Heti abszurd: Élvezet

Publikálás dátuma
2019.06.30. 10:10

Fotó: Népszava archív
„Mindez eddig is világos volt. De ennyire nyíltan nem beszéltek róla. Ám Demeter főigazgató most nyilvánosságra hozta.”
Már egy ideje vártunk valamiféle helyesbítést. Vagy pár szót arról, hogy igazából nem is akarták rossz színben feltüntetni a miniszterelnököt. Netán a hivatásos sajtóelhárító – közkeletű nevén a Miniszterelnöki Sajtóiroda vezetője – jelezhette volna, hogy elhatárolódnak. De nem. Semmi ilyen nem történt. A jelek szerint egy – „megveszekedett orbánistának” (saját jellemzése önmagáról) mindent szabad. A Petőfi Irodalmi Múzeum új vezetője nemrég egy „kedves kis történettel” indította azt az interjút, amelyet a 168 Óra újságírója készítette vele. Arra a kérdésre ugyanis, hogy bírja-e a gyűrődéseket, elmesélte, hogy előzőleg a miniszterelnök is ugyanazt vetette fel: bírja-e a támadásokat? Mire ő azt válaszolta, hogy ez a dolga. Innen érdemes pontosan idézni: „Ő megjegyezte, ez kevés, élvezni kell. Úgyhogy most élvezem.” Nagyon tanulságos. És nem Demeter Szilárd miatt. Aki nem tagadja, hogy Orbán Viktor feltétlen híve. Beszámol arról is, hogy kinevezése után rögtön közölte munkatársaival, 110 százalékig támogatja a kormány politikáját. Ettől nem függetlenül nőtt meg jelentősen egyik pillanatról a másikra az immár általa irányított intézmény költségvetése is. Hanem hát itt fehéren-feketén közhírré tétetett, hogyan is áll a mindennapokhoz Magyarország miniszterelnöke. Akiről régóta köztudott, hogy a harc élteti, s aki folyamatosan ellenségeket keres – és talál is –, miáltal jobban tudja végezni munkáját. Vagy esetleg pont emiatt képes ellátni feladatait. És élvezi. Örömforrás számára, ha bírálják, még inkább, ha támadják. A küzdés maga jelenti az éltető erőt, így irányítja országát. S honorálják is ezt az elszánt elhivatottságot, hiszen már negyedik ciklusát töltheti a miniszterelnöki székben. Mindez eddig is világos volt. De ennyire nyíltan nem beszéltek róla. Ám Demeter főigazgató most nyilvánosságra hozta. Még csak rossz színben sem tüntette fel az érintettet, minthogy senki sem cáfolta. Ha támadnak, nem elég elviselni, élvezni is kell. Ez a normális. Már akinek. Másnak meg az, ha vadászhat. Félreértés ne essék, nem emberekre. Bár Orbán Viktor első helyettesét amiatt is bírálták, hogy állatokra lő. Ráadásul e szenvedélyének milliós költségeit be sem írta a vagyonnyilatkozatába. Semjén Zsolt egy tévéműsorban meg is válaszolta az erről szóló kételyeket. E tevékenysége nincs összefüggésben képviselői, vagy kormányzati munkájával, tehát csak ne vessék a szemére. Különben is – és ez a lényeg –, „hogy politikai munkáját el tudja végezni, ahhoz kell egy családi háttér és kell egy normalitás, aminek nála része a vadászat is”. Valamint: úgy érzi, hogy a normalitást vesztené el, ha a „bulvársajtó hülyeségei miatt” megváltoztatná a magánéletét. Ez is tiszta beszéd. Csapataink harcban állnak, amit az élen állók vezetnek. Van közöttük, akinek az jelent élvezetet, ha őt támadják, de akad olyan is, akinek az, ha lőhet, mozgó célpontra, éles tölténnyel. Ilyen normális a nemzeti együttműködés rendszere. Etalon, bár még nem kötelező.
Témák
Heti abszurd

