Japán társasjáték

Japán vendégei csak egyszer voltak panziónknak, a pencsinek. Fiatal házaspár érkezett, de nem a távoli szigetországból, hanem Berlinből, ahol a zeneszerző férj, Kisadata Otaka több éven át tanult. Miután azonban megszerezte diplomáját, még nem tért haza azonnal, előtte - ugyancsak tanulmányi célból - néhány hónapot eltöltött Budapesten. Ugyanabban az időben voltak vendégeink az Anschluss után Ausztriába emigrált Emil Roth, valamint felesége és még tipegő fiuk, Xanul. Roth, akinek édesapja tölténygyáros volt - bécsi körökben „Kapselrothnak” azaz Gyutacsrothnak nevezték - felesége származása miatt települt Budapestre és egészen 1948 őszéig itt is éltek. A várban béreltek lakást, az viszont az ostrom alatt találatot kapott, tehát 1945/46-ban ismét nálunk laktak. Velük együtt a pencsi lakója volt még a San Franciscóban élő Mrs. Wheeler is.

Így azután 1938 nyarán létrejött egy kis csapat - olykor egy-két további pencsilakóval kiegészülve -, amely nagyon gyakran játszott egy Otakatól tanult játékot. Ehhez az ideális létszám kb. 5-8 fő. A lényege az, hogy egy játékos rámutat egy másikra, de ugyanakkor nem annak a nevét mondja, hanem egy harmadik jelenlévőét. Akire rámutat, annak hallgatnia kell, mert ha megszólal, zálogot ad. Reflektálni az elhangzott névre viszont annak kell, akinek a nevét mondták. Nem bonyolult játék, de könnyű téveszteni. Ha a társaság belejön, akkor gyorsan, flottul megy. Olykor persze megesik, hogy valaki a saját nevét mondja be, ami szintén tilos, ez esetben is zálogot kell adni. A legjobb az, ha rövid, mondjuk kéttagú nevek hangzanak el: Pista, Mari, Jóska, családnevek. Az egyszerűség kedvéért a zálogot 50 fillérben határoztuk meg (ne felejtsük el, 1938-at írtunk), de még így is hamar összejött egy kis üveg tokaji aszú ára. Amit aztán akár közösen is el lehetett fogyasztani.

A tévesztés persze nem csak ennek a játéknak a sajátossága. Ugyanabban az évben rendezték Magyarországon az önálló nők nemzetközi szervezetének kongresszusát. Tagjai zömmel angolszász, diplomás és már nem fiatal hölgyek voltak. Legfőbb ismertetőjelük pedig az, hogy egyedülállók. Az egyik delegátus, egy csehszlovák szenátor, Plaminková is nálunk lakott, ahogy két kanadai tanárnő is. Nekik köszönhetően édesanyám is ott volt a kongresszus első napján. A megnyitót pedig Horthy Miklós kormányzó feleségének közeli rokona, Melczer Lilla országgyűlési képviselő, a MANSz (Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége) elnöke tartotta. Ő maga is családanya volt. Beszédében - az akkori magyar frazeológiában szokásosan - elsősorban a megjelent anyákat emelte ki. Ez kissé szokatlanul hatott, hiszen az egyesület jelenlévő tagjainak nagy többsége hajadon volt. Főleg az angolszász és a többi nyugat-európai országból "férjezetlen hölgyek", vagy ahogyan ma mondanánk, szinglik vettek részt a tanácskozáson. A vendégszervezet elnöke, egy idős angol, vagy amerikai dáma, válaszát ezek után azzal kezdte, hogy legtöbbüknek a sors nem tette lehetővé az anyaság örömét, de édesanyja mindegyiküknek volt vagy van, ezért az ő nevükben mond köszönetet.