Heti abszurd: Hurrá, nyaralnak!

Publikálás dátuma
2019.07.28. 08:28

Fotó: Orbán Viktor Facebook-oldala
„A miniszterelnöknek az a dolga, hogy fitt, jókedvű és egészséges ember benyomását keltse, de ez nem mindig van így, és amikor az ember fárad, akkor türelmetlen” – mondta a miniszterelnök még a tavalyi nyaralása előtt, és elutazott Horvátországba. Idén nem mondott semmi ilyesmit, hanem csak úgy elutazott Oroszországba. Teljesen igaza van; lásson világot, nyaraljon, kapcsolódjon ki, Szentpétervár nyáron a legszebb, főleg, ha a régi cimborákkal is összefuthat az ember. Bár Havasi Bertalan, a kormányfő szóvivője nem tudott arról, hogy a főnöke találkozott volna Vlagyimir Putyinnal vagy Alekszandr Lukasenkóval, akik pont akkor épp ugyanott tárgyaltak, de hát mondom, az ember a szabadságát töltse jó társaságban, kellemes környezetben, lehetőleg távol az otthoni gondoktól. Persze mehetne a Balatonhoz is. A magyar tenger is népszerű, mint Szentpétervár, és drága is, szóval minden együtt lehetne egy jó nyaraláshoz. De talán a miniszterelnököt zavarja a tó körül kibontakozó osztályharc – legalábbis erre lehet következtetni a Fidesz helyi lapjában megjelent cikkből. Az „Osztályharc helyett fejleszteni kell a Balatont!” című írás azt boncolgatja, hogy egyesek szerint a kispénzű turisták mára kiszorultak a tó mellől. Ezek az egyesek azt állítják – egyébként teljesen alaptalanul –, hogy a miniszterelnök veje és barátai szép lassan felvásárolják a tó körüli legértékesebb ingatlanokat, szabad strandokat szüntetnek meg és luxusszállodákat építenek. „Téves és abszurd az a megközelítés, hogy osztályharcot csinálnak egyesek abból, hogy kié a Balaton” – mondja a lapban Hoffmann Henrik, a Balatoni Turizmus Szövetség elnöke. Szerinte az a nosztalgia a szakszervezeti üdültetés korszakát idézi, „amikor a SZOT-üdülőben mindenki lemehetett napozni. Azonban ez nem tartható fenn ebben a formában sem Európában, sem máshol. A világon mindenhol vannak olyan kiemelt üdülőhelyek, amelyeket a kevésbé tehetős vendégek nem engedhetnek meg maguknak, és vannak olyan helyek is, ahol a tehetősebbek nyaralnak. Például a francia munkásosztály sem Monte-Carlóban vagy Saint-Tropez-ben üdül, de ők is megtalálják a számukra megfelelő és kedvelt pihenőhelyeiket”. Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy ha a francia dolgozók nem mennek Monte-Carlóba, akkor a magyarok maradhatnak a fenekükön. Nyugodtan napozzanak, senkit nem zavarnak, de csinálják otthon, a négy fal között. „A rendszerváltáskor a piacgazdaságot választottuk, és ez azzal jár, hogy mindig lesznek befektetők a tóparton, akik egy területben vagy egy ingatlanban üzleti lehetőséget látnak, megvásárolják és fejlesztik” – mondta Hoffmann Henrik, válaszul azoknak a további egyeseknek, akik azt kifogásolják, hogy a balatoni turizmus fejlesztéséből főleg a miniszterelnök veje és barátai veszik ki a részüket. Ja, és éppen Hoffmann úr, aki – lapértesülések szerint – milliárdos támogatást vett fel egy balatoni szállodára, majd továbbpasszolta azt az oroszoknak. Egyébként jobb is, ha nem indulnak el. Nem biztos ugyanis, hogy megérkeznek. A héten mondta fel a szolgálatot a Kék Hullám nevű sebesvonat, amely Balatonfüredig összehozott 40 percnyi késést, majd a nyílt pályán lerobbant. Az északi partra igyekvőket egy újabb 110 perces várakozással igyekeztek lebeszélni a Balatonról. Hát csoda, hogy a miniszterelnök inkább Szentpétervárra megy?
Szerző
Témák
Heti abszurd