Gyógyíthatatlan világutazó

Publikálás dátuma
2019.06.29. 21:11

Táncos, modell, színésznő, világjáró, író – fogyatékkal élő. Mathie Charlotte nem mindennapi személyiség, nem mindennapi életúttal. Évtizedekig titokban tartotta fájdalmait, és keményen küzdött, hogy elérje célját. A ritka, örökletes betegséggel született fiatal nő a Visszhangnak mesélt arról, hogyan rekesztették ki, miután megtudták, hogy beteg, és milyen segítséget jelentenek neki az utazásai.
Kócos haj, álmos barna szemek, sugárzó mosoly, pizsama – így nyitott ajtót a francia fővárosban a táncos és színésznő Mathie Charlotte, aki aztán három napig látott vendégül a lakásában. A másfél szobás, tipikusan párizsi stílusú garzonban uralkodó bohém káosz mindjárt megtetszett.   Ledobtam a hátizsákom a félig kipakolt bőröndje mellé, és kávéval a kézben beszélgetni kezdtünk. Hamar kiderült, hogy a most 27 éves Mathie már gyerekkora óta táncos akart lenni, még jóval azelőtt, hogy megtudta volna, milyen súlyos, gyógyíthatatlan rendellenességgel kell élnie. Ennek ellenére sem adta fel az álmát. 

Táncosnak született

„Már gyermekkoromban is nagyon fájt a lában, de a többi diáknak is, ezért azt hittem, mindenki azt tapasztalja, amit én. Gyakran mondogatták a tanárok, hogy ne legyünk lusták, én pedig nem akartam gyengének tűnni, ezért nem ültem le akkor sem, mikor már alig bírtam állni. A többiek sem tették, márpedig ha ők el tudják rejteni a fájdalmat, akkor én is – gondoltam.” Azonban neki messze nehezebb volt a helyzete, ugyanis Ehlers-Danlos szindrómával (EDS) született. „Amúgy fogyatékos vagyok” – jegyzi meg mosolyogva, mintegy mellékesen két, utazásos történet között. Látva a döbbenetemet, elmeséli, hogy ez egy ritka, krónikus fájdalommal járó örökletes betegség, amit a kollagén felépítésének, feldolgozásának zavara okoz. A kötőszövetben található kollagén segít megelőzni a szövetek deformációját. Ha azonban eltér a normálistól, a szövetek rugalmasabbak lesznek, ami életveszélyes is lehet. Az EDS-ben szenvedőket gyakran depresszióval, krónikus fáradtság szindrómával diagnosztizálják (félre), mivel a szakemberek szegényes tudással rendelkeznek a betegségről. A téma kapcsán visszaemlékszik egy történetre, amit édesapja mesélt el neki, aki akkor épp zenészekkel dolgozott együtt. „Kétéves voltam, de amint egyedül maradtam a stúdió­ban, táncolni kezdtem. Az egész világot táncosként látom, számomra mindenben benne van a tánc(mozgás). Fiatalabb koromban nem értettem, hogy ha van sportért felelős miniszter, miért nincs a táncért. Politikus akartam lenni, hogy képviseljem a táncosokat, mert számomra ez volt a legfontosabb dolog a világon” – mondja nevetve. A szüleit persze nehéz volt meggyőznie arról, hogy művészeti iskolába mehessen. Aggódtak, hogy nem eszik majd rendesen és tablettákat szed, hogy sovány maradjon. Akkor még nem tudták, hogy sokkal nagyobb kihívások is lesznek ezen az úton. „Megküzdöttem azért, hogy azt tanulhassam, ami a szenvedélyem. Hiába voltak óriási fájdalmaim, a szüleimnek soha nem szóltam, mert attól féltem, az orrom alá dörgölik, hogy nem kellene ezt csinálnom. De a barátaimmal sem akartam megosztani, nehogy azt gondolják, hogy gyenge vagyok. Hiszen ők is táncosok voltak” – emlékszik vissza. 

