Naná, hogy Horn Gyula is lebontaná

Publikálás dátuma
2019.07.13. 18:51

Fotó: Népszava
Négy év, amit kivételes balfogások és fájdalmas teszetoszaságok jellemeztek - de megalkuvást nem tűrő emberség is.
Amíg Magyarország hellyel-közzel normális és ígéretes hely volt (mint amilyen lesz egyszer megint, csak ne álljunk végig vívóállásban), addig a közéleti-politikai tartalmú írások közel sem kezdődtek mindig, mindjárt az első mondatban Orbán Viktor nevének említésével. Na, tessék. Ha megnézik a Népszava mai kilencedik oldalát (amit e pillanatban még nem láthatok), minimum egy, de könnyen lehet, hogy mindegyik publicisztikában megtalálják a miniszterelnök nevét, és persze a tetteinek a méltatását is. És ez nem csoda: ahol betegség van, ott gyógyulni próbálás is van, és a permanens diagnosztika elmaradhatatlan, ha idegőrlő, akkor is. (Ezzel mintegy váratlanul adtunk egy részválaszt a "Miért ez az elfordulás a politikától?" kérdésre.) Szekeres Imre, a szocialisták egykori erős embere, volt honvédelmi miniszter (2006-2010) és pártelnökhelyettes (2004-2010) nemrég megjelent könyve sem tántorított el attól, hogy a zsarnokságba hajló rendszer névadóját az első mondatban megemlítsem (elsőre sz@rnokságot írtam, és bár az sem volna indokolatlan, a 70. évéhez közeledő egykori miniszterelnök-helyettes eleganciájához nem volna illő kifejezés.) Azt hiszem, minden valamire való politikai szakkönyv Orbánról – is – szól manapság. Ez az értelme, az Orbánról szólás. És a magyarázat, hogyan jutottunk ide (hogy még egyszer ne tegyük, legalább ebben az évszázadban ne), és a térkép, miként verekedjük ki magunkat a tengelyig érő dágványból, amiben István óta mélyülünk elfelé, hogy monumentális Attilát ne mondjunk. Az Azok a koalíciós évek - A Horn-kormány 1994-1998 című kötet persze alapvetően és jellemzően a tárgyáról szól. De amint nagyon rossz az a könyv, amiben csak az van benne, amit az írója beletett, ez is sokkal többről szól. Többről az MSZP-SZDSZ koalíciókötésnek mind a baloldal, mint a liberálisok számára borzasztó meghasonulást jelentő kínjainál, többről Horn és Kuncze Gábor nyilvánosság előtti veszekedéseinél. Politológus hallgatóknak feltétlenül kihagyhatatlan, de a plurális és parlamentáris közélet iránt fogékony honpolgároknak is tanulságos kaland a Horn-kormány négy évének felidézése. Mert ugyan kivételes balfogások és fájdalmas teszetoszaságok jellemezték a korszakot, de megalkuvást nem tűrő embersége és faltól-falig kompromisszumkészsége is emlékezetes. Mert mennyivel jobb egy tétova, de jó szándékú kormányzás, mint a köztörvényes gazdagodásra játszó, párbeszédet széttrollkodó minden-hájjal-megkentség. Huszonöt éve alakult meg a szocialista-liberális kormány, és Horn Gyula lett a harmadik Magyar Köztársaság harmadik kormányának miniszterelnöke. Ez Szekeres könyvének apropója, s a felismerés: kellő idő telt el a körülmények és törekvések elfogulatlan elemezéséhez. A szerző fontosnak tartja, hogy bemutassa a haza és haladás szempontjait szem előtt tartó, reményei szerint megismételhető korszak kormányzati teljesítményét. Személyes oka is volt a könyvírásnak: közeli kapcsolata egy államférfihoz, akivel először szerzett többséget a magyar baloldal demokratikus körülmények között, s aki miniszterelnökként kivezette az országot a gazdasági válságból. „Horn Gyula az a politikus volt, aki társaival együtt kerítést bontott, és 2015-ben sem épített volna” – írja Szekeres Imre. És máskor nemigen gyengül el, pontos forráshasználattal és hivatkozással ad képet kormányzásuk négy évéről. Olykor önmagától is idézve: „a Kádár-korszak 1995. március 12-én ért véget”. Ma már tudjuk, hogy lényegében csak szünetelt. Igen: Bokros-csomag, Tocsik-ügy, privatizációs ügyek, minisztercserék garmadája. És bizony, alkotmányozás. Milyen jó felidézni, hogy egy kormány kétharmados többséggel is tudott visszafogott lenni, és nem kalapálta szilárd gránitba beteges vízióit, gyenge ácsolatú alaptörvényasztallal. Ellenben tárgyalt, amíg ki nem tárgyalta magából a szuszt. Micsoda értelmetlenség, gondoltuk akkor. És hogy hiányzik ez a „béna kacsaságában” is kalapemelő tisztelet az országgal, a pártokkal, az emberekkel szemben. Horn Gyula hagyatéka ez. De vajon mit tanulunk belőle? Mert van, aki holtig tanul, és nem kegyelmez – hogy az utolsó mondat se menjen pocsékba Orbán-említés nélkül. Vagy csak azért se. Legyen az utolsó szó az SZDSZ emlékműve: nagyszerű emberek pártját emésztette föl azóta ez a különös orbáni vadkapitalista-posztkommunista vircsaft. És nincs ember, aki bíróságon vehetne elégtételt a liberalizmus mint fogalom megszentségtelenítése miatt. A szocialisták még lehetnek ügyesebbek. Ez Szekeres üzenete. Nekünk szinte mindegy is, csak módolja ki a szabadságot, hogy amaz megszülhesse végre a rendet.

