Trükkös diák

Az oktatásirányítás észhez tért! Az utóbbi három évben nem csökkent – és nem is ingadozott – az egyetemekre felvett hallgatók száma, hanem növekedett! Igaz, csak 2-3 ezerrel, de ez is eredmény. Örüljünk, hiszen már majdnem megközelítettük azt a szintet, ahol 2012-ben tartottunk: idén kis híján 79 ezren nyertek felvételt (2012-ben 80 ezren), míg tavaly csak 75 ezren, tavalyelőtt 73 ezren. Hoppá, 2011-ben pedig 98 ezer egyetemi férőhely állt a gólyák rendelkezésére, majdnem 20 ezerrel több, mint most. 
De azért örüljünk…
Na jó, hagyjuk a sikerpropagandát. Bízzuk rá azokra, akik nem érzik kínosan magukat miatta. A helyzet valójában változatlan, nem történt fordulat a kormány felsőoktatás-politikájában: arányaiban szinte semmivel sem engedtek több fiatalt egyetemre, mint eddig. Sőt, távolabbról vizsgálva minden tekintetben romló tendenciákat látni: a felsőoktatásban tanulók összlétszáma rohamosan csökken, 2011 óta 241 ezerrel kevesebben tanulnak egyetemen. A 20 évesek körében is egyre kevesebb a diák, az „elmúlnyolcévben” több mint 10 százalékkal csökkent az arányuk. 
A kormányközeli csatornákon keresztül nemrég örömteli híradások juthattak el mindenkihez: a magyarok harmada diplomás. Ami nem igaz. A KSH statisztikáit - feltételezzük ezt - véletlenül félreértelmezték: az adatok a 30-34 éves korosztályra vonatkoztak, nem a teljes magyar népességre. A KSH szerint az össznépesség tekintetében 25 százalék a diplomások aránya, vagyis a magyaroknak csupán a negyede rendelkezik valamilyen felsőfokú végzettséggel – továbbra is jelentősen lemaradva az EU-s átlagtól és a legtöbb uniós országtól. 
A kormány úgy trükközik, mint egy eredményeit lerontó kisdiák: büszkélkedik, hogy elégtelen helyett sikerül talán egy 2-es érdemjegyet megszereznie. Miközben egy kis akarattal és odafigyeléssel a jó tanulók között is lehetne.
Szerző
Juhász Dániel

Ejhajahujj

Korai reggeli órák a kisvárosi piac környékén. A lengyeleket szállító turistabusz már beparkolt szokásos helyére, a susogó fűzfák adta árnyékba, hűtött teréből kiözönlöttek az utasok, akik sorban állnak majd őrölt paprikáért, házi kolbászért, neon-zölden virító aszalt kividarabokért. Érkeznek a helyiek is, legtöbben autóval vagy biciklivel. 
Utóbbiak rendszerint asszonyok, sok köztük az idős: ők elöl a kormányra és hátul a csomagtartóra is kosarat aggatnak, telipakolják befőzni való sárgabarackkal, uborkával, halványsárga gyöngyökkel sorjázó zsenge kukoricacsövekkel, s ha még nem lenne elég, a tetejére ráegyensúlyoznak egy fél dinnyét, hogy aztán kimért, lassú pedáltaposással elinduljanak hazafelé. 
A négykerekű kis elektromos motort messziről észreveszem. Kockás ingben, vasalt szövetnadrágban, feszesen ül benne egy szikár férfi. Ilyen távolságból az arcvonásai még nem láthatók, de ez a lezser fegyelmezettség ismerős. Közelebb érve az is feltűnik, hogy viselete színárnyalatai visszaköszönnek a járgány sötétbordójáról, mintha tudatosan választotta volna ki azokat, cipője sikkes, zoknija hibátlan. Azt várnám, hogy mindjárt lepattan a Scooterről, széles mosollyal köszön – nem, nem bokázik, és nem mondja, hogy kezicccsókolom vagy kisztihand, bármennyire is adta volna magát a kép –, csak egy „jó napot”, de azt is olyan elegánsan, mint régen. 
Már tudom, hogy ő az, noha a hajdani napbarnított arc megfakult, az élénk világoskék szempár megtört, s a fogai sem villannak már olyan fehéren, mint amikor először mondta ki, hogy Walther von der Vogelweide, olyan dallamosan, hogy a hangok csak lágyan érintették a líceum hófehér falait, finoman megpöckölték a nyikorgó hatalmas faajtó kéttenyérnyi rézkilincsét, majd visszakanyarodva épphogy megcsiklandozták jegyzetfüzetünk vonalsorait. S amikor ez a száj azt olvasta, hogy ”a hársfaágak csendes árnyán, ahol kettőnknek ágya volt, ott láthatjátok a gyeppárnán, hogy fű és virág meghajolt”, jaj, akkor szinte egyszerre dobbant húsz lányszív, nem is hogy dobbant, inkább ide-oda zakatolt, a levegővételnél a beszívás és kifújás ritmust tévesztett, a szemek bepárásodtak. Mert hát azt a csendes árnyat nagyon is magunk elég tudtuk képzelni, pláne, hogy jöttek az újabb sorok, „nem sejti más azt, mit csináltunk, csak ő maga meg én magam, meg egy kis madár a fán Ejhajahujj! (eredetiben: Tandaradei!), az nem árul el talán…” Költőt ilyen könnyen nemigen fogadott be addig hallgatóság, pláne nem a középkori német trubadúrok közül. 
Nem vesz észre, elmellőz. Nem hajt túl gyorsan, itt most nem is lehet, jönnek szemben visszafelé a lengyel turisták meg a kosarakkal teli biciklis asszonyok. A piac bejárata fotocellás, de épp nem jön kifelé senki. A motor túl alacsony, az érzékelő nem nyit. Futnék segíteni, de már lendíti magasba a botot, amit addig észre sem vettem, a botot, amit járáshoz nemigen használ, látszik, a lábaiban már rég nincs erő, csak erre szolgál, erre a kegyes kis hazugságra.
Szerző
Doros Judit

