film;

2019-07-23 18:28:45

Pofon nem fájhat ennyire

Hollywood nagy bajban van. Pontosítok: inkább mi, nézők, akik az álomgyári termékeket fogyasztjuk. Hogy miért épp a Fehér éjszakák című filmmel kapcsolatban jutott eszembe ez a sommás értékítélet? Mert idén eddig ez az egyik olyan tengerentúli zsánerdarab, amely érdekes, kísérletező és a maga módján merész, amely képes és mer felülkerekedni a műfaji kliséken. Triviális a kérdés: na, de melyik a másik? A Jordan Peele rendezte Mi.

A közös pont pedig, hogy mindkettő úgynevezett művész-horror. Miközben még ízlelgetjük ezt a besorolást, muszáj megjegyeznünk. Egy olyan zsáner kerekedett felül, vagy emelkedett ki a káoszból, melynek billoga alatt megszámlálhatatlan silány darab készül.

A műfajjal A fehér éjszakákkal eljátszadozó Ari Alster a mű első tíz percével kiterítí a nézőt. Ráadásul elképesztően egyszerűen. Amikor nézzük és átéljük a cselekményt, pontosan tudjuk, hogy mi fog történni. Nem bonyolult a dráma és a robbanásszerű tragédia, mondhatni  pofátlanul egyszerű. Kicsit olyan bizsergetően kellemetlen érzése van az embernek, mint amikor tudja, hogy megbukott egy vizsgán, de mégis fáj, amikor szembesül az elégtelennel.

Alster filmjének ez a bitang erős kezdés a legnagyobb baja, sokáig nem tudja magát utolérni, túl sok a 140 perc, mire eljutunk a végső sokkolásig. Túl sok, már csak azért is, mert amit látunk az mégiscsak egy filk- és relegio horror, amely szemérmetlenül ismételi meg a Wicker Man műfajteremtő fordulatait. Mert persze egyet tudok érteni a világ kritikusainak a zömével, hogy ez nem is horror, hanem pszichodráma a szakítás mardosó szenvedéseiről, de amit látok, az nagyon sokszor egy lineáris, egyszerű és olykor butába menő horror.

Sidney Prescott, Wes Craven Sikoly című horror inverzének hősnője jut eszembe, aki társalgás közben kifejti, hogy miért is utálja az ilyen filmeket: mert egy nagymellű, ostoba szőke nő a házban keringve sikongat magára húzva a gyilkost, ahelyett, hogy fogná magát és elmenekülne. Ez a craveni kegyetlen igazság sajnos igaz Alster karaktereire is. Elvégre normális ember miért megy Svédországba egy szemmel láthatóan kettyós kommunába nyaralni? Vagy miért nem lépnek le, amikor megtörténik az első borzalom? Csak azért, mert minden fényes? Na, ne már. A hülyeségre pedig az sem indok, hogy „hőseink” antropológusok.

Szóval, kedves Ari Alster! Baromi tehetséges vagy, úgy tudsz mesélni, hogy azt a filmalkotók zöme joggal irigyelheti. Mert az igencsak ijesztő, ha valaki ennyire erőteljesen tudja feltalálni a hideg vizet.