Heti abszurd: Kard és kőműveskanál

A történelemben az a szép… na jó, nincs benne semmi szép. Viszont tény, hogy ismétli önmagát fenemód, a szabályos időközönként való ismétlődést pedig kellő perspektívából lehet szépnek is látni. Mint amikor a részeg terepjárós legázolja az autóút szélén sorban haladó libákat. Közelről nézve az szívbemarkoló látvány, messziről, hunyorogva nézve meg tollakkal díszített sorminta. Orbán minapi, tusványosi beszédéről is elmondható, hogy közelről nézve egy ideológiai tömegkarambol, Casio szintetizátoron kísért posztminden rettenet, mint amilyeneket a hajdani Budapest Tv-n láthatott a hajnaltájt szalon­spiccesen tévézni próbáló honpolgár, továbbá annyi drámaiság volt benne, mint amikor az első sokk után átkapcsolt egy Tv Shop-adásra: sok nagyívű duma kényelmes otthonról, szívbemarkoló zenei aláfestés, majd a végén meg mindig ugyanaz a csattanó: a műsort szponzoráló xy kft. félmilliós műszőr takarója a legjobb dolog, ami vár ránk még az életben. Messziről, hunyorogva nézve Orbán beszéde viszont egy történelmi sormintába illeszkedik. Mint immáron ismert, Orbán (beszédírója) Tusványoson úgy fogalmazott: „úgy éltük meg az elmúlt kilenc-tíz évet, hogy az egyik kezünkben ott volt a kőműveskanál, a másikban pedig a kard”. Erről hamar kiderült, hogy a miniszterelnök (beszédírója) alighanem Rákosi 1948-as beszédéből csipegetett. Mire válaszul a miniszterelnöki fő sajtóelhárító Havasi Bertalan közzétette Nehémiás próféta könyvének hasonlóan hangzó részletét, mondván: főnöke (beszédírója) onnan meríthetett ihletet. Hogy mennyire életszerű a focistadion VIP-részlegében szotyizgatva az ószövetségi próféták életén merengő Orbán képe, azt mindenki döntse el maga. Mindenesetre Havasi vissza is támadt és üzent is a Rákosi-hasonlatot észrevevő politológusnak: „Lakner úrnak javasoljuk, hogy a »Rákosi összes művei« mellé a Bibliát is tegye oda éjjeliszekrényére”. Mivel Havasi már úr régen volt újságíró vagy éppen soha, így kissé pongyolán elvarratlanul hagyta a gondolatot, amiből viszont így számos izgalmas következtetés sarjadzik: 1. A főnökének is megvan Rákosi-összes, bibí; 2. Főnökénél eszerint a Rákosi-összes mellett van a Biblia; 3. A „Rákosi-összes” helye az éjjeliszekrényen van, „A rendőrség a demokratikus Magyarországon” például kifejezetten ajánlott könnyű, elalvás előtti olvasmány; 4. Akinek csak Bibliája van, az feltétlenül szerezze be a kopasz diktátor műveit, árverési portálokon amúgy 900–1700 forint között kapható. A történelmi távlatokhoz visszatérve: cserébe a nyájas olvasó rácsodálkozhat arra, hogy a mai fideszesek detökugyanúgy beszélnek, ugyanúgy gondolkoznak, mint a fél évszázaddal ezelőtti elődök, hogy már akkor is milyen gyönyörű történelmi allegóriákba és szóvirágokba tudták burkolni azt, ha valaki telibe leszarja a jogállamot. Rákosi Mátyás, a pártállam nyitányának számító, 1948. júniusi kongresszusi beszédében például csak pár szót kellene átírni, és az egész simán lemehetne Tusványoson is. A „kapitalista”, „szociáldemokrata” helyett liberálist kell írni, a nemzetközi reakció helyett Sorost és Jun­ckert. Amúgy meg minden nagyon szép és jó. Szegény Nehémiás, ha tudta volna, hogy századokkal később majd kik plagizálják őt! Hogy milyen történelmi sort kezd meg, amikor Jeruzsálem újjáépítése kapcsán arról ír, hogy kollégái: „egyik kezükkel a munkát végezték, a másikkal pedig a kopját tartották”, így védekezve a gaz helyi ellendrukker ammóniak, arabok, asdódiak ellen. Ráadásul a kései utódok semmit sem tettek hozzá a próféta örökségéhez, csak elvettek belőle. És megválaszolni sem tudták a legfontosabb kérdést. Azt, hogy hogy a fenébe lehet fél kézzel falat rakni vagy éppen glettelni. Én például hetek óta lakást felújítok, ám nekem kettővel sem megy.
Témák
Heti abszurd