Titokban szenvedett

Az orvosoknak sem árulta el, milyen állapotban van, mert félt, hogy nem engedik táncolni. Éppen ezért 18 éves koráig nem is diagnosztizálták nála az Ehlers-Danlos szindrómát. Ám amikor az óriási fájdalmak miatt elájult, már az orvosoknak is feltűnt, hogy valami nincs rendben. „Háromszor ájultam el egy hét alatt, így vizsgálni kezdtek. A vérteszt azonnal kimutatta, hogy valami probléma van. Bent akartak tartani a kórházban, de én csak arra tudtam gondolni, hogy hamarosan lesz egy verseny, amin ott kell lennem. Végül három hónapot feküdtem a dél-franciaországi Montpellier-ben. Mindennap újabb és újabb tesztek jöttek. Abba kellett hagynom a táncot, de megtaláltam a kiskaput. A tánc mellett színház- és filmművészetet is tanultam, színésznő lettem, így táncolhatok különböző filmekben anélkül, hogy szükség lenne orvosi engedélyre” – meséli. A legkedvesebb munkája eddig a Colors című film volt. A rendező egy fesztiválon bemutatott rövidfilmben látta meg Mathie-t, majd Facebookon írt neki üzenetet, hogy lenne egy szerep, amit kifejezetten rá szabtak. „A lányt a filmben szintén Mathie-nak hívják, problémás eset, afféle gengszter, aki nehezen találja meg önmagát, a saját értékeit és a helyét a társadalomban. Tökéletes szerep volt számomra kalandokkal, művészettel, veszéllyel” – mondja büszkén, miközben bájosan elneveti magát. Van benne valami titokzatosság, idővel rájövök, hogy Sophie Marceau-ra emlékeztet. A forgatásai alatt kezdetben csak a producer tudta, hogy Mathie beteg, így sokan nem értették, mikor egyszer csak leállíttatta a forgatást és kiszaladt a mosdóba, mert helyre kellett tenni a vállát! „Gyakran azt hitték, hogy afféle színésznői allűr, ha kiszaladok egy percre, pedig egyáltalán nem erről volt szó. Sokan azt sem értették, miért mosolygok az egyik pillanatban, a másikban pedig már nem. Végül az őszinteséget választottam, és elmondtam, hogy milyen betegséggel élek, hiszen ez is én vagyok. Ez tesz elég keménnyé ahhoz, hogy felkeljek reggel és igenis tovább menjek. Próbálok pozitív maradni, mert hiszek benne, hogy visszakapod, amit adsz.” Mathie mára megtanulta, hogyan oldja meg, ha kiugrik a térde vagy a válla. Mindent magának intéz, mivel Franciaországban, ha egy orvosnak nincs megfelelő képzettsége, és így tesz helyre egy kiugrott testrészt, börtönbe kerülhet, ha később bármi problémája lesz a betegének. Emiatt sokan nem vállalják a kockázatot és inkább visszautasítják a segítségnyújtást. Ez Mathie-vel is gyakran megesett. „Ilyenkor kerek perec megmondják, hogy sajnálják, de nem tudnak ellátni, így ha meghalok, az nem az ő hibájuk lesz. Inkább adnak morfiumot, váliumot vagy más gyógyszereket. Bármit, csak ellátni ne kelljen” – mondja Mathie. Bár már rutinos, azért bizonyos esetekben szüksége van a segítségére ahhoz, hogy ismét mindene a megfelelő helyre kerüljön. „Van, hogy egy idegent kérek meg, húzza meg valamelyik végtagomat, mert annyira fájdalmas” – mondja. 