(Szekeres Imre: Azok a koalíciós évek - A Horn-kormány 1994-1998. Noran Libro Kiadó, 2019.)
Szerző
Frissítve: 2019.07.13. 18:55

Hová tűntek a csajok?

Publikálás dátuma
2019.07.13. 13:07

Fotó: RTL Klub
Elképesztően hullámzik a műsorrend.
A férfi elindult a majdnem üres buszon, de félúton megállt. Eredetileg egy működő jegykezelő automatát keresett volna, mert amelyikkel elsőre próbálkozott, nem működött. De aztán meggondolta magát. – Intézzék el, hogy mindegyiket lehessen használni – mondta, majd leült a felesége mellé. És a tévéműsorról kezdtek beszélgetni. Hogy a kedvenc sorozatukat, a Barátok közt-öt előző nap alig találták meg, a neki jelzett műsoridőben egy másik sorozat ment, de nem az, amelyiket előre beharangoztak.
Ők a tipikus nézők. Elvileg őket kellene kiszolgálni. Bizony régen – amikor ez a házaspár is „hozzászokott” a tévézéshez – ez is másképp volt. A műsorváltozás kapcsán két nagy botrány jut hirtelen eszembe a Magyar Televízió múltjából. Az egyik még a nyolcvanas években történt, akkor kezdték élőben közvetíteni a Forma 1-es autóversenyeket. Azon a bizonyos vasárnapon azonban valamilyen okból nagyon elhúzódott a futam. Jelentősen túllépte (volna) a kiszabott műsoridőt. Az adásvezetőnek – a csatorna műsorainak megjelenését irányító szakembernek – döntenie kellett tehát, hogy mi legyen. És ő szépen lekeverte a közvetítést, hogy – a műsorújságban jelzett időnél csak egy picit később – elindíthassa a következő műsort. Utóbb aztán rájöhetett, hogy nem ez volt az optimális megoldás. Nemcsak a tévé telefonvonalai égtek, másnap az újságoktól is megkapta a magáét, amiért fontosabb volt számára a rend, mint az elhúzódó élő adás. Pár évvel később már politikai aknamunkát is emlegettek egy hasonló esetnél. Az új kormány bemutatkozása és eskütétele ugyanis 1990. május 23-án volt. Ugyanazon a napon, amikor a Bajnokcsapatok Európa-kupája – a mai BL elődjének – döntőjét játszották. A budapesti parlamentben azonban ugyancsak elhúzódtak az események. Ha közvetítik az eskütételt, a nézők lemaradnak a meccs elejéről. Az illetékesek felmérték, melyik botránynak lehet nagyobb visszhangja és ezúttal a sport mellett döntöttek. Ettől aztán az első szabad választásokon győztes MDF hívei akadtak ki és már-már összeesküvést sejtettek. Mindenesetre a bécsi döntőn a Milan legyőzte a Benficát, ám a politikusokat ez sem kárpótolta, amiért a nézők nem követhették élőben a történelminek minősített hazai eseményt. Igen, akkor még szűkösek voltak a lehetőségek. Az egyetlen tévében meg kellett gondolni, mit tesznek és mi lehet a következmény. Ráadásul ennek az egyetlen tévének a két csatornáját nézte mindenki és bármi történt, össznépi eseménynek számított. Kudlik Júlia új frizurájáról, Takács Marika ruhájáról napokig beszéltek, hát még a vetélkedőkről, vagy az élő közvetítésekről. Az