Föl(d)fordulás

Egy évvel ezelőtt a mi drága kormányunk újabb nagyszabású megvédést jelentett be: közölte, hogy nem csatlakozik az eldobós műanyagokat betiltó uniós kezdeményezéshez, mert ha csatlakozna, „akár 6-7 forinttal is nőhetne egy-egy zsömle ára”. Szép magyar siker: hogy nejlon híján mitől drágulna a zsemle, azt nem kötötték az orrunkra, de annak ismeretében, hogy egy esztendő alatt a említett 6-7 forintnál jóval nagyobb volt a péksütemények árának emelkedése, tulajdonképpen mindegy is. Máig nem derült ki, hogy mi volt az Orbán-kabinet valódi célja a vétóval, de ha a szemetelés jogának biztosítása, akkor ez egy olyan zsákutca, amiből gyors és látványos lesz majd a kifarolás. Most éppen arról jönnek a hírek, hogy az USA-ban hatalmas lobbimozgás indult meg az egyszer használatos műanyagok forgalomban tartásának érdekében – konkrétan olyan törvényeket írat szakmányban az ipar, amelyek lehetetlenné tennék az egyes települések számára a műanyagszemét-tilalmak bevezetését –, ám hiába álltak be a legnagyobb világcégek a gusztustalan ügy mögé, és hiába sikerült hasonló módon blokkolni korábban évtizedekig az elektromos autózást vagy épp az ólommentes benzint, most a környezetvédők fognak győzni. Lehetséges, hogy túl későn, és az is elképzelhető, hogy a háborút (a Földet) végül elveszítik, de ez a csata az övék lesz. A világban a kibányászott és feldolgozott kőolaj két legfontosabb felhasználási módja az elégetés és a műanyaggyártás. Ha igaz – márpedig igaznak tűnik –, hogy a fosszilis fűtőanyagok felhasználása a klímapánikot okozó fölmelegedés fő oka, akkor az elégetés napjai meg vannak számlálva. Egészen biztos azonban, hogy az első használat után a szemétbe kerülő műanyagok termelése még sokkal hamarabb meg fog szűnni. És nem önmagában a szemét miatt – bár abból is kezd világszerte elegük lenni az embereknek –, hanem azért, mert a műanyagok előállítása fokozottan energiaigényes folyamat, amelyhez felfoghatatlan mennyiségű olajat égetnek el. A műanyagipar úgy szemeteli tele a bolygót, hogy közben fűti is a klímát: ez olyan luxus, amit már nem engedhet meg magának az emberiség. Léteznek olyan gyógyászati, ipari stb. műanyagok, amelyeket egyelőre nagyon nehéz mással kiváltani, de a műanyagvilla és a szívószál biztosan nem tartozik ebbe a kategóriába. Márpedig – mi lennénk az utolsók, akik Orbán Viktor személyes nagyságával érvelnek, de mégis – a magyar miniszterelnökről biztosan tudható, hogy nem indul olyan futamon, ahol csak a vesztes helyek egyike lehet az övé. Ma még választhat, hogy - ahogyan A nagy likvidátorban mondják -, mi leszünk az utolsó sarkantyúgyártók a lovaglás utáni korban, vagy kitalálunk valami újat, de holnap már a népharag és a kényszer fogja berugdosni őt is a sorba. Nincs mit tenni, ez a világtrend: lehet harcolni ellene, vagy lehetne (most még) az élére állni. Ha működik még a legendásnak mondott politikai ösztöne, akkor a narancsot hamarosan zöldre cseréli – különben a Fidesz mint politikai termék ott végzi majd, ahová a lejárt szavatosságú, penészes gyümölcsöt, meg a többi hulladékot dobják.   