Fenntartani a normalitást - Rónai Egon, akinek nem folyik vér a szája szélén

Publikálás dátuma
2019.07.21. 19:28

Fotó: Markoszov Szergej
Az egyik, ha nem a legnépszerűbb televíziós kérdező. Látszólag semmi nem hozza ki a sodrából, bár kollégái állítják, kamerán kívül „tud türelmetlen is lenni”. Valaha sportriporter volt, ma otthonosan mozog szinte minden témában, az atomfizikától a napi politikáig. Ez nem azért van, mert mindenhez ért, hanem mert érdekli az, akivel beszélget – mondja. Úgyhogy beszélgettünk mindenről: Orbán Viktorról, Istenről és az árkokról. És – régi kollégák lévén – tegeződtünk az ATV Egyenes beszéd című műsorának népszerű műsorvezetőjével, Rónai Egonnal.
Mikor erre az interjúra készültem, kérdeztem korábbi riport­alanyaidat, akik azt mondták, hogy azért szeretnek veled beszélgetni, mert kemény vagy, de ha megkaptad a választ a kérdésedre, akkor elengeded őket, nem zúzod szét, a végén „nem folyik vér a szád szélén”. Pedig biztos, hogy a nézők egy része kifejezetten igényelné, hogy legyőzz egy-egy riportalanyt. Miért nem ­teszed? Mindig vannak olyanok, akik valóban azt várnák, hogy ha bejön egy kormánypárti politikus, ketten támogassák ki a stúdióból. De én nem hiszek a nyilvános győzelmekben. Én abban hiszek, hogy nem megalázni kell a másikat, és nem széttépni a testét, hanem megadni a lehetőséget arra, hogy visszavonuljon. Nem emelt fővel adott esetben, de nem is úgy, hogy soha többé nem hajlandó bejönni a stúdióba. Másfelől, és ez a fontosabb szempont, abban hiszek, amit Vitray Tamás mondott nagyon-nagyon régen, hogy aki a nyilvánosság előtt felülkerekedik, az alul marad. Mert a néző egy ponton túl elkezd szimpatizálni azzal, aki megaláztatik. És ez szinte független attól, hogy okkal vagy ok nélkül kerül olyan helyzetbe. Igen, bár ez abban az időben volt alapvetés, amikor egyetlen televízió volt, és abban nagyon kevés kérdező. Nem volt kormánypárt és ellenzék. Te egy – kimondva-kimondatlanul – ellenzéki tévében ülsz, innen nézve a közönséged talán elvárná, hogy ha egy kormánypárti vezető bemegy abba a stúdióba, akkor az igenis kapja meg a magáét az Egontól. Az előbb kormánypárti politikusoktól vagy ellenzékiektől idéztél? Is-is. Na látod. Ez fontos. Merthogy én egyféleképpen viselkedem valamennyivel. Szerintem ezt hívják független újságírásnak. Hiszek abban, miközben egyre kevésbé látszik, hogy ez működőképes lenne a világban is, hogy a független újságírásnak van helye és szerepe, és hiszek abban, hogy pártállástól függetlenül is fel lehet tenni kérdéseket egy politikusnak, az újságírói érdeklődés és igazságkeresés okán. Ez egyre kevésbé működik, látom, hiszen a világ nagy televíziós társaságai is elkezdték elfoglalni vagy önszántukból, vagy sodródva a „helyüket” a lövészárkok egyik vagy másik oldalán. Ma már itthon is nagyon kevés a politikailag független médium, nem gondolom azt, hogy megengedhető az a luxus, hogy ne kérdezzek egyféleképpen ellenzékit és kormánypártit. Mert akkor valóban én csupán egy ellenzéki újságíró leszek, aki kifejezetten politikai véleményt formálok, és politikai véleményemnek megfelelően kérdezek. Én meg nem ilyen vagyok. Független újságíró vagyok. Németh S. Szilárd, a csatorna általános vezérigazgatója is azt mondta, hogy az ATV nem akar „politikacsináló” lenni. De közben az ATV szinte az egyetlen olyan hely, ahol az ember elvárja, hogy igazat mondjanak neki. És ez valahol mégis mozgatja a választókat. Vagyis: ha választhatsz, mi a fontosabb, az objektivitás vagy a függetlenség? Van különbség a kettő között? Az ATV mindig a kritikus póluson foglal helyet, de a régimódi megközelítéssel, a független újságíró