Még a szemét is lázad

A szemét mindig is nagy üzlet volt. Persze, ehhez előbb invesztálni kellett az üzletbe. Nem is kicsit: sokat. Aztán ha az busásan megtérült, lehetett aratni. 
Ezt ismerte fel a jelenlegi hatalom is. Na de nem úgy, ahogy az az üzletembereknél szokás. Kellett nekik ez a piac, meglátták benne tejjel-mézzel folyó Kánaánt. Csakhogy a Fidesz nem üzleti alapon gondolkodott, hanem hatalmi szóval akart piacot szerezni, na meg einstandolással. Pofára is estek. Hiába használták ki a lehetőséget úgymond személyre szabott jogalkotással, azzal csak azt érték el, hogy olyan helyzetbe hozták a korábbi külföldi befektetőket, hogy elmeneküljenek az országból, gyakorlatilag itt hagyva csapot-papot. A multi (ebben a szektorban is) csak addig volt jó, amíg idehozta, befektette a pénzét. De mihelyst ennek fejében igényt tartott a haszonra, jó Fidesz uraimék azt mondták: coki! A szemét az magyar, akkor a haszna is az, ezért nem megy ki az országból. (Valójában, az ő markukból.)
Csakhogy mindebben volt egy kis bibi. Merthogy azt hitték, ha lenyúlják az aranytojást tojó tyúkot, akkor az majd nekik is futószalagon fogja tojni az aranytojásokat. Aztán rádöbbentek, hogy ebből még kindertojás sem lett. Ugyanis szakértelem, üzleti érzék, szakmaiság már nem volt a szeméthalmazban, azt bizony a kiutált magával vitte. És most itt áll a kormány egy egész működésképtelen szektorral, és hiába foganatosítják sorra az intézkedéseket, mint kiderült, a szemét nem tud olvasni. Sem jogszabályokat, sem a Magyar Közlönyt. Valahogy nem akar jönni az a fránya bevétel, ami az elhajtott osztrákoknak sikerült, állami mankó nélkül is. Számukra a szakértelem nem bolsevista trükk, mint nálunk.
Márpedig a pénznek is van egy nagyon rossz tulajdonsága: meg kell érte dolgozni. És nem egészen úgy, ahogy azt az Orbán-garnitúra elgondolta. Hiába adták ki a pénznek az ukázt, hogy szaporodj, azt bizony csak nem akart fialni. Ezért kelhetett nálunk új életre Murphy törvénye: ami nem működik, az magától nem is fog. Különösen, ha mi ezért teszünk is. 
A szemétszállítás eddig az államkasszának csak a veszteséget hozta. Hiába invesztáltunk bele mi is, nem nyertünk, még hangszórót sem. A tojásból (akarom mondani: a szemétből) nem hogy nem lett aranyunk, de a megvett arany is záptojássá vált a kezünkben.
Sem a tojás, sem az arany, sem a szemét nem akar a NER szabályai szerint működni. Akárhogy akarják is erőltetni az illiberalizmus kényszerzubbonyát, nem megy rájuk. Valahogy a piacgazdaság jobban fekszik nekik. 
Nálunk még a szemétből is baj lesz. Kitaláltuk az erőszakos államosítással egybekötött, ostoba rendszert, amit a kezdetektől támogatni kellett, hogy ne dőljön azonnal össze, de most kezd végleg összerogyni. Persze amikor szakszerű lépésekre lenne szükség, senki nem akarja, hogy pont az ő nyakába zúduljon az évek alatt felhalmozódott, elképesztő mennyiségű szemét.
Szerző
Ferincz Jenő