Győri Péter;
hajléktalanság;
2019-07-17 09:09:40
A XXI. századi európai civilizáció kialakult normái szerint nem elfogadható, hogy emberek tömegesen éhezzenek, télen megfagyjanak; nem elfogadott, hogy emberek százai, ezrei a szabad ég alatt, vagy éppen maguk eszkábálta bódékban töltsék az éjszakáikat. Ezért az európai nagyvárosok, kormányok számos eszközzel küzdenek, hogy még a legelesettebbek, a legsérülékenyebbek is elfogadható lakhatási körülmények között élhessenek.
Magyarország immár egy évtizede egészen sajátos úton indult el: a világon példátlan módon, kétszer is módosították az Alaptörvényt, hogy jogi eszközök, közelebbről büntető jogszabályok által szűnjön meg a látható hajléktalanság. Ennek eredménytelensége láttán ma már talán azok is belátják, hogy nem ez a megoldás, akik esetleg hittek az ilyen módszerekben.
A tömeges, látható hajléktalanság nálunk az 1990-es rendszerváltás idején jelent meg, amikor összeomlott a korábbi bérlakás-rendszer, drasztikusan megemelkedtek a lakhatás költségei, tömegesen szűntek meg korábbi munkahelyek, százezrek veszítették el szerény egzisztenciájukat, számosan váltak földönfutóvá. A tömeges látható hajléktalanság a közvéleményt (jogosan) sokkolta. Permanens tűzoltó megoldásként évről-évre újabb és újabb szálláshelyek nyíltak - elsősorban Budapesten.
Ennek célja éppen az volt, hogy „senki ne fagyjon meg az utcán”, mindenkinek jusson legalább egy fűtött hely átmeneti krízishelyzete idejére. Azonban a piacgazdaság, vagy éppen a vadkapitalizmus kiépülésével párhuzamosan nem hogy kialakultak volna a – lakhatás biztonságát megtámogató – szociális lakáspolitika új eszközei, a tömeges egzisztenciális kríziseket megakadályozó jóléti, segítő eszközök, intézmények, de még a meglévő biztosítékok is - folyamatosan - megszűntek. A hajléktalan-ellátás mindezen hiányok gyűjtőhelyévé, pótszerévé vált.
Csökkenthető-e a látható hajléktalanság Budapesten? Talán a legnagyobb félreértés az elmúlt évek diskurzusai során az, hogy a hajléktalan szálláshelyeken a korábban közterületen élő, látható hajléktalan emberek laknak. Ezzel szemben a helyzet az, hogy a fizetős szállásokon lakók közel fele (48 százalék), az éjjeli menedékhelyeken alvók egyharmada (33 százalék) soha életében nem aludt semmilyen közterületen, s többségük is legfeljebb néhány napot volt kénytelen valamikor is „csövezni”. Őket, a többséget, soha nem látjuk az utcán „életvitelszerűen tartózkodni”… Mindannyian lakásból kénytelenek e szálláshelyekre költözni, a biztonságos, vagy éppen támogatott lakhatás, esetleg az állapotuknak megfelelő egészségügyi, pszichiátriai gondozás, illetve az idősellátás hiánya miatt.
Hétezer hajléktalan ember személyre szóló diagnózisának összesítése is azt mutatja, hogy tíz aktuálisan hajléktalan helyzetben lévő polgár közül nyolc akár önálló lakásban is tudna lakni, ha pénzbeli vagy szociális-mentális segítség is támogatná ebben.
Csak közeli példaként említjük, hogy Bécsben a jól megépült szociális lakáspolitikának és szociális ellátásnak köszönhetően kevesebb mint 400 hajléktalan krízis férőhelyet kell működtetni. Ezzel szemben nálunk valóban „igen fejlett” a hajléktalan-ellátás, a főváros maga kettő és félezer férőhelyet üzemeltet, a civil és karitatív szervezetek pedig másik háromezret Pesten és Budán.
Budapesten egy-egy hideg téli éjszaka mintegy öt és félezer ember alszik e nagyon különböző színvonalú hajléktalan szálláshelyek valamelyikén, és mintegy ezer-ezerötszáz ember a szabad ég alatt, vagy valamilyen maga készítette kalyibában, kunyhóban. Az ő pillanatnyi helyzetük ugyan javulna, ha egyszerre csak elfogadható önálló lakhatáshoz, vagy – ha állapotuk indokolja – megfelelő intézményi ellátáshoz jutnának. Azonban a szállások és az „életvitelszerű közterületi tartózkodásra” használt helyek is napok alatt újra megtelnének. Ezt mutatja az elmúlt évtizedek minden eddigi tapasztalata.