Heti abszurd: Gyíkfejű gendermutánsok

Publikálás dátuma
2019.07.29. 11:06

Fotó: Népszava
„Mikor jön rá végre, hogy épelméjű üdülővendégekre nem lehet világfürdőhelyeket bazírozni!” – teszi fel a kérdést a Mediterranee Szálló titkára Rejtő Jenő 14 karátos autó című örökbecsűjében. A derék titkár szavai igazgyöngyként gurulnak elénk, ahogy beleolvasunk azokba a hozzászólásokba, amelyek a Pesti Srácok című internetes lap momentumos politikusairól szóló folytatásos cikksorozata alatt lelhetők fel. Az írás címe egyébként: Kik vagytok ti? Külföldiek a magyar politikában. A cikk lényege, hogy az új párt alapítói és vezetői közül többen külföldön tanultak, és az, hogy hazajöttek bizonyítja, hogy külföldi érdekeket szolgálnak. „Kun Béla népe. Egy se magyar” – jelzi a cikk alatt Katalin, amihez Lóránt csak annyit tesz hozzá, hogy „Dehogy nem! Magyarországra bevándoroltak, a legrosszabb fajtából!” Hogy pontosan mit jelent a „legrosszabb fajta” azt Túródóra világítja meg legígéretesebben: „Mégegyszer nem fordulhat elő ,hogy komonista kriptozsidók 1919.-et,majd egy újabb szdsz-es módszerváltást elkövethessenek Magyarországon!Elég volt a felforgató ,Magyarország ellenes, piszkos magyarnyomorításból!” (A szöveg központozását a szerző beleegyezése nélkül sajnos nem állt módunkban megváltoztatni – a szerk.) „Én is szeretnék ezekkel a semmi emberekkel találkozni egy sötét utcában. Hogy türi a magyar társadalom ezeket a férgeket, a botmikszeres szűlésznöt már rég fel kellet volna koncolni DE!!! eljön az idő!!!!!!!!!” – hangsúlyozza gyuri, amihez Károly mindössze annyit tesz hozzá: „gyíkfejű, csápos, ceruzaujjú, tápos takarmányos, műveletlen gendermutánsok.” Szó esik még az élénk polémiában az EP-választások eredményéről; a hozzászólók levonják a következtetést: azért volt alacsony a részvétel, mert több családi napot is tartottak a választás napján, ami nem volt jó. „a Fideszeaek a családdal inkább oda mentek mint az urnákhoz mig a gender és a szines s többnyire gyermektelen botmixeres hazaáruló Momentumosok nem voltak lusták az urnákhoz vonulni. Ebböl tanulnunk kell.El kell mindig menni szavazni. Minden Fideszes Kdnp -nak. (Sic)” – írja Józsika, amihez Ghandi csak annyit fűz hozzá. „Most kell szavazni, amikor lehet! Most még lehet háború nélkül nyerni! Egyszerű gondolat, de mély! Szerintem igaz is…” Mit lehet ehhez még hozzátenni megnyugtatásul? Talán csak annyit, amit antilibsi írt – mintegy a vita lezárásaként. „Normális országban a hazaárulókat felakasztják.” Áldás, békesség, keresztényi szeretet.    
Szerző
Témák
Heti abszurd

Nyughatatlan terroristák nyomában

Publikálás dátuma
2019.07.28. 19:09

Fotó: Bertram / AFP
Még egyszer nekiveselkednek a német rendőrök, hogy végre elkapjanak három hírhedt terroristát. Az időközben megszűnt Vörös Hadsereg Frakció utolsó tagjai több mint húsz éve rejtőzködnek. Mivé lettek az öregedő szélsőbalos lázadók?
Ötvennél is több tippet kapott az alsó-szászországi bűnügyi rendőrség, miután a nyár elején újabb körözést adott ki három egykori terrorista ügyében. Ernst-Volker Staub 65 éves, Daniela Klette 61, a csoport Benjáminja, Burkhard Garweg 51. Feltételezik, hogy a régóta illegalitásban, álnéven élő bűnözők fegyveres rablások sorozatát hajtották végre Németország északi részén. Pénzszállítókat, szupermarketeket, irodákat fosztottak ki, és több mint kétmillió eurót zsákmányoltak az évek során. Egy meghiúsult támadás helyszínén talált DNS-nyomok irányították rájuk a figyelmet 2015 nyarán. A nyomravezetőnek 80 ezer eurót (26 millió forint) ajánlottak fel. Vizsgálódnak Hollandiában és a német nyugdíjasok kedvenc spanyolországi üdülőhelyein is.  