általában is az. Létezik a propagandista újságírás, ugyanígy persze lehet az elkötelezetten ellenzéki, és van a független, aki valóban újságíróként végzi a munkáját. Neki az a dolga, hogy bárkit számon kérjen. A másik kérdésedre nem biztos, hogy pontosan tudok válaszolni. Az objektivitás mindenkitől kötelező lenne, függetlenül attól, hogy van politikai álláspontja, személyes véleménye vagy sem. Vagyis sosem mondanád el nyilvánosan, hogy kire szavazol és miért. Pontosan. Viszont azt hiszem, hogy a kérdéseimben nagyon is benne van a véleményem a világról. Az objektivitásom itt lehet, hogy sérül, de a függetlenségem soha. Nagyon sok ember ült veled szemben a Húzósban vagy az Egyenes beszédben, de a miniszterelnököt még nem kérdezhetted. Ez fáj? Vicces, de amikor még a Sport Tv-ben dolgoztam, volt alkalmam kérdezni, fociról bármikor, boldogan nyilatkozott. Komolyra fordítva: persze, hogy csalódott vagyok. Jelenleg az Egyenes beszéd toronymagasan a legnézettebb közéleti műsor. Tehát, ha úgy vesszük, megkerülhetetlen lenne egy miniszterelnök számára, ha közölni akar valamit a közönséggel. Hát ő nem akar. Illetve a közönség egy részével nyilvánva­lóan szeretne kommunikálni, de erre megvannak a maga csatornái. És ez működik is. A Fidesz kialakított egy parádésan működő kommunikációs stratégiát, amely 2010 óta folyamatosan fejlődik, bizonyos szempontból a csúcspontját, más olvasatokban pedig a mélypontját a 2018-as tavaszi választási kampányban érte el. Egy kommunikációs stratégiát egyetlen dolog minősít, ez pedig az eredménye. Hát ez eredményes. És ehhez nem kell Orbán Viktornak az ellenzékkel vagy az ellenzéki választókkal szóba állnia, a sajátjait kell folyamatosan mozgásban tartania. Folyamatosan üzenni nekik, megmagyarázni azt a világképet, amilyennek éppen adott pillanatban ő látja maga körül a világot. Nyilván az ATV-n keresztül egy olyan közönséget érhet el, amelyik kritikus az ő gondolkodásmódjával szemben, így ez neki nem is célja. És ameddig nem kényszerül rá, hogy itt megszólaljon, nem is hiszem, hogy ezt az utat keresni fogja. Szerinted egyébként a miniszterelnök jelen állapotában alkalmas lenne arra, hogy megszólítsa a nem rá szavazó választókat? Úgy gondolom, hogy ő kiváló kommunikátor. Láthatóan, amikor olyan terepre kell merészkednie, ahol ez nem megúszható, lásd Brüsszel, akkor ugyanúgy helyt tud állni. Vagyis nem gondolom, hogy problémát okozna neki bármilyen környezetben érvelni. Az már jobb kérdés, hogy az ATV-s közönség erre mennyire lenne fogékony, és mennyire lenne hajlandó elfogadni azt, amit bizonyos dolgokról ő gondol. Sajnos nagyon durván kettészakadt az ország, és ezt látom a saját közönségünknél is. Amikor 2010-ben a csatornához kerültem, még sokkal többen egyetértettek azzal az attitűddel, hogy hallgattassék meg a másik fél is. Azt hiszem, sokkal merevebb ma az álláspont e tekintetben, sokkal elzárkózóbbak az ellenzéki tévénézők, az ellenzéki szavazók, mint amilyenek voltak mondjuk 7-8 évvel ezelőtt. Ez a te olvasatodban azért van, mert egy sikeres kommunikációs kampányon vagyunk túl, amikor megásódtak azok az árkok, amelyeknek meg kellett ásódniuk? Igen, az árkok miatt van. Mindenki érzi, hogy melyik oldalra szorult ebben a harcban, és nem látja a hidakat, amelyeken érdemes lenne megindulni. Amellett 2010 után a kormánypártiakat mozgatták a sérelmeik, mára az ellenzékiek is bőven összegyűjtötték a magukét, így nehéz szót érteni. Nem a hozzád hasonló profi kommunikátorok dolga volna fel­építeni ezeket a hidakat? Vagy ez ma már teljesen lehetetlen? Azt hiszem, hogy meg kell mutatni a normalitást, és az adhat valami reményt. Én is arra