szovjethatalom ukrajnai gondjait részben Pavel Dibenko (1889–1938) fegyelmezetlensége okozta. A hadosztályparancsnok, dacolva kormánya utasításával, nem a Don-vidék felé fordult, hanem a Krím félszigetet szállta meg, ahol rövid életű szovjetköztársaságot kiáltott ki. Mint életében annyiszor, ezúttal is mellékszereplő volt – de nem elhanyagolható.  

Gyáva hős

A Trockijjal (is) szembeszegülő fiatalember karizmatikus figura volt. Ebben egyetértettek kortársai, de ez a leghízelgőbb, amit mondtak róla. Amúgy a töredékes emlékekből egy faragatlan, iszákos, kegyetlen férfi képe rajzolódik ki. A bolsevik párt entellektüel vezetői nem bíztak benne, lenézték, de rendre megbocsátottak neki, mert a szolgálataira igényt tartottak. Életének alig fél évszázada bővelkedett elképesztő fordulatokban. Volt matróz és miniszter, öt különböző rendszer börtönét járta meg. Háromszor tüntették ki bátorságáért, egyszer gyávaság miatt hadbíróság elé állították. Többször is elárulta korábbi bajtársait. A hírhedt sztálini tisztogatásokban előbb a tettesek, majd az áldozatok oldalán szerepelt. Az ukrán parasztfiú először a cári rendszerben került rács mögé, amiért zendülésben vett részt a Balti Flotta egyik hadihajóján az első világháború alatt. Büntetésből gyalogosként a tűzvonalba vezényelték a német frontra, de ott tovább agitált a háború ellen. Ekkortájt már a bolsevikokhoz húzott. Megint bebörtönözték, csak az 1917-es februári forradalom szabadította ki átmenetileg. A flottát irányító bizottság, a Centrobalt vezetője lett, hogy aztán a nyári zavargások alatt az ideiglenes kormány tartóztassa le újból. A svájci emigrációból nemrég hazatért pártvezér, Vlagyimir Iljics még idejében leborotválta szakállát, és finnországi illegalitásba menekült. Dibenko megint kiszabadult, és november 7-én részt vett a bolsevikok hatalomátvételében. Helsinkiben szervezte a puccsisták támogatására a Petrográd felé induló hadihajók legénységét. Ez fontos, bizalmi feladat volt, a matrózok nélkül esélyük sem lett volna a sikerre. Nyomban ezután, 28 esztendős korában haditengerészeti népbiztossá nevezték ki a forradalmi kormányban – alighanem ezzel akarta biztosítani a flotta lojalitását az új hatalom. Ám amikor három hónappal később német offenzíva indult a főváros ellen, Dibenko eltűnt egységei éléről, néhány cimborája és egy hordó tiszta szesz társaságában. Nélküle tartóztatták fel az ellenséget az észtországi Narva-folyónál, Lenin dörgedelmes cikkben marasztalta el a Pravdában. Amikor végre előkerült, leváltották minden tisztségéből, kizárták a pártból, őrizetbe vették, majd vádat emeltek ellene. Közben a kormány úgy döntött, hogy sürgősen különbékét köt a németekkel, székhelyét pedig a jobban védhető Moszkvába helyezte át. A részeges forradalmár megúszta a felelősségre vonást. Az ingatag hatalom nem akart ujjat húzni a vörös tengerészekkel, akik Dibenko mögött álltak. A bukott népbiztos sértetten Szamarába távozott, és azzal gyanúsította Lenint, hogy ellopott 90 tonna aranyat. Aztán mégis meggondolta magát, a fővárosba sietett – újfent megbocsátottak neki. 

