Egy kicsit örökké

Ez a bizonyos színész július közepén érkezett meg a városba, és az előző életéből nem hozott magával mást, csak egy hosszú, élénkpiros sálat, meg egy klasszikus Jávor-bajuszt. Az előbbit a nyakába vetette, az utóbbit pedig zakója felső zsebébe rejtette, egy halványkék díszzsebkendő mellé, készen állván arra, hogy bajuszát a legalkalmasabb pillanatokban elővegye, s felragassza.

E pillanatok közé tartoztak a jegyvásárlások a vasútállomáson, mert ez a bizonyos színész ilyenkor úgymond elemében érezte magát, hiszen tudta, hogy megnézik a nők, különösen azok a megviselt arcú, fáradt tekintetű vasúti pénztárosok, akiket ez a bizonyos színész szeretettel és gyakran bolondított, és akik odahaza, ha esténként sírni akartak, valószínűleg nem Lovasi András, hanem Szécsi Pál dalait hallgatták, és tényleg sírtak. Ez a bizonyos színész ki nem állhatta ugyan a régi tánczenét, de énekelni tudott, és táncolni is, sőt képes volt olyan dörmögő, sármos hangon kérni egy vonatjegyet, hogy a pénztári ablak mögött ülő nő összerezzent, és az a riadalom hasított keresztül a szívén, hogy igen, most, most ő elutazna ezzel az emberrel valahová, kettesben, csomag nélkül – feltéve persze, ha retúrjegyet kérne, s az már mindegy is, hogy tán nem éppen az első osztályra. Retúresetben szívesen fölállt volna az ablak mögül, s örömmel odakiáltotta volna a türelmetlen, izgága, ideges utasoknak, hogy torkig vagyok veletek és az eddigi tyúkszaros életemmel, én most ezennel bezárok, viszlát – de persze nem állt föl, nem kiáltott oda az utasoknak, csak nagyot sóhajtva kiszolgálta a dörmögő hangú sármőrt, s hosszan nézte, ahogy elmegy.

Lassú, ráérős léptekkel, át a tömegen, retúrjegy nélkül, csak oda.

Így utazott el ez a bizonyos színész abba a bizonyos városba, ahol a színházi szezon közepén aprócska szerephez jutott. Nem főszerephez, de szerephez azért, és az is fizet annyit, hogy már érdemes legyen elővenni érte a számlatömböt – hiszen ezen a pályán idővel azt is meg kell tanulni, hogy a született művészi szakembert nemcsak a tehetsége, de a számlatömbje is alapvetően megkülönbözteti a dilettánstól.

S hogy mi is volt ez a nyári szerep? Semmiség, semmiségecske, igazán. „Potomság”, hogy egy született művészi szakembernek, bizonyos Petőfi úrnak a végzetes lándzsadöfés előtt mondott, utolsó szavát idézzük. Egy könnyű nyári hakni volt az a szerep, egy szerepecske, az oroszlánüvöltéshez hasonlatos főszerepekhez képest csak egy halk torokköszörülés. Olyannyira, hogy ezt a nyári szerepet annak a bizonyos színésznek próbálnia sem kellett. Hiszen mi az neki, harminc hosszú színpadi évad kemény deszkái után egy szerep, amiben egy szót sem kell szólni, csak bele kell feküdni egy koporsóba, és úgy kell maradni mozdulatlanul. Igaz, nem az előadás végéig, hanem annál kicsit tovább, egy kicsit örökké. De egy született művészi szakembernek mi az. A legalkalmasabb pillanatban felragasztani a Jávor-bajuszt, és utoljára még rákacsintani egy kiégett arcú kolleginára. Potomság.