Tejben oldott szabadság

Publikálás dátuma
2019.07.14. 17:16

Fotó: Golubovy
A gőzölgő kakaó illata maga volt a szabadság, a boldogság, a nyugati világ a szocializmus szögesdróttal elzárt rendszerében. Ahogy a kakaóport elkeverte a forró tejjel, felszállt belőle a kakaó egzotikus, édes illata. Mert számára egzotikus volt a kakaó, megidézte a tengerpartos, pálmafás örök nyarat. A kakaó fán terem. Csak szét kell nyitni a fa gyümölcsét és kihullik belőle a kakaópor. Gyerekkorában ezt hitte, hogy a kakaópor készen szóródik ki egy trópusi fa gyümölcséből, ami valahol Afrikában nő. De hogyan lehet, hogy a nyugatról hozott kakaópor sokkal finomabb, mint amit akkor itt, a szocialista időkben kapni lehetett? És még főzni sem kellett, csak összekeverni forró tejjel. Instant kakaópor volt. Egy bögrényi szabad, jobb világot jelentett reggelenként. Miközben gyerekként átmerte a világosbarna, instant kakaóport a bögréjébe, ráöntötte a gázon felmelegített tejet és kevergetni kezdte, pár percre egzotikus tájakon járt. Ott, ahol mindig meleg van, pálmafákra kell felmászni a kókuszdióért, meg a banánért és a kakaóért. A kikötőben vitorláshajók várják, hogy Afrika eme kincsei hosszú útra keljenek és eljussanak Kelet-Európába is. Akkoriban, a ’70-es években még ritkaság volt a banán, a kókuszdió, és ezt a fajta kakaóport sem lehetett kapni. Amikor már nálunk is forgalmazták, sokáig ritkaság volt és drága, a főzhető kakaóhoz képest. A banánhoz leginkább télen lehetett hozzájutni. Gyorsan be kellett állni a sorba a zöldségesnél, ha banánszállítmány érkezett, nehogy elfogyjon, mire ránk kerül a sor. Drága is volt. Később, amikor kijártak néha Bécsbe bevásárolni, mindig hoztak banánt is. Egyszer karácsonykor vettek kókuszdiót itthon. Filmekben látták, hogy valami bozótvágó késsel egyszerűen csak kettéütik és boldogan megisszák a levét. A közértben megkérdezték, hogyan kell kinyitni. Kis nyílásokat mutattak nekik a kókuszdión. Puha a nyílások teteje, azon át ki lehet önteni a kókuszlét. Erre a lére mindig úgy gondoltak, hogy kókusztej: fehér és bársonyos, krémes, folyékony kókusz. Karácsony este volt. Először éles hegyű, vékony késsel próbálták kikaparni a nyílás tetejét és eljutni a kókusztejig, de nem sikerült. Végül kézzel tekerhető fúróval csináltak lyukat a kókuszdió héján és a hófehér kókuszbélen át. Belecsúsztattak szívószálat, egyikük felkészülve a csodás, egzotikus