Kalózból karibi kiskirály

A La Petite Europe nevű hajó 1639. január 12-én vitorlát bontott, és a francia partoktól az Újvilág felé indult. Utasa már nem volt fiatal, élete bővelkedett kalandokban. Máltai lovag, kalóz és rabszolga-kereskedő, admirális, tengeri csaták hőse, Richelieu bíboros bizalmasa. A karibi szigetvilágba tartott, ahol páratlan pályafutása csúcsára ért.

Egy barokk kalandor-lovag karrierje Amerikában

Philippe de Longvilliers de Poincy (1584–1660) úti célja a Szent Kristóf-sziget (Saint-Christophe) volt, amelyet Kolumbusz tiszteletére, a felfedező védőszentjéről neveztek el. Ő lett a Kis-Antillák kormányzója, hivatalos kinevezése szerint Gouverneur et Lieutenant Général de Sa Majesté pour tout les Îles de l’Amérique. Barokkos titulus, ahogy maga a lovag is igazi „barokk karakter” volt. Kortársa, Jean Baptiste Du Tertre dominikánus történetíró szerint ellentmondásos személyiség: bátor katona, kitűnő politikus, nagyvonalú, ugyanakkor félelmetes, ellenségeivel kíméletlen.

Korzár, kapitány, kormányzó

Amikor a francia gyarmati társaság, a frissen alapított Compaigne des Îles d’Amérique (1635) kormányzót keresett a szigetre, de Poincy remek választásnak tűnt. A feladat nem ígérkezett egyszerűnek: rendszeresek voltak az összetűzések a rivális európaiakkal, spanyolokkal, angolokkal és hollandokkal, az afrikai rabszolgák lázadoztak, a bennszülötteket megtizedelték a behurcolt betegségek. A nemesembernek kifinomult diplomáciai, katonai, tengerészeti, közigazgatási érzékre volt szüksége, hogy megbirkózzék a nehézségekkel.

Amikor huszonévesen, 1606-ban csatlakozott a máltai lovagrendhez, családi hagyományt követett. A történészek 16 rokonáról tudnak, aki katona-szerzetesnek állt a földközi-tengeri szigeten, miután a Jeruzsálemi Szent János Lovagrend a török elől menekülve Rodoszról Máltára tette át a székhelyét (1530). A rend a Mediterráneum vezető tengeri hatalmává nőtte ki magát, fő bevételi forrása a kalózkodás lett. Rabszolgákkal is kereskedett, persze az anyaszentegyház nevében, pápai áldással – bár azt azért nem állítanánk, hogy Isten nagyobb dicsőségére.

Eleinte az ifjú de Poincy is ebben a jövedelmező iparágban tüntette ki magát. Korzárként (engedéllyel rendelkező, állami szolgálatban álló kalózként) egy évtizeden át vezetett rabló hadjáratokat (1610–19). Vakmerősége nem ismert határt. Egyszer túlerőre támadt Egyiptom partjainál, és bár a csatát elvesztette, ép bőrrel megúszta. Hírnevét és tapasztalatait a francia hadiflottánál kamatoztatta, a spanyolok ellen. A súlypont az Atlanti-óceánra tevődött át. Érdeklődése Nouvelle France (a mai Kanada és Egyesült Államok területén fekvő francia gyarmatok) felé fordult. Üzletemberként is fantáziát látott az Újvilágban, jelentős összegeket fektetett be.

Altengernagyi rangig vitte, közben bizalmi viszonyba került Richelieu bíborossal (1585–1642). A nagyhatalmú főminisztert a popkultúra A három testőr intrikusaként, a történettudomány az abszolút monarchia megteremtőjeként ismeri – emellett személyesen is érdekelt volt a tengerentúli kereskedelemben, és meglátta, hogy a sokoldalú katona hasznára lehet odaát. Volt még egy nyomós oka de Poincynak, hogy elfogadja a felkérést: összeveszett Bordeaux érsekével, aki egy személyben a flottát is felügyelte, így hiába várta volna az előléptetést a haditengerészetnél.

Tapasztalatai, képességei és kapcsolatai tökéletesen alkalmassá tették a távoli sziget irányítására. Csak az ambícióit becsülték alá XIII. Lajos udvarában: a kormányzó rövidesen saját kis birodalmat szervezett a Karib-tengeren, amit élete hátralévő húsz évében többé ki sem engedett a markából, fittyet hányva az otthonról küldött utasításoknak.

Az első kapitalista

Kormányzói ténykedését egy rabszolgalázadás leverésével kezdte, majd az angolokkal kötött szerződéssel folytatta. Megállapodtak, hogy nem rontják egymás üzletét oktalan vérontással még akkor sem, ha a két anyaország hadban áll Európában. Megegyezett a hollandokkal és a hugenottákkal is, az alku részeként kinek-kinek garantálta a szabad vallásgyakorlást. A szigeten élő kapucinusok erre felháborodtak. Azt várták volna, hogy a katolikus egyház lovagja fellép a protestánsokkal szemben, de nagyot csalódtak. A kormányzónak fontosabb volt a zavartalan kereskedés, inkább a leghangosabban zúgolódó barátokat száműzte.

