Egy kicsit örökké

Ez a bizonyos színész július közepén érkezett meg a városba, és az előző életéből nem hozott magával mást, csak egy hosszú, élénkpiros sálat, meg egy klasszikus Jávor-bajuszt. Az előbbit a nyakába vetette, az utóbbit pedig zakója felső zsebébe rejtette, egy halványkék díszzsebkendő mellé, készen állván arra, hogy bajuszát a legalkalmasabb pillanatokban elővegye, s felragassza.
E pillanatok közé tartoztak a jegyvásárlások a vasútállomáson, mert ez a bizonyos színész ilyenkor úgymond elemében érezte magát, hiszen tudta, hogy megnézik a nők, különösen azok a megviselt arcú, fáradt tekintetű vasúti pénztárosok, akiket ez a bizonyos színész szeretettel és gyakran bolondított, és akik odahaza, ha esténként sírni akartak, valószínűleg nem Lovasi András, hanem Szécsi Pál dalait hallgatták, és tényleg sírtak. Ez a bizonyos színész ki nem állhatta ugyan a régi tánczenét, de énekelni tudott, és táncolni is, sőt képes volt olyan dörmögő, sármos hangon kérni egy vonatjegyet, hogy a pénztári ablak mögött ülő nő összerezzent, és az a riadalom hasított keresztül a szívén, hogy igen, most, most ő elutazna ezzel az emberrel valahová, kettesben, csomag nélkül – feltéve persze, ha retúrjegyet kérne, s az már mindegy is, hogy tán nem éppen az első osztályra. Retúresetben szívesen fölállt volna az ablak mögül, s örömmel odakiáltotta volna a türelmetlen, izgága, ideges utasoknak, hogy torkig vagyok veletek és az eddigi tyúkszaros életemmel, én most ezennel bezárok, viszlát – de persze nem állt föl, nem kiáltott oda az utasoknak, csak nagyot sóhajtva kiszolgálta a dörmögő hangú sármőrt, s hosszan nézte, ahogy elmegy. 
Lassú, ráérős léptekkel, át a tömegen, retúrjegy nélkül, csak oda.
Így utazott el ez a bizonyos színész abba a bizonyos városba, ahol a színházi szezon közepén aprócska szerephez jutott. Nem főszerephez, de szerephez azért, és az is fizet annyit, hogy már érdemes legyen elővenni érte a számlatömböt – hiszen ezen a pályán idővel azt is meg kell tanulni, hogy a született művészi szakembert nemcsak a tehetsége, de a számlatömbje is alapvetően megkülönbözteti a dilettánstól. 
S hogy mi is volt ez a nyári szerep? Semmiség, semmiségecske, igazán. „Potomság”, hogy egy született művészi szakembernek, bizonyos Petőfi úrnak a végzetes lándzsadöfés előtt mondott, utolsó szavát idézzük. Egy könnyű nyári hakni volt az a szerep, egy szerepecske, az oroszlánüvöltéshez hasonlatos főszerepekhez képest csak egy halk torokköszörülés. Olyannyira, hogy ezt a nyári szerepet annak a bizonyos színésznek próbálnia sem kellett. Hiszen mi az neki, harminc hosszú színpadi évad kemény deszkái után egy szerep, amiben egy szót sem kell szólni, csak bele kell feküdni egy koporsóba, és úgy kell maradni mozdulatlanul. Igaz, nem az előadás végéig, hanem annál kicsit tovább, egy kicsit örökké. De egy született művészi szakembernek mi az. A legalkalmasabb pillanatban felragasztani a Jávor-bajuszt, és utoljára még rákacsintani egy kiégett arcú kolleginára. Potomság.
Szerző
Kácsor Zsolt