élményre megszívta, hogy a szájába áramoljon a kókusztej, de a „hmmm” helyett köhögni kezdett. A torkára ment a kókuszforgács, ami a fúrástól került a belsejébe. Ezután a lyukon keresztül megpróbálták kirázni a kókusztejet egy edénybe. Valamennyi kijött, de forgácsos, kissé zavarosnak látszó víz volt. Nem tejszerű, sűrű folyadék, amire számítottak és szerintük nem is volt kókuszíze. Nagy csalódás volt. Kókuszvíz és nem kókusztej. De nem ez volt ám a vége! Meg akarták kóstolni a fehér belsejét is, amiből a kókuszreszelék készül. Keresték a kókuszon a felezővonalat, ahol könnyen szét fog nyílni, ha nagy késsel ütik… Hiába ütötték, meg se kottyant neki. Végső megoldásként előkerült egy nagy kalapács és asztalt nem kímélve rácsaptak pár nagyot. Több darabba tört. Először ujjal próbálták meg kiszedni a fehér kókuszréteget. Kudarcot vallva késsel kaparták ki a kókuszt. Kemény volt. Nem értették, hogyan készülhet belőle lágy, ízletes, krémes kókuszos finomság, meg a kókuszreszelék. Így inkább ettek pár Bountyt, ami a legutóbbi bécsi bevásárlásból maradt.
Az instant kakaópor viszont sosem okozott csalódást. Ha reggel kakaót készített, mindig gondosan kimérte, hány kiskanálnyit tehet a bögréjébe, hogy minél tovább tartson. Ha elfogy, sokáig nem lesz újabb. Félévente kaptak egy dobozzal, Ausztráliából küldték rokonok csomagban. Pontosabban ott befizették a csomag árát és kiválasztották egy listából, hogy itt miket tegyenek bele. Csupa olyasmit, amihez egyszerű szocialista állampolgár nem jutott hozzá, mert csak kiváltságosok számára volt megvásárolható. IKKA-csomagnak hívták, hívtuk. Azt sem tudtuk, hogy az IKKA az IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció rövidítése. Így hívták ezt a programot, aminek a segítségével a külföldre szakadt rokonok legálisan eljuttathattak ilyen különlegességeket az itthon maradottaknak. Az ország meg jól járt, mert valutában fizették ki az árát. Ma már minden déligyümölcs és külföldi márkás élelmiszer kapható nálunk is, télen-nyáron. A neten meg könnyen meg lehet nézni, hogyan kell feltörni egy kókuszdiót és azt is, hogy hol is terem a kakaó, amit a gyümölcs babszerű terméséből készítenek - nem porként van benne és nem kell magasra mászni érte a fán. Régóta lehet már itthon is kapni instant kakaóport. Neki mindig nosztalgikus élményt jelent. Egy bögrényi szabadság volt a nyugati világból.
Frissítve: 2019.07.14. 17:22