Legalább bemutatkozhatnál, te csicska

Egyik éjjel, amikor már elértem a Mester utca és a Haller utca kereszteződését, féllábbal tehát otthon voltam tehát, a másik fél lábbal viszont még a vadonban, ki is bukkant belőlem a millió éves hordalény genetikai hagyatéka, s azt sutyorászta a fülembe, hogy gyorsíts már, haza kell érnünk biztonságban. A bennem bújó hordalényt ismerem, általában retteg a külvilágtól, csak két esetben érzi jól magát: otthon, másrészt baráti társaságban. Most azonban egy kihalt utcán slisszoltunk hazafelé, a hordalény lihegett, s felszisszent, amikor az emberünket meglátta. Ő hamarabb észlelte a veszélyt, amit én csak pár tizedmásodperc múlva: az egyik kapualjból előttünk termett egy nem túl magas, de vállas, kigyúrt izomzatú, kopaszra borotvált fejű, roma férfi, akinek a pólója a hasán föl volt gyűrve egészen a mellkasáig. Nagyon megbámultam, mert érdekes tetoválásai voltak a vállán, ha jól emlékszem, versenyautó-kerekek sziluettjét láttam, s ez eredetinek tűnt, nahát, ez az ember Forma 1-es autót varratott magára? Ház ez szép. Ha értenék a Forma I-hez, talán azt is meg tudnám mondani, hogy miféle kocsi látható rajta. Mondom, a mellkasáig föl volt gyűrve a pólója, és a hatalmas, kerekded hasa úgy világított, mint a Hold. A bennem rettegő hordalény noszogatott, indulj már, s ne nézz a szemébe, mondta, de én nem tudtam levenni a szememet róla, annyira egyedi embernek tűnt. Persze, kiszúrta egyből, hogy nézem. Lassan felém fordult, a bal kezével lustán megvakarta a jobb karján dudorodó bicepszét, s azt dünnyögte: – Legalább bemutatkozhatnál, te csicska. Le voltam nyűgözve. Sok mindenre számíthattam volna tőle, trágár beszólásra, egyszerű kötekedésre, káromkodásra, fenyegetésre – de nem. Ez az ember alapvetően arra volt kíváncsi, hogy én, aki az elmúlt egy másodpercben oly feltűnően megbámultam, én vajon ki vagyok. A bennem megbúvó hordalény apróra összehúzta magát, s felsikoltott: meneküljünk, Zsolt, ebből baj lesz! Na persze, az ő tapasztalatai egészen mások. Százezer évekkel ezelőtt valóban nem lett volna tanácsos az éjszaka kellős közepén összefutni egy vadidegen hímmel, akinek a metakommunikációja agresszivitásra enged következtetni. Én azonban nem hallgattam a hordalényemre, hanem egyszerre csak megértettem, hogy mit akar a másik ember, s azon kezdtem tűnődni, hogy tényleg – ki vagyok én? Hát mit is mondhatnék neki pár szóban magamról, úgy értem, hogy az érvényes, helytálló, értelmes és érthető legyen. Gondoltam, tények szóba sem jöhetnek. Mivel eleve csicskának minősített, immár nem az érdekli őt egy ilyen szituációban, hogy mivel foglalkozom, hány éves vagyok, ó, nem. Azt kellett megértenem, hogy a kérdése mit jelent kettőnkre nézve. Hiszen a bennem élő hordalény segítségével megfejtettem, hogy őt elsősorban nem az érdekli, hogy én, a csicska, ki vagyok, mert azt már tudja. Egy csicska. Őt az érdekli, hogy akarok-e tőle valamit. Magyarán jelenthetek-e fenyegetést. Amikor ez a több százezer éves túlélési program lefutott bennem, elmosolyodtam, s azt mondtam neki: minden oké. Vigyázz magadra, tesó.
Szerző
Kácsor Zsolt

Bármi áron

Rendőri erőszak volt, van és lesz mindenhol a világon, nálunk is. Ezt az erősen lehangoló kijelentést támasztják alá azok a hírek, amelyek folyóba lökött fiatalokról, vallatószobákba rángatott újságírókról, utcai tüntetők véres megállításáról szólnak. Na, nem, nem nálunk, dehogy! A franciáknál, meg Moszkvában, és Hongkongban, jó messze tőlünk, hogy fanyalogva húzhassuk a szánkat. Hazai felmérések azt mutatják, nálunk az utóbbi negyedszázadban sokat javult a rendőrök megítélése, úgyhogy van némi zavar a fejekben, amikor mások kívülről azzal szembesítenek bennünket, hogy a mi rendőreink uszítanak kutyákat a menekülőkre a déli határon, tőlük kapnak pofont és egyebet az Európa belsejébe igyekvő nagykamaszok. Német és angol újságírók az uniós határőrizeti szervezet, a Frontex belső jelentései alapján állítják, mindennapos az erőszakos fellépés a bevándorlókkal szemben a szerb-magyar határ mindkét oldalán, de a horvát-bosnyák szakaszon is, az egész régióban. A kormány és hívei nem túl hangosan, de most is hitetlenkednek, a többség szemlesütve hallgat, ahogy tette ezt valahányszor kitudódott, hogy rendőri erőszakban törött magyar sípcsontok és bordák miatt az Emberi Jogok Európai Bírósága elmarasztalt bennünket, vagy, hogy megalázott fiatalok maguk alá csináltak egy kapitányságon. Ahogy egyébként az se nagyon idegesíti a közvéleményt, hogy a szerb határra vezényelt rendőreink milyen primitív körülmények között élnek, s hogy ez mennyiben okozója a későbbi erőszaknak és a rendőrök menekülésének. A jövőre nézve kérdés, mire számítson rendőr, menekült, szabálysértő - és sorolhatnám – egy olyan kormánytól, amelyik azzal mutat példát, hogy nem ad enni a tranzitzónában éhezőknek. Öregnek, betegnek, terhes asszonynak sem mindig. Mi ez, ha nem élet elleni erőszak? Csodálkozunk, ha ezzel a háttérrel a járőrök is azt gondolják, nekik bármi áron vissza kell lökniük a határ szerb oldalára a bevándorlókat?