Saját porta

Már otthon hallotta a zajt, és ahogy közelebb ért, a hangzavar csak erősödött: a házból sírás, üvöltés, üveg csörömpölése szűrődött ki. Béla meg is torpant, de aztán lassabb léptekkel folytatja útját. Szomszédjáról, a polgárőr Feriről mindenki tudta, hogy kemény kézzel tartja a családot, de azért nem árt vele jóban lenni. Ráadásul kellene az az ütvefúró, és aki kölcsönkér, az nem pofázik bele más dolgába. 
Becsöngetett – a házra egy pillanatra csönd szakadt –, majd kivágódott az ajtó, érkezett a vérbe borult tekintetű polgárőr. Mi kéne? – vetette oda, Béla pedig előadta, hogy ugye a fúró, mindjárt hozná vissza. Feri csak intett – eddig a háttérből figyelő felesége a kamrához bicegett. Lesütött szemmel adta át a szerszámot urának, az meg a szomszédnak.
Amúgy jól vagytok? – kérdezte bizonytalanul a férfi. Amúgy jól, hangzott a válasz, és Béla már csak a polgárőr távolodó hátát látta. Útban hazafelé még eszébe jutott, hogy valamit tenni kéne, de sorban érkeztek az ellenérvek: Feri olcsón tud tűzifát, pálinkát, rendőr haverjai vannak. Jobb a békesség – summázta magában – mindenki foglalkozzon a saját dolgával.
Ugyanezekben a percekben a kormány megvétózta, hogy az ENSZ vizsgálatot indítson a Fülöp-szigeteki drograzziákban lemészárolt ezrek ügyében; korábban ugyanígy blokkolták a kínai átnevelő táborok miatt kezdett vizsgálatot. Az illetékes miniszter, bizonyos Péter meg is magyarázta, miért: aki nem járt a Fülöp-szigeteken, az ne nyomozgasson, Kína pedig már elmondta, amit a táborokról tudni kell. Péter egyébként szívesen kér óriási hitelt a kínai diktatúrától, és üzletel a gyilkossággal büszkélkedő Duterte kormányával. 
Nem rossz ember amúgy – keresztény, magyar, és tisztában van vele, hogy jobb a saját porta előtt sepregetni. Lehetne a mi szomszédunk is.
Szerző
Koncz Tamás
Frissítve: 2019.07.18. 14:13

A munka törvénye

Ha megtudnám, hogy valaki a cégnél szakszervezetet szervez, úgy dobnám ki, mint macskát… -fakadt ki egy keleti tulajdonosi háttérrel bíró gyár vezetője egykor a kérdésemre, hogy miként is egyezkedik a dolgozókkal a munkakörülményekről, béremelésekről. Azt hittem, ez a mentalitás idővel kimúlik, és az idetelepült gyárakban is érvényesül a nyugati munkakultúra. Ám nem ez történt.
A Munka törvénykönyve többszöri módosítása ugyanis nem ezt az utat erősítette, pedig ez a jogszabály adja annak keretét, mit engedhet meg magának a munkáltató, és mit nem. Minden kormány, de főleg a nemzeti jelzőt különösen szerető úgy gondolta, hogy a szakszervezetek ellenségek, és a növekedés oltárán minden feláldozható, még a dolgozói érdekek védelme is. Az még csak hagyján, hogy teletűzdelte a multinacionális befektetőknek kedvező passzusokkal a törvényt, de a még létező szabályokat is csak látszólag tartatja be. 
28 éve azt csinálnak, amit akarnak a kapukon belül – fakadt ki az egyik szakszervezeti vezető, amikor a Suzuki viselkedésére próbáltam magyarázatot találni. Hosszú évekig, nem tudni milyen módon, de megakadályozták, hogy szakszervezet jöjjön létre az esztergomi gyárban, majd amikor mégis megalakult a Vasas fiókszervezete, egyszerűen kirúgták az éppen megválasztott vezetőt. A most folyó munkaügyi perben az látszik, hogy ezt a lépésüket nem tudják megindokolni, marad a dacos „csak”. Most, hogy már többszáz taggal létezik a helyi szakszervezet, a cég azon erősködik: ezt a tényt a dolgozók nem tudják hitelt érdemlően bizonyítani. Nem fogadják el a magyar bíróság bejegyző végzését sem, mert azon kitakarták az alapítók nevét – hiszen attól tartanak, hogy őket is kirúgják. Alaptalanul?
A kormányokon múlik minden – mondta nemrég lapunknak egy európai szakszervezeti vezető. Ha az lenne például a bőkezűen osztogatott támogatások feltétele, hogy a munkahelyen szakszervezetnek kell lennie, minden multi sietve maga hozná létre a sajátját. Ezt várnák a magyar dolgozók a nemzeti kormánytól.
Szerző
Törő András