Amerikai infúzió

Publikálás dátuma
2019.07.14. 16:49

Dion DiMucci a jövő héten (július 18-án) ünnepli a nyolcvanadik születésnapját. Óriási mázli, hogy megéri ezt a kort, mert még nem volt húsz, amikor a kaszás a közvetlen közelében járt. Dion együtt turnézott Buddy Hollyval, Ritchie Valensszel, Big Bopperrel, s muzsikustársai az iowai Clear Lake-ben úgy döntöttek: repülőt bérelnek, azzal mennek tovább. Ő azonban sokallta a légi út rá eső 36 dolláros költségét, ezért azt mondta, a maga részéről marad a busznál. A többiek 1959. február 3-án szörnyet haltak, miután a gépük lezuhant, a katasztrófát (ha lelkileg nem is) megúszó énekes pedig ekképpen emlékezett vissza a rettenetes napra: „Apám mesélte, hogy meghallgatta a rádió híreit, és úgy érezte, mintha szívműtétet hajtanának végre rajta érzéstelenítés nélkül.” A papa egyébként a vaudeville lelkes képviselője volt, s kétféleképpen is elősegítette fia egész Amerikát megmozgató pályafutását. Egyrészt gyakran vitatkozott Dion kalapgyárban dolgozó édesanyjával. „Amikor balhézni kezdtek – idézte évtizedekkel később a gyerek –, a szobámba mentem, és gyakoroltam a gitáron. Minél inkább elmérgesedett a hangulat, annál jobb gitáros lettem.” Másrészt a „daddy” rengeteg Hank Williams-nótát ismert, így Dion, mire tizenöt lett, már vagy negyven számot játszott a gerincoszlop-rendellenességgel született, harminc évet sem élt, a country Top Tenbe így is harmincöt dallal bevonuló szerző-előadótól. Egy hónappal Clear Lake után Dion számát is az első tízben, egészen pontosan ötödikként jegyezték a tengerentúlon, ám az A Teenager in Love-val kapcsolatban a szenzációt nem ez, hanem az keltette, hogy 1959-ben három változata volt a legjobb húsz között Nagy-Britanniában. A feldolgozók közül Marty Wilde a második, Craig Douglas a tizenharmadik helyig jutott, Dion pedig, akit az ötvenes években két esztendeig New Yorkban élő kis Fenyő Miklós sokszor látott a Belmont Streeten bazseválni (onnan lett a Dion & the Belmonts), utcazenészből egyenesen világsztárrá vált. Hatvanegyben már listavezető volt a Runaround Sue-val, és bekerült a Twist Around the Clock című, a plakátokon a tvisztkirály Chubby Checkerrel hirdetett „lábtörléses, csikktaposós” filmbe, amely 250 ezer dolláros ráfordítással készült és hatmilliós hasznot hozott. Abban az évben jelent meg Dion talán leghíresebb dala, a The Wanderer, amelyet az Államokban a második, az Egyesült Királyságban a tizedik helyen jegyeztek, ám a brit listán 1984-ben a hetedik helyre ugrott, miután adaptálta a Status Quo. Nem biztos, hogy Dion boldog volt az utóbbi előmeneteltől, mert a hatvanas évek brit invázióját következetesen „brit infúziónak” nevezte, és sosem lehetett tudni, gúnyolódik-e vagy a gyógyító hatásról értekezik. Az biztos, hogy a Status Quo tagjain kívül is sokan mondták, hogy jöjj vissza, vándor, mert a The Wanderert műsorára tűzte – többek között – Richard Anthony, a Beach Boys, Dave Edmunds, Gary Glitter, Bruce Springsteen, Donna Summer.
Amikor az eredetit bemutatták, a rock and roll-őrületnél szolidabb programmal nyitott a Budai Ifjúsági Park (amely akkor zárt be, amikor a Status Quo elővette a The Wanderert). Hatvanegyben idehaza olyan slágereket játszottak, mint a Valaki kell nekem is (Hollós Ilonával), a Gézengúz (Toldy Máriával, ezt az Ullmann–S. Nagy szerzeményt dolgozta fel az 1962-es Ki mit tud?-on Gergely Ágnes és Koncz Zsuzsa), a Nem szabad elsietni sohasem (Kovács Erzsivel), a Nekem a Balaton a Riviéra (a bombázó Felföldi Anikóval, valamint Németh Lehellel), valamint a Hol jársz? című szám (a brazil, francia, olasz, portugál koprodukcióban készült, Cannes-ban Arany Pálma-nyertes Fekete Orfeusz című film betétdala Breitner János tolmácsolásában). A The Wandererről az idő tájt csak a „rádióamatőrök” tudtak idehaza. Ám nem az volt Dion legnagyobb dobása. Hanem az, hogy 1968. április elsején fogadalmat tett: örökre lemond az italról és a kábítószerről. S hiszik vagy sem, azóta is büszkén emlegetheti: ígéretét betartotta.
Szerző