újságok rendszeresen közöltek tévékritikákat, a programok változásáról pedig többször is beszámoltak. Kötelesség volt tájékoztatni a nézőket. A jelek szerint erre ma már kevesebb figyelmet fordítanak. Legalábbis ez szűrhető le abból, ami az RTL Klub esti műsoraival az utóbbi időben történt. Kezdődött azzal, hogy rengeteg reklámozás közepette elindítottak egy új török filmsorozatot az esti főműsoridőben. Igaz, először fél 8-ra hirdették, de aztán hirtelen egy órára bővítették a híradó utáni Fókusz című bulvár-magazint, tehát fél órával hátrébb tolták a kezdést. Ám a Megtörve című film feltehetően nem érte el a kívánt és elvárt nézettséget. Ezért áttették délutánra, a 9 órára tervezett Barátok közt-öt pedig előrehozták 8-ra. Csakhogy az esti filmeket – általában sorozatok két-két részét – nem akarták 9 előtt elindítani, így oda szükség volt még valamilyen műsorra. Elkezdték tehát ismételni a tavaly sikeres Oltári csajok című sorozatot. Három rész le is ment belőle, majd hirtelen eltűntek a műsorból a csajok is. Erről senki nem mondott semmit, viszont a Barátok közt visszakerült 9 órára. Elé pedig betették egy másik – korábban sikeres – sorozat ismétlését. Hogy a Mi kis falunk mitől vonz nagyobb közönséget, mint az Oltári csajok, azt senki nem magyarázta meg. Nyilvánvaló azonban, hogy a nagyobb nézettség érdekében folytatott vad hajsza és a reklámok minél biztonságosabb beágyazása magyarázza ezeket a változásokat. Ez eddig még érthető is, ám az nem, hogy a reménybeli nézőknek keresgélniük kell, milyen időpontban találhatják meg éppen kedvenc műsorukat. Márpedig pontosan ez történik. Kétségtelen tény, hogy a rendszeres tévénézők többsége az idősebb korosztályból kerül ki. Nagy részük ragaszkodik a megszokottakhoz, így például a nyomtatott sajtóból tájékozódnak a programokról. Az utóbbi hetekben azonban azt tapasztalhatták, hogy a műsorújságok már megjelenésük pillanatában elavultak (legalábbis ami az RTL Klub adásait illeti). A napilapok sem járnak sokkal jobban, mert ők is az előre kiadott műsort nyomtatják ki, tehát a változások többsége náluk sem követhető nyomon. Most akkor képzeljük el a bevezetőben említett házaspárt a buszról. Emlékezzünk rá, apuci még arra sem volt hajlandó, hogy megkeressen egy működő jegykezelő automatát. Otthon leül a vacsorája meg a söre mellé és azt tapasztalja, hogy egészen mást lát, mint amire számított. Fogja tehát a távkapcsolót, átmegy egy másik adóra és természetesen megvan a véleménye az RTL Klubról, amely egyáltalán nem törődik vele, miközben állítólag az ő érdekében tevékenykedik. Ha a jelenleg piacvezető csatornának szerencséje van, rövid időn belül elfelejti a megpróbáltatásait és visszatér, de erre azért nem lehet mérget venni. Akkor pedig megéri ez a nagy összevisszaság? És legfőképpen: hová tűntek a csajok?

