Csalóka győzelem

Mostanában zavarban vannak a kommentátorok, politikai elemzők, ha a csúcsjelölti rendszer minapi kijátszása szóba kerül a francia államfő, illetve Orbán Viktor részéről. Bár két egyaránt karizmatikus egyéniségről van szó, Európa jövőjét illető elképzeléseik mégis olyannyira különböznek egymástól, hogy el sem tudjuk képzelni, Weber európai bizottsági elnökjelöltségének megtorpedózását illetően hogyan kerülhettek ők nagy hirtelen egy platformra.

Érdekazonosságot jó adag rosszindulattal sem feltételezhetünk közöttük. Emmanuel Macron markánsan föderalista törekvésekkel bír, álma az Európai Egyesült Államok megvalósítása. Az orbáni retorikában ez az egyelőre utópisztikus elképzelés viszont általában negatív felhanggal szerepel. Az Élysée-palota jelenlegi lakója azzal sem vívhatta ki magának a magyar kormányfő rokonszenvét, hogy az Európai Néppárttal való együttműködés feltételéül a Fidesznek a konzervatív pártcsaládból való kizárását szabta nemrégiben.

Ami Orbán Viktor motivációit illeti, azok könnyen felderíthetőek. Manfred Weber az EPP elnökeként sokáig csupán a várható mandátumok számolgatásával volt elfoglalva, a magyarországi demokrácia leépítéséről éppen ezért tudomást sem vett. Weber hosszú évekig tartó passzivitása lehetőséget adott Orbánnak arra, hogy a magyar közjogi rendszert alkotmánymódosítások sorával zavartalanul autokratikussá tegye, illetve hogy az ország erőforrásaira klientúrája révén rátegye a kezét.

Ám éppen a budapesti kabinetvezetőtől tudjuk, hogy „a hála nem politikai kategória”. Az EP-választások közeledtével a néppárti Spitzenkandidat számára is kellemetlenné vált Orbán destruktív tevékenysége, s nagyon megkésve bár, de végül sor került a Juncker ellen propaganda-hadjáratot folytató magyar kormánypárt tagságának felfüggesztésére. A magyar miniszterelnök kudarctűrő képességéről pedig lehet fogalmunk, ha az általa felszított 2002-es és 2006-os utcai zavargásokra gondolunk. A megalázott Orbán Viktor jelen esetben is bosszút esküdött a köreit megzavaró Manfred Weber ellen. Szigorúan érzelmi alapon véve beszélhetünk csupán a magyar kormányfő győzelméről, ha a csúcsjelölti rendszer kijátszására gondolunk.

Az igazi győztes ugyanis egyértelműen Emmanuel Macron, s vele a „több Európát” akaró francia-német tengely. Weber megkésett fellépése is túl sok volt a győzelmekhez szokott Orbánnak, a francia államfő számára viszont az EPP elnöke éppen a jogállamiság védelmében tanúsított erélytelensége folytán vált szalonképtelenné.

Ursula von der Leyen kiválasztása a háttéralkuk során valóban egyfajta kamarillapolitikára emlékeztethet bennünket. Gondoljunk azonban arra, hogy a lassú és nehézkes uniós döntéshozatali mechanizmusok képtelenek voltak a jogállam leépítését megakadályozni a kelet-európai térségben! Az önálló karakterrel nemigen bíró Von der Leyen asszony mögött a következő ciklusban ott fog állni „szürke eminenciásként” Macron. Orbán Viktor a közeljövőben aligha számolhat be a hazai közvéleménynek további győzelmekről az európai nagypolitikában.