Vaduz Liliputban – Az Európa-liga nem osztja meg a figyelmet, lehet töretlenül fókuszálni a bajnokságra

Az európai kupasokk után szombaton kezdődik a labdarúgó NB I 2019/2020-as idénye, az FTC meccsének elhalasztása miatt öt találkozóval.

Lehet, hogy sokan gúnyolnak és kritizálnak majd, de a magam részéről szűnni nem akaró izgalommal várom a labdarúgó NB I mai rajtját. Már csak azért is, mert a főpróba nem sikerült, ám ha az pocsék, akkor az előadás, ugyebár... Két napja a kontinentális kupák előidényének mindhárom magyar résztvevője a kalendáriumra nézett, és annak megfelelően csütörtököt mondott, de ez is csak erősíti bizakodásomat, mert az Európa-liga nem osztja meg a figyelmet, lehet töretlenül fókuszálni a bajnokságra.

Már majdnem azt írtam, a dekadens Nyugat nem zavar bele a hazai vetélkedésbe, csakhogy a magyar futball nemzetközi szereplését illetően a helyzet Keleten is változatlan, a Honvéd egyetlen akciója a Craiova ellen például az óvás volt. Nem csodálom, hogy Pigliacelli, a román csapat olasz kapusa négyből három ráadás-tizenegyest hárított, mert addig csak pasziánszozott a portájánál, s közben ritkán tapasztalható labdaéhsége támadt. A párbaj nyomán azt is megértem, a kispesti játékosok miért nem lőttek kapura, hiszen abból, ahogyan Kamber, Batik és Banó-Szabó elvégezte a tizenegyest, mindenre lehet következtetni, csak megfelelő rúgótechnikára nem.

De engem ez sem téveszt meg. Én hiszek a hazai labdarúgást évente értékelő sportközgazdásznak, aki közvetlenül az augusztus első napján bekövetkezett tömeges El-baleset előtt határozottan kijelentette: „Rózsaszín szemüveg nélkül is látható a magyar labdarúgás fejlődése”. E megállapítás helyességét aláhúzza a liechtensteiniek elleni helytállás. Amíg 2006-ban, az UEFA Kupa selejtezőjében az Újpest 0-4, 1-0-lal búcsúzott a Vaduzzal szemben, addig most a Fehérvár hősies harcban, 210 perces gigászi küzdelemben, 1-0, 0-2-vel maradt alul a svájci második liga középcsapata ellen. Leginkább Kovács Zoltán tud különbséget tenni: ő annak idején játékosként, most sportigazgatóként élte át, milyen bonyolult feladat az 5429-es összlakosságú alpesi főváros legjobbjaival felvenni a versenyt.

[Negyvenmilliós kérdés lehetne, miként állt fel annak idején az Újpest. Íme: Balajcza – Vermes, Böjte, Vanczák, Völgyi – Freud (Kőhalmi), Tóth Balázs, Erős, Sándor (Vituska), Tóth Norbert – Kovács (Szőke). Lehet összehasonlítást tenni, vajon mennyivel jobb a Kovácsik – Fiola (Petrjak), Juhász, Elek, Stopira – Nego, Nikolov, Pátkai, Huszti – Scsepovics (Futács), Milanov (Kovács István) összetételű garnitúra. A kimenetel tanúsága szerint két góllal biztosan, de a labdarúgás régi igazsága, hogy egy-egy eredményből nem lehet beható következtetéseket levonni. Két Vaduzból már annál inkább.]

A törpeállami edző amúgy azt nyilatkozta, hogy még életében nem látott olyan sznob csapatot, amilyen a Fehérvár – a jelzőt a fehérvári klub honlapján nem idézték –, de éppen ez a fölényeskedés: a gazdagok lekezelő magatartása a többszörösen hátrányos helyzetű, mélyen alulfinanszírozott, kvalitásait tekintve liliputi vetélytárssal szemben.

A liechtensteini tréner kinevettette magát, nem úgy, mint a Debrecen szakvezetője, aki a Torino edzőmérkőzései után azt mondta: büszke csapatára. A DVSC volt az egyetlen magyar együttes, amely viszonylag jegyzett futballcsapattal találkozott, és két, egyaránt háromgólos vereséggel, 7-1-es összesítéssel köszönt el Európa hátsó udvarától. Csank János még így tréfált kínjában a jugoszlávoktól elszenvedett 1-7 után 1997-ben: „Azt biztosan nem mondom az öltözőben, hogy szép volt, fiúk...” A debreceni nyilatkozat abszurditására jellemző Walter Mazzari torinói edző értékelése: „Komoly céljaink vannak Európában, ám azok eléréséhez ennél sokkal jobb teljesítményre lesz szükségünk”.

Már megint ez a nyugati gőg... Ne is törődjünk vele, foglalkozzunk inkább az FTC bravúros BL-selejtezős továbbjutásával a máltai Valletta ellenében, és összpontosítsunk arra, ami valóban fontos minékünk: az NB I nyitányára. Félre Torinóval, Craiovával, Vaduzzal, dörzsöljük a tenyerünket olyan csemegék vonzásában, amilyen a Kisvárda–Paks. Hogy esetleg hasonló lesz a színvonal, mint a romániai vagy a liechtensteini vendégjátékon, azaz küzdenie kell az ébren maradásért annak, aki mégis csak bekapcsolja a televíziót? Az ásítót majd Bozsik Péter észre téríti, miért olyan nagyszerű ez.

Rózsaszín szemüveg nélkül.