törekszem, hogy hívjunk páros beszélgetésekre kormánypárti politikust, politológust, újságírót, hogy alkalmuk legyen akár páros beszélgetéseken megmagyarázni bizonyos döntéseket. Tudom, erre azt szokták mondani, hogy ezt fújja a kormánysajtó, ezt fújja az összes miniszter, ezt hallgatjuk a parlamentben, ugyanazokat mondják el újra és újra. Csak itt egy másik helyzetben mondják el, a stúdióban van valaki, aki azonnal tud reagálni és vitatkozni. Ez mennyivel izgalmasabb, mint meghallgatni egy miniszter sajtótájékoztatóját, ahol kinyilatkoztat, majd kimegy? Szeretném ezt fenntartani, és erre szeretném valamilyen módon kondicionálni a nézőket, hogy a normalitásnak ez a pici szintje fent tudjon maradni. Mert előbb-utóbb úgyis beszélni kell egymással, én hiszek abban, hogy ez nem örökre marad így. Nem két Magyarországon fognak felnőni a gyerekeim. Te korábban sok mindennel foglalkoztál, voltál sportújságíró, kereskedelmi rádiós műsorvezető, később tulajdonos lettél cégekben, rádiókban, volt egy PR-ügynökséged. Főnök voltál, beosztottakkal. Most pedig egy nagy gépezet egyik, bár nagyon fontos fogaskereke vagy. Hogy bírod újra az alkalmazotti létet? Néha azért nem könnyű, mert az ember azonnal mondaná a vé­leményét, mert vezetőként megszokta, így meg nyilván más mondja. Másrészt a kollégáim tudják rólam, hogy én eléggé vitatkozós vagyok, ­főnökként is az voltam. Hozzám be lehetett jönni vitatkozni. Szeren­csére a főnökeim tőlem is elviselik. Másfelől meg valóban húsz-egy­néhány éven keresztül vezettem különböző média-mindenféléket. Ez a történet pont akkor ért véget az életemben, amikor a gazdasági válság volt, 2008-2009-ben, és megéltem azt, hogy mennyire nagyon nehéz emberek sorsáért felelősséget vállalni vezetőként, és mennyire tehetetlen vagyok adott helyzetekben azoknak az embereknek a helyzetével, akikért vezetőként felelek. És azt mondtam, nem biztos, hogy ez nekem kell. Ebből a szempontból a legjobbkor jött az ATV ajánlata. Egy másik műfajba kerültem, egy másik televízióhoz, egy másik élethelyzetbe. Azt lehetett mondani, hogy jó, akkor most le lehet tenni ezt a puttonyt, és most csináljuk így. Nem bántam meg. Korábban mondtad, hogy néhány dologról nem szívesen beszélsz, ezt én tiszteletben is tartom, de hadd tegyek fel egy igencsak személyes kérdést. A néző azt látja, hogy Rónai Egon az egyik legra­cionálisabb pasas a televízióban, miközben a téged jól ismerők tudják, hogy hívő ember vagy. Ezt hogyan egyezteted össze? Én nagyon sokáig nem voltam hívő ember, sőt inkább meggyőződéses ateista voltam. Egy lelkész barátom szerint ez sok szempontból szerencsés, mert ma nem kell azzal elszámolnom, hogy hívőként mit tettem, amit nem kellett volna. Annak ellenére, vagy talán éppen azzal együtt, hogy apám, aki vallását látszólag nem gyakorló zsidó volt, szinte soha nem beszélt nekem a hitéről. Vagy arról, amit a munkaszolgálatban át kellett élnie zsidóként. Persze tudtam, hogy az, de a viszonyomat a hithez, a valláshoz inkább az elhallgatás, a misztikum határozta meg. És igen, ma már hívő ember vagyok, és a mostani hitemmel talán már képes vagyok kapcsolatot találni apám hitéhez is. Ahhoz, hogy ő mit és ­miért élt meg. Az ember mindig keres va­lamit, válaszokat, megoldásokat, valami értelmet a világban. Talán ez történt meg velem, hogy megtaláltam. És – visszatérve az alapkérdésedre – ez semmiféle konfliktust semmiféle racionalitással kapcsolatban nem okoz bennem. Nem gondolom, hogy Isten irracionális, de legalábbis számomra kevésbé tűnik irracionálisnak időnként, mint a valóság, amiben élünk. Ennek nincs semmi köze a munkámhoz.
Szerző
Frissítve: 2019.07.21. 19:31

