Optimisták

Amikor Donald Trumpot megválasztották amerikai elnöknek, a kezdeti depresszió után sokan úgy gondolták, nem kell komolyan venni azt a sok sületlenséget, amit a kampány során elmondott, most új világ kezdődik, hiszen a világ leghatalmasabb államának vezetője lett. Nem így történt. Trump legszívesebben felmondaná a világ stabilitását biztosító hagyományos szövetségi rendszert, mert nem érti a transzatlanti viszony lényegét. Twitter üzeneteivel pedig úgyszólván legalizálta az álhíreket.

Amikor 14 hónapja létrejött az olasz populista kormány, először mindenki a szívéhez kapott, sokan azonban később azt mondogatták: ügyet sem kell vetni Matteo Salvininak a kampányban elhangzott szélsőséges kijelentéseire, Olaszország gazdasági szempontból kényszerpályán mozog, s az új kormány nem annyira őrült, hogy lábon lője magát, ugyanaz lesz, mint Görögországban, a kabinet a kezdeti lázadás után kezesbáránnyá válik. Nem így történt. Salviniék folyamatosan növelik a kiadásokat, kockáztatva egy későbbi pénzügyi katasztrófát. A kikötőket lezárták a menekülthajók előtt, a gyűlölet légköre uralkodik.

A Brexittel kapcsolatos népszavazás után is sokan azt mondogatták, nem kell aggódni, London ezer szállal kötődik az EU-hoz, szinte megoldhatatlan a kilépés, így az Egyesült Királyság csak látszólag hagyja el az Uniót, valójában semmi sem változik majd. Nem lesz olyan őrült miniszterelnökük a briteknek, aki az EU-val való megállapodás nélkül távozna. Boris Johnson kormányfővé való kinevezése után pedig az jött: komolytalan showman, nem kell készpénznek venni a korábbi nyilatkozatait, az is lehet, hogy ki sem akar lépni az EU-ból.

Egy hét múltán megállapítható, derűlátásra a legcsekélyebb ok sincs. Johnson mintha nem értené, mennyit kockáztat a megállapodás nélküli kilépéssel, és azt gondolná, nála van a nyerő kártya az Unióval szemben. S mintha nem ismerné fel, hogy a „no deal Brexittel” mindenki csak veszít. Őrült világban élünk, és szembesülnünk kell azzal: nincs ok optimizmusra, a jövő nem lesz jobb.