Az élet sörhabos oldala

Publikálás dátuma
2019.07.07. 18:08
Az U Flekuban mára legfeljebb a személyzet maradt cseh
Fotó: Rieger Bertrand / AFP
„Akkor még nem sejtettem, hogy ez a filmekbe illő találkozás egy életre szólt.”
Prosim, zaplaty, dvá pivo! – kiáltottam magabiztosan teljes cseh nyelvtudásomat bevetve a prágai Staré Městoban, vagyis az Óvárosban található Aranytigris (U zlatého tygra) sörözőben. A 70-es évek elején még nem tudtam, hogy a cseh és a világirodalom egyik kultikus helyén iszom az utolérhetetlen cseh csapoltat. Lehet, hogy a szomszéd asztalnál egy Bohumil Hrabal nevű író kortyolgatta a sörét a barátaival. Akkoriban azonban a cseh sörművészet empirikus kutatása izgatott. No persze érdekelt a sertésszelet knédlivel, párolt káposztával is. Ám a nap végére, talán az elfogyasztott korsók szaporodása miatt, már nem emlékeztem arra, hogy hol volt a legcsehebb, illetve a legjobb a felhozatal: a Kandúrban (U Kocouraban), a legrégebbi prágai sörözőben az U Flekůban vagy a Nové Městoban, az Újvárosban leledző U Pinkasůban. És akkor még csak töredékét soroltam föl annak a tucatnál is több vendéglátóegységnek, ahol megfordultam. Ez a probléma végigkísérte egy évtizedet átfogó vizsgálódásaimat. Persze fogalmam sem volt arról, hogy nagyjából ötszáz sörözőt, vendéglőt kellett volna vizsgálat tárgyává tenni. Különösen az U Fleků maradt meg emlékezetemben. A középkori épületben félévezrede helyben főzik sört. Hűvösebb időben a boltíves termekben, nyári melegben, a jókora kerthelyiségben üldögélve lehetett elmélyedni a sörtörténelem élő legendáján. Első látogatásom során még nem tudtam, hogy amíg a söralátétet rá nem teszem a korsóra, az éber pincérek a kiürült korsót azonnal telire cserélik és újabb strigulával gyarapodnak az elfogyasztott sörök számát jelölő vonalak a korsó mellé tett kis cédulán. A bejáratnál egy kis kuckóban kiváló sörkorcsolyákat lehetett venni. A kétezres években ez a sörkorcsolyás kuckó már nem működött. Időközben a turistalátványossággá váló U Flekůban, ahol én még az őslakosokkal iszogathattam, mára legfeljebb a személyzet maradt cseh. A szívemhez közelebb állt a kissé ütött-kopott Prága, vedlett házaival, gótikus csodáival. Mára csillogó ékszerdoboz lett, turistatömegekkel és számomra oda a varázs. Emlékeim szerint viszont a legjobb knédlit a Pinkászban (U Pinkasů) lehetett akkoriban enni. Nem irigyeltem a pincéreket, ahogy az emeletes étteremben le föl rohangásztak a söröskorsókkal és a knédlis tányérokkal. Mindenesetre a kissé száraz sertéscomb-szeleteket finom szósszal tálalták, s a rózsaszín hús mellett ott fehérlettek a knédliszeletek és a párolt káposzta halom. A korsó sört kissé háttérbe szorítva láttam neki a falatozásnak. Én előbb egy darabka hússal kezdtem, amire következett egy katona knédli, persze előbb szószba fojtva, majd végül a párolt káposzta zárta sort, amit végül sörrel öblítettem le. A magányos sörtúrákat később szűk baráti körrel osztottam meg. Rájöttem, hogy egyrészt többen sokkal alaposabban hasonlíthatjuk össze a sörözők, vendéglők kínálatát, másrészt pedig az élmény megosztása is endorfintermelő tényező. Így történt, hogy ’80 áprilisában Erával, Sziszivel, két volt egykori fotós osztálytársammal és Ágival, Era gyermekkori barátnőjével utaztam. No és persze Janóval, valamint egyedi Skoda 100-asával. Janó keményen, bár igazságosan bánt a Skodrival, csak akkor rúgott bele az ajtóba, ha az másként nem volt hajlandó kinyílni. Igaz, olykor előfordult, hogy a fizikai abúzusra a kocsi ajtaja elhagyta a zsanérokat és földre vetette magát, de Janó olyankor rutinosan visszarúgta. Viszont a Budapest-Prága-Budapest útvonalon nem hagyott cserben a Skoda. Miután megtekintettük és végigittuk a kötelező köröket, az U Flekůnál végignézhettük az egyen zöldbe öltözött NDK-s ifjak és a prágai rendőrök barátságtalan mérkőzését. A találkozó végén a hazai pályán szerzett pontot és több tucat ittas NDK-s vendéget elvittek a rendőrök. Mi pedig a meccs izgalmában elfelejtettük a menekülés közben magunkkal mentett U Flekůs korsókat visszavinni. Igaz, ha megtesszük, kockáztattuk volna a magunk és a korsók testi épségét. Ma már nem emlékszem min vesztünk össze Ágival, de valószínűleg én voltam az oka a konfliktusnak. Ő szokása szerint elviharzott, elnyelte a számára teljesen ismeretlen város. Indulatomat gyorsan felváltotta a kétségbeesés, mi lesz, ha nem találjuk meg, és már nem rá, hanem magamra voltam dühös. Kis csapatunk a keresésére indult. Bejártuk az Óvárost, majd a „budai” oldalon, a Hradzsin tövében folytattuk a reménytelennek tűnő kutatást. Mígnem a Szt. Tamáshoz (U Svatého Tomáše) címzett sörözőhöz értünk. Egyébként szerintem Prága legjobb, szintén helyben főzött barna sörét mérték ott akkoriban. Addigra már több sörözőt is végigfürkésztünk, de a kérdésre, hogy „Ági van?”, aggodalmas válaszunk mindig az volt, hogy „Ági nincs”. És akkor máig megmagyarázhatatlan dolog történt. Mikor kinyitottam a söröző ajtaját, az „ajtó megől”, nem „fehér galamb, Ősz bárd” emelkedett, hanem Ági bukkant föl. Döbbenten néztünk egymásra, de azután a maradék mérgünk is elszállt, és együtt mentünk vissza többiekhez. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a filmekbe illő találkozás egy életre szólt.
Szerző