Csakazértis

Miután 20 évig folyamatosan azt játszotta, hogy minden rendben vele, komoly váltás volt, hogy végre önmaga lehetett. Sokan viszont nem éppen úgy fogadták a hírt, ahogy azt ilyenkor várná az ember. Voltak, akik arról faggatták, hogy mit keres ebben az iparban, ha fogyatékos. „Sokáig gyűlöltem az állapotom, de aztán rájöttem, hogy ez tesz azzá, aki vagyok. Fáj, ha nevetek, de a sírás is ugyanolyan ­rossz,­ így a nevetést választom. Feladatomnak éreztem, hogy megmutassam az embereknek, milyen így élni. Hogy a sorstársaim is tudják, nem kell állandóan otthon ülni és elviselni a fájdalmat. Lehet másképp is. Lehet erős az ember akkor is, ha közben fáradt. A barátoknak, hozzátartozóknak pedig meg kell érteni, hogy hiába tűnik könnyebbnek bevásárolni egy Ehlers-Danlos szindrómás betegnek, mint elmenni vele és együtt megvenni, amire szükség van, az az önző megoldás.” Szerinte, ha a hozzá hasonló emberek segítséget kapnak, önállóbban is élhetnek. Ő például fogyatékosként is járja a világot, ha csak teheti, újabb és újabb városokat fedez fel. Sokszor csak a repülőjegyet veszi meg, és helyben találja ki, hogy is legyenek a dolgok. Ezért nincs kipakolva teljesen a bőröndje, gyakran csak pár napot tölt otthon. Szabadkozik is a rendetlenség miatt, de mint mondja, ha Párizsban van, annyit dolgozik, amennyit csak tud, hogy legyen pénze ismét útra kelni. Az utazásai alatt gyakran használja a couchsurfing-alkalmazást. Ennek tagjai lényegében megosztják egymással az otthonukat. Most épp Portugáliába készül, utána pedig Budapest a cél. Korábban többször járt Spanyolországban, megfordult Oroszországban és hét hónapot töltött az USA-ban, ahol élt Los Angelesben, New Yorkban, San Franciscóban, a texasi Austinban, Las Ve­gasban, Milwaukee-ban, Chicagóban és New Jerseyben. De felfedezte magának a Grand Canyont is. Mikor arról kérdezem, hogy mind­ezek közül melyik volt számára a legkedvesebb, meglepő választ kapok: Milwaukee. „Az egész amerikai út során ott volt először jóféle sajt és bor, arról nem is szólva, hogy mennyire nyugodtak ott az emberek” – mondja. Utazásainak nem csak az volt a célja, hogy világot lásson, szeretett volna kiszakadni abból a skatulyából is, amibe Franciaországban zárták. „Szükségem volt segítségre, amit a francia orvosoktól nem kaptam meg. Ezért 20 éves korom körül úgy döntöttem, elindulok, hátha máshol, más szabályokkal és környezetben több támogatásban részesülök. Bármerre jártam, barátokat szereztem, beszéltem velük arról, hogy fogyatékkal élek, amit kezdetben nem is akartak elhinni. Szerencsére a legtöbben nagyon nyitottan álltak a dologhoz – ez egyfajta terápia volt számomra. Akkor döntöttem el, hogy könyvet írok a tapasztalataimról, így a hozzám hasonlók láthatják, van más választásuk is, mint depressziósnak lenni. Persze állandó fájdalmak között élni nem könnyű, ez egy depresszív életforma. De segíthetünk egymásnak, hogy ne csak ez kerüljön fókuszba. Így talán mindenki elindulhat a saját útján és élhet egy izgalmas, gyönyörű életet ahelyett, hogy csak vegetálna” – fejti ki, és szavait kiválóan bizonyítja életformája is. Minden fájdalma ellenére nem hagyja magát, akkor sem, ha néha kórházba kerül. Már túl van egy szívrohamon, de mint mondja, inkább él egy élményekkel teli, aktív életet, mint évtizedeket egy szanatóriumban. Még úgy is, hogy ezzel az életstílussal hamarabb véget érhet az élete. Ez a pozitív energia sugárzik is belőle, lelkes, kedves és nyitott személyiség, aki tényleg igyekszik boldog lenni. Éjfélkor is gond nélkül leszaladunk egy sütiért a szemben lévő, tényleg fantasztikus francia pékségbe, és az első pillanattól a lehető legnagyobb természetességgel osztja meg velem a lakását, az ételét és a történeteit. Örülök, hogy az ő kanapéján kaptam helyet.

Rejtőzködő betegség

Franciaországban néhány száz Ehlers-Danlos szindrómás beteg él, ezt az állapotot láthatatlan fogyatékosságnak is nevezik, mert az érintettek egészségesnek tűnnek. Sokan éppen emiatt nem is veszik komolyan őket. A legtöbben úgynevezett egészségházakban élnek, ahol orvosok és nővérek felügyelik őket – ez térítésmentes. Aki ezt nem szeretné, otthon is lakhat, nekik a francia állam havonta 700 eurós támogatást nyújt, de ebből ott nyilvánvalóan lehetetlen megélni. Mathie-nek is dolgoznia kell ahhoz, hogy eltartsa magát. Törvény kötelezi ugyanakkor a betegeket, hogy a munkáltatót tájékoztassák az állapotukról, így aztán gyakran elesnek egy-egy munkától, hiszen inkább egy egészséges embert vesznek fel helyettük.