Nem valamilyen véletlen következménye, hogy a látható hajléktalanság felszámolását célzó minden eddigi, hangsúlyosan rendészeti intézkedés látványosan megbukott. Ha nincs megépítve a kiút, és nem működnek a megelőzés rendszerei, akkor a rendészeti eszközök is légüres térben, tehetetlenségre vannak ítélve.
De mit tehet egy város egy ilyen helyzetben, rosszabb esetben kormányzati együttműködés hiányában? Csak felsorolásszerűen. Kialakíthat olyan pénzbeli támogatási rendszert, mely megerősíti a lakhatás biztonságát (akár a 2011-ig működő „közüzemi díjkompenzáció” mintájára). Meglévő bérlakásait akár valóban szociális és nem protekcionista, haveri célokra is használhatná. Célzott programokkal némileg javíthatja a lakástalan emberek lakhatási esélyeit (lakásért életjáradék programmal, bérlakásért építési terület kedvezményes biztosításával, a megtartandó, de tartósan üres lakások felújításának és bérbeadásának támogatásával, a „biztonságos bérbeadás” feltételeinek megfelelő lakástársaságok szervezésével, a rászoruló lakástalan fiatal párok bérlakás-támogatásával). Ha mindeközben az aktuálisan lakhatási krízisbe kerültek megfelelő támogatására, hozzájutására is figyelmet fordít, akkor megelőzheti az effektív hajléktalanná válást is, és kiutat nyithat a krízisből kikerüléshez is.
Persze a lakhatás biztonságát szem előtt tartó kormányzati háttér esetében átfogóbb, rendszerszerű lépések is lehetségesek lennének: újraszabályozva a lakásprivatizációtól a felmondásig-kilakoltatásig számos körmünkre égett alapkérdést, átalakítva az adózástól a központi támogatási eszközökig egy átgondolt lakáspolitika legfőbb elemeit. A nemzetközi példák mind arra mutatnak, hogy a hajléktalanság megszüntetésének, de legalább érzékelhető csökkentésének „jó gyakorlatai” a jól működő szociális lakáspolitika és jóléti rendszerek terén keresendők. Persze számos köztes kezdeményezés is enyhítheti - ha nem is a hajléktalanságot, de legalább - a már hajléktalan emberek helyzetét. Erre lelkes csapatok próbálják hazánkban is felhívni a figyelmet az „Utcáról lakásba”, „Elsőként lakhatást”, „Hajléktalanok visszailleszkedési támogatása” és sok más - hazai, vagy Európai Uniós finanszírozású - projekt kapcsán.
A látható hajléktalanság csökkentéséhez a lakáspolitikai eszközök ugyan szükségesek, azonban nem elégségesek. Ahogy a Fővárosi Önkormányzat „Közterület helyett emberibb körülmények” címet viselő hajléktalanügyi programjában írtuk, az önkormányzat összefüggő ágazatközi lépésekkel azért érzékelhetően javíthatna a mai helyzeten. A személyes segítést nyújtó önkormányzati család- és gyermekjóléti központoknak, az adósságkezelési és jogsegély-szolgálatoknak, a lakóhelyi pszichiátriai és alkoholelvonó gondozóknak, detoxikálóknak, fertőtlenítőknek, a gyermekvédelemből kikerülők utógondozásának megerősítésével, civil és karitatív segítő kezdeményezések támogatásával, az aktív segítő szervezeteknek a döntések előkészítésébe történő bevonásával – a sort még hosszan folytathatnánk –, és persze a városban működő hajléktalan-ellátók kríziskezelésre való alkalmasabbá tételével.
2011-ben a Fővárosi Közgyűlés ezt a meglehetősen részletes hajléktalanügyi cselekvési programot elfogadta, és fontos határozatokat hozott a sok-sok, saját hatáskörben teendő lépés végrehajtására. A csak példaszerűen felsoroltak többségéhez azonban mindeddig még hozzá sem fogtak.