Forradalmi románc

A szokatlan lágyszívűségben közrejátszott, hogy Dibenko kisugárzása nemcsak a matrózokra hatott: elbűvölte Alekszandra Kollontajt is. A népbiztos pedig egyike volt a rezsim három befolyásos asszonyának. (A másik kettő, Krupszkaja és Inessa Armand – Lenin felesége, illetve szeretője – nem vállalt magas hivatalt.) Dibenko és Kollontaj később össze is házasodott. Románcuk „forradalmi” volt: az asszony 16 évvel idősebb, művelt marxista, feminista, élharcosa a nők szexuális felszabadításának. A szenvedély és a közös ügy évekig áthidalta a szakadékot kettejük között. Szakításuk után Alekszandra Mihajlovna messzire akart menni, diplomata lett, a világ egyik első női nagykövete. Utólag elismerte, ő írta a férje 1923-ban kiadott memoárjait. Ismerőseik addig is sejtették, hogy a választékos szöveg nem az iskolázatlan férfitól származik. Dibenko tábornoki rangban, számos kitüntetéssel fejezte be a polgárháborút. Említett kalandját, a Krími Szocialista Szovjetköztársaság megalapítását utólag felmagasztalták; szerencsés ötletnek bizonyult, hogy annak idején Lenin öccsét, Dmitrij Uljanovot kérte fel a szimferopoli kommün elnökének. Még a narvai győzelem dicsőségét is Dibenko aratta le – emlékszünk, azt a sorsdöntő csatát vedelte át harc helyett. A német előrenyomulást valójában egy régi cári tábornok irányításával állították meg az orosz erők, ami azonban kirítt volna a hivatalos „forradalmi” narratívából. (Az évforduló, február 23-a ma is nemzeti ünnep Oroszországban, csak már nem a Vörös Hadsereg, hanem „a haza védelmének” tiszteletére.) 1921 különösen sötét éve volt Dibenkónak. Szégyenletes szerepet vállalt a kronstadti matrózlázadás vérbefojtásában. Hátulról fenyegette a Finn-öböl jegén rohamra vezényelt katonákat, hogy agyonlöveti őket, ha megtagadják a parancsot. A szigeten fekvő erődítményt 12 napos elkeseredett küzdelem árán vették be. Dibenko rögtönítélő hadbírósága százszámra végeztette ki az önkényuralom ellen felkelő tengerészeket, akik demokratikus tanácshatalmat követeltek. Pedig „a forradalom büszkeségei” nélkül Leninék nem juthattak volna hatalomra 1917-ben, és a gyávasággal vádolt komisszárt is ők védték meg a kormány haragjától. Mégsem (vagy talán éppen ezért nem) kegyelmezett egykori bajtársainak.  

Sztálin cinkosa és áldozata

Bár hősként ünnepelték, Dibenko stratégaként nem sokat ért. Szerény képességeit kegyetlenséggel igyekezett ellensúlyozni, amit ő úgy nevezett: „a vasököl módszere”. Pár hónappal Kronstadt után neki való feladat volt a tambovi parasztlázadás leverése, ott ugyanis nem reguláris ellenséggel kellett harcolnia, hanem nyomorgó és éhező muzsikokat terrorizálhatott. A civilekkel szembeni gátlástalan erőszak kimerítette a háborús bűnök fogalmát. Tüzérséggel lőttek szét falvakat, vagy túszul ejtették a hátrahagyottakat, és azzal fenyegetőztek, hogy ha nem adják meg magukat a hadikommunizmus és a kötelező beszolgáltatások ellen tiltakozó parasztok, megölik a nőket, aggastyánokat, betegeket és gyerekeket. A szovjethatalom megszilárdulása után, a konszolidáció éveiben Dibenko magas, ám nem túl jelentős beosztásokat kapott a hadseregben. Közép-Ázsiában csempészeket üldözött. Bár nevezetes volt arról, hogy elvakultan gyűlöli a gazdagokat – a kommunista eszmékből nagyjából ennyit szűrt le –, a luxust azért nem vetette meg. A Volgai Katonai Körzet parancsnokaként egy hatalmas szigetet foglalt le magának, ahol vadászatokat és tivornyákat rendezett. Miközben Sztálin kiszorította vetélytársait a politbüróból, és „mérhetetlen hatalmat összpontosított a kezében”, Dibenko karrierje is fölfelé ívelt. 1937-ben beválasztották a Legfelsőbb Tanácsba, és a leningrádi körzet élére helyezték át. A szovjet hadsereget modernizáló Tuhacsevszkij marsall nem szívelte a megbízhatatlan, mulatozásairól elhíresült tábornokot. Nyilvánosan bírálta, le is akarta váltani. Ám a nagy tisztogatás éppen elérte a vezérkart, és Tuhacsevszkijt koholt vádakkal (szovjetellenes, trockista, német ügynök) bíróság elé állították. A bosszúéhes Dibenko ott ült a tanácsban, amely kimondta a halálos ítéletet. Hamarosan azonban ­kegyvesztett lett ő maga is. Megtették az erdőgazdálkodási népbiztos helyettesének, felügyelni a kényszermunkatáborokban zajló fakitermelést. De ez csak trükk volt, hogy elválasszák hűséges katonáitól: kinevezése után öt nappal letartóztatták. Groteszk módon azzal vádolták, hogy Tuhacsevszkij cinkosa. Az NKVD börtönéből már a tapasztalt túlélőnek sem volt menekvés. 1938 nyarán főbe lőtték. Pavel Dibenko rendkívüli pályafutása még halálában is tartogatott egy fordulatot: Hruscsov rehabilitálta. „Emlékezetpolitikailag” igaz­hitű forradalmárt csináltak belőle, hős katonai vezetőt, aki a sztálini törvénytelenségek áldozata lett. Kultusza újult erővel buzgott fel a Szovjetunióban, utcákat neveztek el róla Donyecktől Szevasztopolig, szobrot állítottak neki, portréját bélyegekre nyomtatták, idealizált alakja több filmben is feltűnt. Bár mindvégig mellékszereplő maradt, páratlan életútja fájdalmasan sokat árul el a Szovjetunió születéséről és a bolsevik diktatúráról.