Az utolsó robbantás

A Spiegel hírmagazinnak névtelenül nyilatkozó nyomozók szerint a rablássorozat tettesei hidegvérű profik. Precízen dolgoznak: felmérik a helyszínt, a hamis papírokkal vásárolt használt autót menekülés közben felgyújtják. Nem használnak modern kommunikációs eszközöket, így digitálisan követhetetlenek. Mindez egybevág azzal a kevéssel, amit tudni lehet az egykori szélsőbalos terroristákról, a Vörös Hadsereg Frakció (Rote Armee Fraktion, RAF) úgynevezett harmadik nemzedékéről. „Ellentétben az elődeikkel, a harmadik generáció szinte semmi nyomot nem hagyott hátra a tetthelyen” – mondta Klaus Pflieger nyugalmazott főügyész, elismerve, hogy több mint húsz éve „nem volt lényegi előrelépés a nyomozásban”. Staub, Klette és Garweg a Vörös Hadsereg Frakció utolsó ismert élő tagjai, akiket még nem vontak felelősségre. 1993. március 27-én, hajnalban robbanás döntötte romba a weiterstadti börtönt. Az ország legbiztonságosabb fegyintézetének kikiáltott épület éppen elkészült, négy nappal később avatták volna fel. A merénylők szokás szerint üzeneteket hagytak hátra: „Szabadságot a politikai foglyoknak!” és „A börtönök nélküli társadalomért”. Ekkor még nem lehetett sejteni, hogy ez lesz az egykor rettegett terrorszervezet hattyúdala. A RAF több ak­ciót már nem hajtott végre, csöndes agónia után 1998-ban feloszlott. Az utolsó mohikánokat mintha a föld nyelte volna el.  

Törvényen kívül

Valódi krimi, csupa talány, mi lett a trió tagjaival. Elképzelhető, hogy húsz év alatt közönséges megélhetési bűnözőkké váltak? Régen is követtek el rablásokat, de a „hőskorban” a zsákmány a mozgalom bevétele lett, a közös ügyet szolgálta. Ma már csak a pénzre hajtanak, akik egykor világforradalomról ábrándoztak? Persze fogalmunk sincs, mennyibe kerül az állandó bujkálás mint életforma. Politikai aktivitásuknak semmi jele. Wolfgang Kraushaar politológus mégis kételkedik abban, hogy feladták volna elveiket, hiszen az üldözötteknek csak a hit jelenthet célt, vigaszt, önigazolást. Irdatlan lelki teher lehet a törvényen kívüli lét. Hogy vannak-e segítőik, nem tudni. Rajongóik biztosan: a hamburgi szélsőbalos miliőben Robin Hood-szerű népi hősökként tisztelik a három szökevényt. Kikötői kocsmákban vidáman emlegetik a törzs­vendégek, hogy az orruknál fogva vezetik a zsarukat. Elhagyatott épületeken falfirkák éltetik őket. A Rote Hilfe (Vörös segély) nevű szolidaritási szervezet – amelyet a nemzetbiztonság szélsőségesként tart nyilván – még üzent is nekik 2016-os belső hírlevélben: „Daniela, Burkhard és Volker, sok erőt és életörömet kívánunk. Menjen jól a sorotok, ne hagyjátok magatokat elkapni!” Staubék a harmadik RAF- nemzedékkel léptek színre a nyolcvanas években, amikor a szervezet már erősen hanyatlott. Két merényletük emlékezetes: a Deutsche Bank, illetve az állami vagyonkezelő vezérének meggyilkolása. Társaik közül Wolfgang Grams tűzharcba keveredett a kommandósokkal, a letartóztatás helyett agyonlőtte magát (1993). A szellemi irányítónak tekintett Birgit Hogefeld és Eva Haule letöltötte hosszú szabadságvesztését, jelenleg mindketten „feltűnés nélkül élnek német nagyvárosokban”, így tudja a sajtó. A még keresett bűnözőket kihallgatnák az 1991-es ferihegyi úti robbantás ügyében is, amelyet szintén a frakció tagjai hajtottak végre (lásd keretes írásunkat).  