A vesebajos vombat és a korán ébredő gorilla - Egy magyar állatorvos kalandjai

Publikálás dátuma
2019.07.21. 19:24

Fotó: Hannover Zoo
Állatorvos az, aki alighanem a legtöbb állathoz nem ért. Jó állatorvos pedig az, aki ezt egyrészt büszkén vállalja, másrészt van 300-400 név a telefonjában, akiket felhívhat, ha specialistára van szüksége. Molnár Viktorra igaz mindkettő. A hannoveri állatkert vezető állatorvosa emellett – hogy megfordítsuk dolgot – a világ számos szakértőjének a telefonjában benne van. Berber oroszlán kisagyi sérvéről például kevesen készítettek MRI-képet, de az elefánt fogváltása vagy a szumátrai orangután altatása sem hozza zavarba.
Állatorvosnak lenni az állatkertben – ez az egzotikus és romantikus kép számos gyermek elképzelései között szerepel. Így volt ezzel Molnár Viktor is, akiben a világjáró kamionosság küzdött egy ideig, amikor a „mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre kellett válaszolnia. De hamar felülkerekedett az állatok gyógyítása: amióta az eszét tudja, nem akart mással foglalkozni. Miután elsőre nem vették föl a budapesti egyetemre, a kaposvári állattenyésztési karon talált otthonra, ahol agrármérnöknek tanult. A dél-dunántúli kisváros képzése egyszersmind előrevetítette a jövőt, hiszen az ottani képalkotó diagnosztikai létesítmény azon kevesek egyike volt, ha nem az egyetlen, ahol a humán gyógyászatban használt CT-berendezésekkel állatokat is vizsgáltak, és vizsgálnak ma is. Belelátni a négylábúak, kétlábúak vagy lábatlanok, hüllők belsejébe: nos, ez a lehetőség már akkor is lenyűgözte a fiatalembert.  Molnár Viktor később, az állatorvosi képzés elvégzése után bent maradt az egyetemen, oktatott, klinikai munkát végzett. Néhány év után megkeresték a fővárosi állatkertből, érdekelné-e a kihívás, hogy a világ legizgalmasabb populációját kutassa-gyógyítsa. Saját bevallása szerint alapos megfontolás után, tíz másodperccel később mondott igent. Így az egyetem belgyógyászati tanszékének egzotikusállat-osztálya mellett lett egy másodállása, ami kilenc éven keresztül határozta meg az életét. „Ha valaki azt állítja, ért minden állathoz, onnan azonnal menekülni kell” – fogalmazza meg a szakmája korlátaira vonatkozó kérdést. A szá­mos faj beható ismerete ugyanis szinte lehetetlen, mindenki szakosodik valamire. Az ügyeleti rendszer miatt ugyan képben kell lenni a komodói varánusztól a kilencöves tatuig, de ha tervezhető beavatkozásról vagy vizsgálatról van szó, akkor igyekeznek szakosodott kollégákkal dolgozni, és bizonyos esetekben akár „emberorvost” is hívnak. Altatáshoz például, de az elefántfogászatnak is egy világhírű fogorvos a specialistája: akkora fúrógépekkel jár, amivel óriási lyukat lehetne ütni minden idők legnagyobb tiplijéhez. 

