Üvölt a Hold

Hajnal három körül kimentem a ház elé, mert jó hűvös volt odakint, gondoltam, a pontos menetrend szerint érkező rémálomból felriadva kiszellőztetem a fejemet, de hiába, mert éppen arra jött két hülye, és úgy ordítottak, hogy a kiszellőztetésből begőzölés lett. Mármint én gőzöltem be, nem ők, ők ugyanis részegek voltak, s egy kissé tán be is voltak tépve, mindenesetre többé-kevésbé indokolatlannak tűnt az a heves agresszivitás, ahogyan a néma világgal feleseltek.

Át akartam slisszolni előlük a szemben lévő Haller-parkba, sűrű hely, elrejt. Van ott egy templom is, az úgy szokott hallgatni éjszakánként, olyan elszántan és konokul, mint egy elhagyott, üres szikla. De eszembe jutott, hogy a park a múltkor tele volt eldobált törött üvegekkel, a bokrok alján meg magatehetetlen, rongyos alakok hevertek, viszonylag messze egymástól, de szorosan egymáshoz tapasztotta őket az átható szagú, kimoshatatlan nincstelenség.

Milyen furcsa kettősség dolgozik bennem ilyenkor! Sajnálom és szánom ezeket a nyomorultakat, és ha tudok, általában pénzt is adok nekik, s a kislányomat is erre biztatom, de magamban messze eltartom őket magamtól: az ő világuk az enyém is, de a sorsom nem. Azt nem adom. Dehogy sétálok át oda, nem volna jó most papucsban szilánkokat összeszedni. Úgyhogy inkább maradtam a Mester utcán, úgy tettem, mintha a két hülyét nem venném észre. Sőt, ahogy közeledtek, szokás szerint még én kezdtem mentegetni őket: biztosan rossz napjuk volt.

Rossz hónapjuk.

Rossz évük. Rossz életük. És a haláluk is rossz lesz.

Biztosan ők is elváltak. Lehet, hogy ők is földönfutók, ők is egyedül élnek, nekik is rémálmaik vannak minden éjjel, és alóluk is megszüntettek egy országos napilapot. Ki tudja, lehet. Lehet nekik is saját, érvényes, minden helyzetben működő magyarázatuk az ésszel föl nem fogható történések megfejtésére. Sőt, még az is meglehet, hogy nincs. S éppen ez a bajuk, hogy nincsen a rejtélyekre semmiféle magyarázatuk, ezért állnak az egész világgal eleve haragban.

Például velem, aki csak levegőztem az ezüstös, sápadt fényben, s igyekeztem eggyé olvadni a házzal. Mégis beszóltak, hogy húzzak az anyámba innen. Jó vicc, gondoltam, még hogy éppen én húzzak innen. Hiszen itthon vagyok, éppen csak kiléptem a kapun. A templomot bámultam helyettük, ezt a magas, megbántott sziklát, amit senki sem akar megmászni.

Aztán nem történt semmi különös, csak egy kis verbális inzultus: kaffogtak rám ezek az emberek, mint a csahos kutyák. Ma semmi az itt Pesten. Itt naponta egymillió ember üvöltözik a másik egymillióval, másnap pedig cserélnek. Üvölt a szülő, üvölt a gyerek, üvölt a tanár, üvölt a diák, üvölt az autós, üvölt a gyalogos, üvölt az eladó, üvölt a vásárló, üvölt a főnök, üvölt a beosztott, üvölt a politikus, üvölt a szavazó, üvölt az író, üvölt az olvasó, üvölt a Nap, üvölt a Hold, üvölt az élet, üvölt a halál.

Számomra sem fogható föl ésszel, hogy miért üvöltök.

Hajnal három óra van, és üvöltök, mint a Hold.