Andreas és a nők

A Vörös Hadsereg Frakció a hatvan­nyolcas német diákmozgalmak vad­hajtása. Alapításakor di­vat volt a radikális kapitalizmusellenesség, csakhogy ez a szűk, de annál harcia­sabb kör nyers erőszakkal forgatta volna fel a rendet. Megvetették a békés „hippiket”, harcolni akartak. A szélsőséges társaságot a két alapító, a karizmatikus Andreas Baader (1943–77) és az ideológus Ulrike ­Meinhof (1934–76) után Baader–­Meinhof csoportnak nevezték. Kulcsszerepet játszottak a pat­riarchális világrend ellen lázadó nők, a letartóztatott Baadert négy nő szöktette meg (1970). Gudrun Ensslinék lecsukása után ismét egy nő, Brigitte Mohnhaupt irányításával jött el a második nemzedék ideje, a drámai „német ősz” (lásd keretes írásunkat). „Régimódi” terroristák voltak. Nem öltek találomra – ezt nem mentegetésképpen, hanem a tények kedvéért említjük. Tudatosan választottak célpontot. Az amerikai katona az imperializmust, a gyáros és bankár a kapitalizmust, a rendőr és főhivatalnok az elnyomó államhatalmat jelképezte. Némelyik áldozatuk azelőtt náci volt, más a fegyvergyártásban dolgozott. A sorozatgyilkosság azonban elriasztotta a kezdeti szimpatizánsokat, a közhangulat a RAF ellen fordult. Kínos dolgok derültek ki róluk. Együttműködtek a keletnémet titkosszolgálattal. Palesztin kapcsolataik révén közük volt a müncheni olimpián elkövetett terrortámadáshoz (1972). Mellesleg soha nem adtak választ, milyen világot képzelnek a kapitalizmus megdöntése utánra. A német egyesítést követő optimizmus nem kedvezett a militáns szubkultúrának, nem vonzotta a fiatalokat. A korábbi két generációváltáskor az újak személyesen nem vagy alig ismerték a régieket, de csodálták tetteiket, és lelkesedésükben a helyükre léptek. A ’90-es években azonban elapadt az utánpótlás. Egy emberöltő alatt nagyot változott a korszellem, egy jól fizetett menedzseri állás már menőbb volt, mint a világmegváltás. Az utolsó felfegyverzett forradalmárok elszigetelődtek, magányosan öregszenek – habár úgy fest, nem tétlenül. Fennállásának harminc éve alatt 34 emberölést írtak a RAF rovására. Közben a terrorszervezet 24 tagja vesztette életét, beleszámítva a börtönben elkövetett öngyilkosságokat, az éhségsztrájk okozta és a tisztázatlan haláleseteket is. És hogy hol tart most a három utolsó szökevény utáni felújított hajtóvadászat? Jutottak-e bármire? Kérdezték a német kollégák, de csak a megszokott választ kapták: „Folyamatban lévő ügyről a nyomozás érdekében nem adhat tájékoztatást a rendőrség”.

1991

A ferihegyi gyorsforgalmi út mellett pokolgép robbant 1991. december 23-án. A célpont egy busz volt, amely a megszűnő Szovjetunióból Izraelbe kivándorló zsidókat szállított a repülőtérre. A bomba késve lépett működésbe, így nem volt halálos áldozat. A nyomozás szerint az akciót palesztin szélsőségesek „kiszervezték” német szélsőbalos bűntársaiknak, akikkel régóta összedolgoztak. A gyanúsítottaknak évekre nyomuk veszett, mígnem bankrablásra készülve belefutottak az osztrák rend­őrökbe Bécsben, 1999-ben. A párosból Horst Ludwig Meyert tűzharcban agyonlőtték, élettársát, Andrea Klumpot elfogták. Mindketten RAF-tagok voltak, hosszabb időt töltöttek Szíriában és Libanonban – őket azonosították ferihegyi tettesek közül. A nő tagadott, de közvetett bizonyítékok alapján 12 év börtönre ítélték. A nyomok arra utaltak, hogy volt Budapesten egy harmadik cinkosuk is, őt azóta sem találják.

1977

1977 volt a Vörös Hadsereg Frakció történetének legdurvább éve. Pedig Baader börtönben ült, Meinhof halott volt (sokan kétségbe vonták, hogy önmagával végzett). A semmiből előtűnő „második nemzedék” bosszút állt. Meggyilkolták a vádat emelő szövetségi főügyészt, majd elrabolták Hanns Martin Schle­yer dúsgazdag gyárost, testőreit és a sofőrét szitává lőtték. Azt követelték, hogy engedjék szabadon a RAF 11 bebörtönzött tagját. Helmut Schmidt kancellár kijelentette, nem egyezkedik terroristákkal; a családnak bíróság tiltotta meg, hogy váltságdíjat ajánljon fel. Súlyosbította a helyzetet, hogy a túszdráma kellős közepén palesztin terroristák eltérítettek egy német utasszállító repülőgépet – ez is összehangolt akció volt. A GSG 9 elit alakulat Mogadisu repterén rajtaütött a géprablókon, az utasokat kiszabadították. A hírre Baader és két társa megölte magát a stuttgarti börtönben. Ez viszont megpecsételte Schle­yer sorsát is. A túsz megtestesítette a frakció ellenségképét: Hitler alatt náci párttag volt, az NSZK-ban iparkamarai elnök. Holttestét egy kocsi csomagtartójában hagyták, így zárult a „német ősz”.