Fegyverletétel

A gazdasági szabadságharc a valóságban sosem létezett. A politikai jelszavaknak nem az a feladatuk, hogy a létező világot leírják, de valamilyen értelmezhető kapcsolatban azért lehetnének vele. Ám teljesen értelmetlen gazdasági szabadságharcról beszélni egy olyan országban, ahol a bankok profitrátája a legmagasabb Európában, ahol a multinacionális cégek egy dolgozóra vetítve átlagosan tízszer akkora állami támogatást kapnak munkahelyteremtésre, mint a helyi vállalkozások, és ahol az uniós szabályokat toalettpapírnak használó kormánypártot a német köztévé szerint (!) három ok, az Audi, a Mercedes és a BMW miatt nem vágták még ki az európai pártcsaládjukból.

Az idézőjeles gazdasági szabadságharc ugyanolyan marketingtermék, mint a „polgári Magyarország” vagy a „rezsicsökkentés” volt - aki eljut odáig, hogy gondolkodni kezdjen rajtuk, azonnal ellentmondásokba ütközik. Az új autók csak a reklámokban közlekednek mindig lélegzetelállító panorámájú, néptelen utakon; a kisollón kívül nem létezik univerzális folteltávolító; az antibakteriális szerek nyomában pedig nem tökéletes tisztaság terem, hanem olyan szuperbaktériumok, amelyeket a legerősebb gyógyszerekkel sem lehet elpusztítani.

Ugyanígy van az első hallásra szimpatikusnak tűnő politikai szlogenekkel is: ha nem hiszed el töprengés nélkül, oda a varázs. Az EU és Dél-Amerika között megszületett szabadkereskedelmi megállapodást most olyanok varázstalanítják, akiktől nem ezt várnánk: először a Nemzeti Agrárkamara (a Fidesz gazdatagozata) bírálta, majd a hivatalos pártlapban, a Magyar Nemzetben jelent meg óvatos, de egyértelmű elhatárolódás. Az oximoront – miszerint gazdasági szabadságharcot vívó kormány nem támogat szabadkereskedelmi megállapodásokat – egyik sem feszegeti, ellenben mindkét helyről felhívják rá a figyelmet: nem biztos, hogy a magyar mezőgazdaságnak szüksége van az európainál sokkal magasabb hormon-, vegyszer- és GMO-tartalmú, egyúttal ugyanakkor lényegesen olcsóbb dél-amerikai élelmiszerek jelentette versenyre. (És akkor arról, hogy mire van szükségük a fogyasztóknak, még nem is ejtettünk szót.)

A furcsa megállapodás mellett magyar kormányzati részről eddig egyetlen érv hangzott el: az, hogy az európai autóexportnak valószínűleg jót tesz. Ennél szűklátókörűbb indoklást nehéz lenne elképzelni. A világ autóiparának a jelenlegi formájában legfeljebb évei vannak hátra, az ágazatra drasztikus termeléscsökkenés és termékátalakítás vár. Azért, hogy a hozzánk települt német autógyárak még néhány esztendeig szabadon küldhessék a legkevésbé korszerű típusaikat egy másik kontinensre, kockára tenni a saját agrártermelőink és fogyasztóik érdekeit: ez a feltétel nélküli megadás a sosem létezett háborúban.

Azt persze botorság lenne várni, hogy ezután a kormány majd óvatosabban bánik a szavakkal. Miért tenné, ha eddig ilyen jól bejött neki a handabandázás? Annak viszont semmi akadálya, hogy mi magunk megfontoltabbak legyünk a befogadással – legalább akkor, amikor a hatalom legközelebb harcba hív minket.