Ha a marabu mesélni tudna

Molnár Viktor is szakosodott, a madarak diagnosztikájából szakdolgozott húsz évvel ezelőtt, doktori disszertációjában a denevérek diagnosztikai és terápiás lehetőségeiről értekezett. Két évtizedes állatkerti állatorvosi munkája során azonban számos fajról szerzett igen ritka tudást. Miután jelenlegi munkahelyén, a hannoveri állatkertben található az egyik legszínesebb antiloppopuláció, ezeknek az emlősöknek a kezelésében is képben van a macskaméretű dikdiktől a lóantilopig. „A munkánknak csaknem fele a megelőzésről, az ezzel kapcsolatos vér- és bélsárvizsgálatról, esetleg karanténozásról szól, de a takarmány összeállításában is közreműködünk” – mondja az állatorvos egy napjáról, és az idealizáló elképzeléseket lebontva hozzáteszi: a számítógépe és az elefánt végbele között közlekedik. Persze azért akadnak nemesebb feladatok is. A vérvétel is ilyen, a nílusi krokodilnak a koponya mögötti üreg alkalmas erre, a gaboni viperától pedig a farokvéna: de a farok bizony a kígyónál sem a nyak után kezdődik, tudom meg. „Egyszer berber oroszlánról készítettünk CT-t, és kisagyi sérvet állapítottunk meg nála, ami mozgáskoordinációs zavart okozott. De altattunk szumátrai orangutánt is, vizsgáltunk altatás nélkül jegesmedvét és műtöttük indiai elefánt szaruhártyafekélyét” – meséli. Miután az állatkertben különös módon (vagy értelemsze­rűen) tovább élnek az egyedek, mint a természetben, a gerontológiai esetek is gyakoriak. A szomáliai vadszamár és a marabu tudna erről mesélni, ha tudna: mindkét idős példányt daganattal operálták. Az állatok olykor kooperatívak, és ha nem is örömmel, de támogatják a kezelést. Ilyen volt a hannoveri állatkert nőstényelefántja, akinek öt héten keresztül reszelték hétfőn és kedden a fogát, a többi napon kipihente a megrázkódtatást. Az elefánt négy hatalmas zápfoga életében hatszor tud cserélődni, a váltáskor jó esetben magától kiesik, de ez esetben erőnek erejével kellett eltávolítani az „együttműködőre suttogott” monstrum fogát. Együttműködő volt, hiszen halottnak tűnt egy mókusmajom, máskor egy szintén mozdulatlan tőkésréce is: mindketten baktériumok méreganyagai miatt merevedtek, illetve bénultak le, egyikük a tetanusz miatt, másikat a botulizmus gyűrte le. Meggyógyultak.  

Agavarangyröntgen

A kevésbé együttműködő példányoknál trükkökre van szükség, egy fókának különleges csövet fabrikáltak nyitható ajtókkal, az állat belemászott, és gond nélkül ultrahangozhatták. A nílusi krokodil vagy a keskenyszájú orrszarvú nagyobb falat, mindkettő közelsége életveszélyes a halandó laikus számára. Esetükben az érzékszervek kiiktatása (szemletakarás, füldugó) segít, és persze nem ritkán a bódítás. Ezt altatólövedékkel juttatják be az állat gyakorta többcentis bőre alá, puskával vagy fúvócsővel, utóbbi négy-öt méterről a legtöbb egyed esetében megoldás. A víziló semmiképpen sem ebben a körbe tartozik, őt messziről, puskával illik eltalálni, mint az állatorvos mutatta egy képen, nem ritkán többször is. A legtöbb állatkerti állatfajnál alkalmazott magas koncentráció nem működik például a vízilovaknál, ezért a nyakában vagy nyolc-tíz, piros bojtban végződő lövedék fityegett a végén. Mókásan nézett ki, bár egy többtonnás óriásról ezúton is csak mérhetetlen tisztelettel tudjuk ezt mondani. Az állatorvoslás – e helyt ezt meg kell jegyezni – korántsem veszélytelen üzem. Ha egy ellenségünknek kívánnunk kellene valami kedveset, akkor a „röntgenezzél te indiai elefántot vagy kodiak medvét” kiáltással közel lennénk a legnagyobb gonoszsághoz, de Molnár Viktornak ezzel csak jót tudnánk kívánni, a vezető állatorvos már ilyet is csinált. Ahogy ólábgyanús rénszarvas és kétoldali vesekővel bajlódó vombat is szerepelt a páciensei között. Röntgenezett karakara ragadozómadarat és páncéltörött sárgafülű ékszerteknőst, chilei flamingót, vörös lórit, brazza cerkófot, pápaszemes pingvint, vándorantilopot, és ez a nagy „röntgenezhetnék” talán némi magyarázatra szorul. „Ha el kell altatnunk egy állatot, azonnal megröntgenezem. Komoly gyűjteményem van egészséges egyedekről, így ha egyszer valami történik velük vagy egy fajtársukkal, csonttörés például, akkor össze tudom vetni az eredeti állapottal. Egyébként pedig szépnek tartom őket” – mondja a gyűjtőszenvedélyéről, és e pillanatban egy olyan képet mutat, amiről csak lázas betegen jutna eszünkbe az esztétikum. Az „átvilágított” agavarangy még a csontszerkezet láttán sem tűnik szépnek. Még akkor sem, amikor az állatorvos egy Andy Warhol-i mintázatot mutat: Marilyn Monroe még a röntgenben is vállalhatóbb lehetett. Láttunk a fekete-fehér felvételek között egy aranyhasú mangábecsontvázat is. A kis majom lábtörést szenvedett, amikor – sosem gondoltuk volna, hogy ez lehetséges – leesett a fáról. Így járt egy mókusmajom is, akinek a csigolyája bánta a kalandot, el kellett altatni szegényt. A veszélyről egyébként Molnár Viktornak egy gorilla jut eszébe, aki a vártnál korábban kezdett ébredezni az altatásból. „Nagyon nem volt jó érzés, amikor egyszer csak felült. Megállt bennünk az ütő. Ahogy annál a jegesmedvénél is, aki altatásban kapott epilepsziás rohamot. Amikor egy ekkora állat elkezd rángatózni és öntudatlanul hadonászik a mancsaival, akkor biztosan szeretnénk inkább máshol lenni, de eddig mindig megoldottuk a váratlan feladatot.”  