Szerző
Témák
portré utazó

A jövő embere: a vega gyalogló

Publikálás dátuma
2019.06.29. 18:11

Fotó: Shutterstock
A klímaváltozásról szóló nyomasztó hírek hatására az ember hajlamos azt gondolni: egyéni szinten már nincs mit tenni. Pedig a változás kulcsa a kritikus tömeg elérése, a negatív folyamatok megállításához a kisebb-nagyobb áldozathozatalokon keresztül visz az út.
Nagyon nehéz pontosan meghatározni, hogy az egyes ember ténylegesen mennyivel járul hozzá a klímaváltozás mérsékléséhez, illetve a fenntarthatósághoz, és az is tény, hogy mára már olyan méreteket öltött környezetünk esztelen kizsákmányolása, hogy az egyéni felelősség önmagában már nem elegendő a változáshoz. A kritikus tömeg hatása ugyanakkor nélkülözhetetlen az egyre romló tendencia megfordításához – mondja Mayer Kinga, a hulladékmentes mindennapokat népszerűsítő környezetvédő aktivista. És ha valaki esetleg még mindig „egy fecske úgysem csinál nyarat” alapon nem gyűjti szelektíven a hulladékot, gondoljon arra, hogy minden személyes vállalásával a kritikus tömeget erősíti. Íme néhány, a túléléshez fontos és hasznos ötlet.  

Repülj kevesebbet!

Svédországban a közelmúltban jött létre a klímaváltozás ellen harcoló Flygskam (Repülés szégyene) nevű mozgalom, amelynek tagjai egyre inkább az alternatív közlekedési módozatokat választják, a Chalmers Műszaki Egyetem kutatói pedig megalkottak egy olyan kalkulátort, amellyel a fogyasztók könnyen kiszámolhatják a különféle közlekedési módozatok szénlábnyomát. A travelandclimate honlapon az útvonalat és a közlekedők számát megadva lehet kiszámolni a különféle közlekedési módok környezeti hatását. Például, ha két ember Budapestről Szarajevóba utazik, akkor vonattal vagy busszal 37 kilo­grammnyi a szén-dioxid-kibocsátás, személygépkocsival 88, repülővel pedig 133 kilogramm. Ennek a tizede is sok lenne egyénre bontva utazásonként! 

E-hulladék

Évente csaknem 50 millió tonna elektronikai hulladék keletkezik a világban, és csak körülbelül 15 százalékát hasznosítják újra, a többi szemétlerakókon végzi. Mindeközben számos ritka, az elektronikai eszközökben használt fémből már hiány mutatkozik. Itt is megoldás lehet az újrahasznosítás: az Environmental Protection Agency számításai szerint 1 millió mobiltelefon szétbontásával 18 kg aranyat, 200 kg ezüstöt, 7 kg palládiumot és 7500 kg rezet lehetne kinyerni. Jelenleg azonban úgy állunk, hogy e-hulladék formájában annyi réz tárolódik a szeméttelepeken, ami a bányászott mennyiség harmadának felel meg. Évente több mint 50 millió tonna elektromos hulladék termelődik, melynek mindössze 11,4 százalékát gyűjtik szelektíven, és annak is csupán egy csekély hányada hasznosul újra. Éves szinten nagyjából 100 millió mobiltelefontól válunk meg. Egy okostelefon súlya nagyjából 15 gramm, könnyedén kiszámítható, hogy mennyi szeméttől kíméljük meg a világot, ha nem a kukába dobjuk. 

Gyalog járj, tovább élsz!