Szót értett a hírhedt karibi kalózokkal is (mégiscsak kollégák voltak…). Hallgatólagosan eltűrte, hogy használják a sziget partjait. Cserébe az ő és partnereinek hajóit nem fosztották ki, ráadásul adó formájában még részesedést is kapott a zsákmányból. Hogy fokozza zsoldosainak elrettentő erejét, kötelező katonai kiképzést vezetett be a telepeseknek. Közben új kikötőt, raktárakat, utakat, templomokat építtetett. Sőt egy kórházat is, máltai módra: a rend hagyományosan a legjobban felszerelt kórházakat tartotta fenn alapítása, a keresztes háborúk óta – ezért nevezték eredetileg ispotályos rendnek.

Kastélya, a Château de la Montagne a szigetvilágban példátlan épület volt, egyszerre pompás és praktikus – a csodájára jártak. Fallal, árokkal és ágyúkkal védett erődítmény, saját vízellátással. Itt létesült az Újvilág első ismert európai könyvtára, gazdag földrajzi, hajózási, történelmi, természet- és hadtudományi szakirodalommal. Háromszáz fős személyzet tartozott a házhoz. Kertjét szökőkutak, egzotikus növények díszítették, távolabb istálló és disznóól is volt. Futotta mindenre, mert a biznisz virágzott.

A cukornád és a dohány volt a két legsikeresebb gyarmatáru, de nagy nyereséget hozott a gyapot és az indigó is. A francia kalandor vállalkozóként is rátermettnek bizonyult. Pierre Cultru francia történész azt írja róla, hogy „kora első kapitalistája volt az Antillákon”. Forgatta tőkéjét, újabb és újabb befektetési lehetőségeket keresett. Gazdálkodása mintául szolgált sok későbbi telepesnek, nem is csak honfitársainak. Ültetvényein hétszáz rabszolgát dolgoztatott, három cukormalmában sok szabad munkást is.

A már idézett Domonkos-rendi krónikás rossz szemmel nézte ezt, nála azt olvassuk, hogy a kormányzó „devinrent très rich aux dépens du pauvre peuple”, vagyis a szegények kárára lett nagyon gazdag. Pedig amikor szerzetes lett, szegénységi fogadalmat tett, de ez nem gátolta a vagyongyűjtésben. Könnyedén átlépett a szüzességi fogadalmán is, kastélyában párizsi divat szerint több udvari szeretőt tartott. A máltai lovagok esküjének harmadik eleme az engedelmesség – kiderült, ezt is rugalmasan értelmezte.

Lovagias megoldások

Richelieu és XIII. Lajos halála után fordult a kocka Franciaországban. Az új főminiszter, Mazarin bíboros a maga emberét szánta a sziget élére, amikor de Poincy megbízatása lejárt. Ő azonban nem hagyta veszni az életművét. Kijelölt utódját elzavarta, és megüzente, hogy a gyermek XIV. Lajostól (1638–1715) nem fogad el utasításokat. Az udvart lefoglalta a harmincéves háború, nem tudta érvényesíteni akaratát a távolból. Végül beletörődött a helyzetbe, sőt meghosszabbította a lovag kinevezését – mégiscsak jobban mutatott, ha „Őfelsége akaratából” kormányoz, mintha annak ellenére. (A későbbi Napkirály csak a hősünk halála utáni évben vette kézbe az államügyeket.)

De Poincy ekkortól kiskirályként viselkedett. Hódítani kezdett, fennhatóságát – részben erővel, részben újabb ravasz alkukkal – további területekre terjesztette ki az Antillákon: a Szent Márton-, a Szent Bertalan- és a Szent Kereszt-szigetre (Saint-Martin, Saint-Barthélemy, Saint-Croix). Miután véget ért az európai háború, előre menekült: bonyolult diplomáciai manőverekkel elérte, hogy a pénzszűkében lévő francia kincstár eladja a négy szigetet a máltai lovagrendnek (1651), ilyenformán a helyén maradhatott. Idővel a máltaiak is megpróbálták leváltani, de az ő emberük is dolgavégezetlenül távozott; de Poincy haláláig ragaszkodott apró birodalmához.

A máltai uralom alig élte túl, a szigetek visszaszálltak francia tulajdonba. A lovagrend kudarcként élte meg a rövid karibi kísérletet, többé nem is akart tengerentúli gyarmatokat. Saint-Christophe 1983 óta független állam Saint Kitts és Navis részeként, a Brit Nemzetközösség tagja. Saint Croix az Egyesült Államokhoz tartozik, Saint-Barthélemy változatlanul Franciaország tengerentúli birtoka. Szent Márton szigete, ahol két éve végigsöpört az Irma hurrikán, egy darabka Európa az Antillákon: északi fele francia, a déli holland államterület. A határ máig ugyanott húzódik, ahol de Poincy kormányzó 371 évvel ezelőtt meghúzta. Az előkelő jachtkikötő, Port Longvilliers neve azóta is a kivételes kalandorra emlékeztet.