Veszekedő kettős

Hernádi Judit és Péter Kata pazar veszekedő kettős a Becéző szavak című, emlékezetes regény - öt Oscar-díjat nyert film - színpadi változatában, az Orlai Produkciós Iroda és a Szentendrei Teátrum közös előadásában. Anyát és lányát játsszák, Kocsis Gergely rendezésében. A mama kibírhatatlan, állandóan belekotyog mindenbe, nincs ami tetszene neki, egyfolytában fújja és fújja a magáét. Hernádi remekül tudja szinte levegővétel nélkül az egyik mondatot a másikba ölteni, aztán hozzátoldani a következőt, és a megint következőt. Ezernyi szurkálódó, bökdösődő hangsúlya van, az arckifejezésének igencsak széles skálája pedig a durcás, morcos, hisztiző kölyöktől a gyilkosan agresszív, félelmetes tekintetig terjed. Az Aurora névre hallgató özvegyasszony képtelen lenne elviselni, ha a már igencsak meglett, háromgyermekes lánya, Emma leválna róla, ha nem zúdíthatná rá akár a legképtelenebb tanácsait, és miközben korholja, villámló szemeket mereszt rá, a nézése nem válhatna át szeretetteljesre. Hiszen amúgy persze imádja, ő az anyuci pici kislánya, mindhalálig. Ekkor még nem sejti, hogy milyen idegőrlően gyorsan hal majd meg Emma, testet, lelket kínzó rákban.

Péter Kata a felvágott nyelvű lány. Neki sem tettek lakatot a szájára, vissza tud beszélni úgy istenigazából, pillanatok alatt felemeli a hangját, ami igencsak élesre képes váltani, a beszédmódja pedig akár hadaróan pergővé. Szóval nem húzza be fülét-farkát, nem mimóza, tulajdonképpen az anyja lánya. Igyekszik sok mindent ráhagyni, de azért nála is rendszeresen elszakad a cérna. És hát ő se egy könnyű eset. Miközben nehezen viseli az állandó perpatvart, tán kicsit élvezi is az örökös perlekedést, meccsként, játszmaként fogja fel. Igazán vérre azért nem is megy ez az egész, mert ő ugyancsak szereti az anyját. Ez voltaképpen se veled, se nélküled szerelmetes viszony, csak hát közben kicsit lenyúzzák egymásról a bőrt, kikészítik a másikat, olykor a padlóra kerülnek, de hamarosan keljfeljancsiként talpra állnak, hogy perceken belül ott folytassanak mindent, ahol abbahagyták. Mondanom sem kell, hogy ez „papedli”, jutalomjáték két remek színésznek, csaknem bohózati helyzetekkel, miközben érlelődik a tragédia, sejthetően settenkedik a halál.

James L. Brooks 1983-as, kultikussá vált filmjében Shirley Maclaine és Debra Winger bűvölték el a nézőket. No és persze ne felejtkezzünk meg Jack Nickolsonról sem, aki a történetben fontos szerephez jutó szomszédot adta. A színházi előadásban Gyabronka József formálja meg kiválóan a celebbé lett, önimádó, egykori űrhajóst, aki azért némiképp megperzselődik Aurorától, vagy még inkább fordítva, hiszen a nő kezdeményez. Régen nem volt már férfival, roppant módon ki van éhezve. Ez persze megint bohózati helyzet is, de közel sem csak az, mert Hernádi érzékelteti a fájó magányt, tán ezért kapaszkodik olyan mereven és mohón a lányába. És bizony ennek a körbeünnepelt, beképzeltségtől sem mentes űrhajósnak szintén szüksége lenne valakire, aki valamicskével jobban kedveli a rajongóknál. Gyabronka is megmutatja, hogy magányos ez az ember.

Rendezőként Kocsis pedig a szituációk tűpontos kidolgozásával és az egész előadással közszemlére teszi a mindennapi szócsatáinkat, kicsinyeskedéseinket, nyűgösködéseinket, értelmetlen egymást marásainkat, fölösleges „kűrjeinket”, haragszomrád „csatározásainkat”, elrohanásainkat, némiképp bűnbánó visszakullogásainkat, hepciáskodó elviselhetetlenségeinket, „két kis kakas összeveszett” típusú párviadalainkat. Bocsánat a kifejezésért, de ezt nem lehet találóbban kifejezni, balfaszoskodásainkat. Azt, amikor nagy a szánk, de bizonytalanok vagyunk magunkban is. Ha pedig kiszolgáltatott helyzetbe kerülünk, mindez hatványozódik. Az az előadás titka, barbatrükkje, hogy alapvetően könnyed szórakozás, sok-sok nevetéssel, és mégis megfogalmazódnak benne az állandósult félelmeink. A rettegésünk attól, hogy akit imádunk, az tán nem is szeret minket eléggé, és hogy annyi minden előfordulhat, ami miatt elveszíthetjük azt, akivel, bár akár leüvöltjük egymás fejét, mégiscsak legnagyobb örömeinket, emlékezetes pillanatainkat, öleléseinket, netán boldogságunkat is átéltük. Szóval, miközben „ütjük-verjük” egymást, mégiscsak menthetetlenül, alapvetően szétszakíthatatlanul, összetartozunk.

Hernádiról és Péterről lerí, hogy színészpárosként egymásra találtak a próbák alatt. Szeretik oda-vissza dobálni a „labdát”, passzolni, leütni, visszaszerválni a poénokat. Azonos hullámhosszra kerültek. Ez azért fontosabb még az átlagosnál is, mert hajszálvékony mezsgyén kell eltalálni a játék stílusát. Nem mehet át ripacskodó harsányságba, de csöpögős, erőszakoltan könnyzacskókra ható érzelgősségbe sem, miközben meglehetősen érzelmes kell, hogy legyen. A két színész elsőrangúan veszi az akadályokat, amelyek jelentős részéről már a sajtóbemutatón sem látszott, hogy akadály, mert győz az ember- és élettapasztalatuk, a játékkedvük, a jóféle, csípős humoruk. Horváth Illés és Cseh Judit adják az összes többi szerepet. Zöldi Gergely a fordításával, Kálmán Eszter a díszlettekkel, Kiss Julcsi a jelmezekkel járultak hozzá a szeptembertől a Belvárosi Színházban látható, minden bizonnyal hosszú sikerszériát megérő produkcióhoz.