Az Ant Forest applikáció a felhasználók mindennapi tevékenységét nyomon követve, a környezetbarát megoldásokat, a többi között az online fizetést vagy a környezetkímélő közlekedési eszközök használatát úgynevezett virtuális zöldenergiává konvertálja. Tízezer lépés megtétele után a felhasználók például csaknem 200 gramm, míg internetes jegyvásárlás esetén nagyjából 10 gramm virtuális zöldenergiát kaphatnak. Ezen felül pontoznak olyan környezettudatos döntéseket is, mint például, ha valaki nem kér eldobható evőeszközt az interneten rendelt étel mellé. Az összegyűjtött virtuális zöldenergia szintén környezetbarát célra használható fel: egy bizonyos mennyiség elérésekor a felhasználó nevében egy fát ültetnek el Kína sivatagos területein. A program rangsort készít, így versenyzésre ösztönöz. Eddig több mint 400 millió ember – vagyis a világ népességének öt százaléka – csatlakozott a kezdeményezéshez, és több mint 55,5 millió fát ültettek a pontgyűjtésük nyomán. Aki például a hétköznapokon gyalog közlekedik, és a lépésszámlálót nemcsak arra használja, hogy büszke posztokat tegyen ki a közösségi oldalakra, hanem a lépteit zöldenergiává konvertálja, egy év alatt, napi tízezer fölötti lépésszámmal, nagyjából 10 fa ültetéséhez járul hozzá. 

Kevesebb húst!

A kevesebb húsfogyasztással az élelmiszerek előállításához szükséges vízfelhasználás is csökkenthető. Aki csak hétköznap egyszer és hétvégén eszik húst, 11–35 százalékkal csökkentheti az élelmiszerek miatti vízfelhasználást. Aki a húst elhagyja, és helyette halat eszik, az állati zsírok helyett pedig növényi olajat használ, az 33-35 százalékkal mérsékli a vízfogyasztást. Aki egyáltalán nem eszik húst és vegetáriánus étrendet követ, az 35–55 százalékkal csökkentheti a „vízlábnyomot”.  

Lekapcsolt lámpa = kisebb vízlábnyom

A vízlábnyom fogalmát annak mérésére vezették be, hogy egy-egy termék előállítása mennyi vizet igényel. Európában a felhasznált vízmennyiség 44 százalékát az energiatermelés emészti fel, 24 százalékát a mezőgazdaság, 21 százalékát a lakossági vízellátás, 11 százalékát pedig az ipar. Egyetlen 60 wattos égő 12 órányi világításához 60 liter vízre van szükség.  

A csokoládé a legszomjasabb

Míg egy kiló gabona előállításához 500–4000 liter vízre van szükség, 1 kg hús 5000–15 000 liter vizet emészt fel, addig egy kiló csokoládé elkészítéséhez 17 196 liternyi vízre van szükség. Hogy lássuk az arányokat: tojás 196 liter vízből, paradicsom 214 literből, krumpli pedig 287 literből jut el az asztalunkig. Az adatok összessége különösen annak a fényében látszik pazarlásnak, hogy a világon előállított élelmiszer fele még azelőtt a kukába kerül, hogy egyáltalán eljutott volna a fogyasztóhoz. Ironikus, hogy a palackos ásványvíz több vízbe kerül, mint amennyi benne van, ugyanis egy palack elkészítésekor körülbelül 7 liter víz fogy, és akkor még nem beszéltünk a PET-palackok globális szennyező hatásáról.

Papírt, szelektíven!

A papíriparban gyakran környezetbarát megoldásként tekintenek arra a lehetőségre, hogy nem a régi erdőket vágják ki, hanem újakat telepítenek. Ez sem igazán jó módszer azonban, mert ezek az újonnan létesült monokultúrák gyakran kiszorítják az őshonos növény- és állatfajokat, emellett hatalmas mennyiségű növényvédő szerre és műtrágyára van szükség a fenntartásukhoz. Az újrahasznosítás ebben az esetben is kézenfekvő megoldás, mellyel nemcsak a fák egy része menekül meg, hanem újrahasznosítható lenne a hulladék egy része is, mely a becslések szerint a szemét 35-40 százalékát teszi ki.  

Italoskartonok a kukákban

Magyarországon 420 millió italoskarton végzi a lerakókon, újrahasznosítás nélkül. Ha mindenki szelektíven gyűjtené, azzal a 3400 tonnányi italoskarton-hulladék 6000 tonnára lenne növelhető, amivel évi 38 000 felnőtt fát lehetne megmenteni.
Szerző