Hannoveri megszokás

Molnár Viktor öt évvel ezelőtt pályázott a több mint száz német állatkert legjobbjának tartott hannoveri (eddig hatszor kapta meg ezt a státuszt) vezető állatorvosi pozíciójára. A pályázata magyarázata éppen az, ami egyúttal az elismertségét is mutatja: Magyarországon négy helyen dolgozott, az állatorvosi egyetemen, az állatkertben, a Nagycirkuszban és a Budai Vadasparkban. „A fiam esti fürdetésénél még csak-csak ott voltam, de egy idő után szinte már csak a munkámnak éltem, reggel fél hétkor elmentem otthonról, és éjjel tizenegykor még nem ritkán az egyetemi műtőben kellett keresni” – emlékszik Molnár Viktor. „Most egy állásom van, de nem is lehetne több: ez mindenkinél meg van tiltva. De nem is vagyok rákényszerítve, annyit fizetnek, mint odahaza a négy állásomban. Időben otthon vagyok, jó csapatban dolgozom. Amikor másfél hónap után először hazajöttem, és nem láttam a munkahelyi levelezésemet, akkor a jelzésemre annyit mondott az igazgató: Jó pihenést, érkezzek vissza egészségben, kipihenten. Ezt könnyű megszokni, és könnyen meg is szoktam.”

Good luck, Jambi!

A hannoveri állatkert másfélszer akkora, mint a budapesti volt a vidámparki bővítés előtt, 26 hektár, és nagyjából hasonló egyedszámmal foglalkozik: kétezerrel, ami hozzávetőlegesen kétszáz fajt jelent. Ebből követke­zően szellősen tudják elhelyezni az állatokat, ez az elsődleges szempont. Amikor a létesítmény a legutóbb a színes hírekbe került Jambival, az angolul tanuló szumátrai orangutánnal, a mögött is egy ilyen megfontolás állt. A 22 éves példány Dallasba költöztetésével ugyanis az utolsó egyed került el Hannoverből. A majd’ négy évtizedes orangután-élettérnek nem a felújítása, hanem ha fájó szívvel is, de a felszámolása mellett döntöttek, így még nagyobb helyet tudnak adni a többieknek. Abban is eltökéltek, hogy a „nemzetközi nyomás” ellenére nem csinálnak élő közvetítést az állatok születéséről, így kímélték meg a májusban született tigriseket is a világhírtől. És a rajongókat attól, hogy – ne adj’ isten! – gyászolniuk kelljen súlyos átélésről árulkodó virágcsokrokkal, amint a berliniek tették a kis Knut jegesmedve elvesztésekor. In­kább akkor „publikálják” a tigrist, amikor a természet szerint is biztosan megérett rá a helyzet.

Szerző