Magánvélemény a Brexitről

Publikálás dátuma
2019.07.14. 16:47

Fotó: FRANK AUGSTEIN / AFP
Ha jól számolom, több mint 62 éve élek (kisebb-nagyobb megszakításokkal) Angliában és elég jól kitanultam a született angolok észjárását. Mégis meglepett, Cameron volt miniszterelnökkel együtt nekem is komoly sokkot jelentett a 2016-os népszavazás eredménye. A kilépéses szavazás másnapján aztán írtam egy verset, amiben megpróbáltam megfogalmazni érzéseimet. Ennek a versnek a címe “Egy hontalan éneke”, most csak az utolsó sorait idézem: ”Nemsokára az Egyesült Királyság helyett egy Szétment Királyság polgára leszek, ahol az alattvalók a hajdani dicsőségen csüngve elhiszik, hogy Rend lesz és kevesebb idegen, miközben a Káosz szélvihar-démona pörög Dover fehér szikláinál”. Magyarán mondva az első perctől kezdve tudtam, a tét itt nem az Európai Unióban maradás, az ezzel járó korlátok és a teljes „kereskedelmi függetlenség” között van, hanem az a kérdés, együtt marad-e ezek után Skócia és Észak-Írország Angliával? Ez a megérzésem annyira helyes volt, hogy most már Gordon Brown és Theresa May is erről beszél. May kilépési terve, amit a brit parlament háromszor leszavazott, éppen ezen a banánhéjon csúszott el, az úgynevezett „backstop” kompromisszumon, egy olyan javaslaton, ami nyitva tartotta volna az írek számára létfontosságú közös (Észak-Írország és az Ír Köztársaság közötti) határt. Ez ugyanis a katolikus többségű északiakat benn tartotta volna az európai vámunióban. Ezt a kérdést Boris Johnson és Jeremy Hunt, a két konzervatív miniszterelnök-jelölt (akik közül csak a tory tagság, az összlakosság 0,25 százaléka választhat!) mellébeszéléssel, vagy felelőtlen ígérgetéssel kívánja megoldani. Egyébként úgy gondolom, Johnson lesz a befutó - ha őt választják meg, az egy optikai csalódáson alapul: a konzervatív szavazók úgy hiszik, mivel mint London polgármestere, a „karizmatikus” Johnson pár évvel ezelőtt valóban népszerű volt, most is az, pedig hát népszerűsége kétszínű és gyönge közszereplése miatt igen csak megkopott. Dehát Boris „jobb” Brexitet tud majd teremteni, mint elődje, May asszony? Nem valószínű. Bár az Európai Uniónak elege van a Brexit körüli huzavonából és a Brexit-párti európai képviselők szemtelenkedéseiből, az ír kérdésben nem engedhetnek - ez pedig előre veti egy „rendezetlen kiválás” lehetőségét. Utóbbi Hammond pénzügyminiszter szerint legalább 90 milliárd fontjába kerülne az államnak, egy jókora recesszióról és számos munkahely elvesztéséről nem is beszélve. Ez ellen máris alakulgat egy olyan parlamenti többség, ahol még egyes konzervatív miniszterek is átszavazhatnak és ezzel megbuktathatják Johnson (amúgy is csekély többséggel bíró) jövendő kormányát. Bár számos angol politikus hisz a rendezetlen kiválásban, szerintem ez nem reális lehetőség. Mi lehet mégis a kiút a Brexit labirintusából? Vagy egy újabb népszavazás, ami a közvélemény-kutatások szerint ma már nagy többséggel az Unióban maradás mellett döntene, vagy új választások kiírása. Lehet, hogy a konzervatívok az utóbbit választják, hiszen Corbyn Munkáspártja jelenleg éppen 18 százalékon áll, a liberális demokraták és a egyetlen programpontú Brexit-párt mögött. A Times szerint egy olyan négy-, vagy ötpárti rendszer jöhet létre, ami valamilyen jobboldali, vagy baloldali koalíciót vetít előre. Én abban bízom, hogy a baloldali koalíció ára a dogmatikába ragadt és inefficiens Jeremy Corbyn leléptetése lesz, pontosabban az, hogy nem ő, hanem más lesz az új miniszterelnök. Ami a jobboldali koalíciót illeti, nem hiszem, hogy bármilyen mérvadó politikus összeállna a hazug demagógia mesterével, Trump angol kedveltjével, Nigel Farage-dzsal. Mindez, amit föntebb elmondtam, csak hipotézis, én egyben bízom igazán. Az angolok erőssége mindig is kompromisszum-készségük volt. Nagyhatalmi szerepük végleg megszűnt, de diplomáciájuk nemzetközi szinten még ma is kiválóan működik. Lehet,hogy a Brexit-történet sem drámai kizuhanással, hanem valamilyen okos kompromisszummal végződik? Ha nem, jöhet a Szétment Királyság, a két társországától megfosztott, szűkkeblű, levegőtlen Anglia.