A víz hátán nem él meg a város

Nem vitás, az ember előbb megy tönkre szélsőséges időjárási körülmények között, mint az épület, de a klímakatasztrófa kapcsán arról kevés szó esik, miképp érintik a változások Budapest házait. Hát nagyon nem jól – főleg a családi házas övezetek és a külső kerületek ingatlanjai kerülhetnek bajba.

Szőlőtökék sora kígyózott fel a Rózsadombra, míg a XX. század elejétől a hegyoldalt villák nem kezdték pettyezni, hogy aztán a második világháborút követően Budapest talán legexkluzívabb lakónegyedévé váljon. A szőlőtökék és az ideköltözők ugyanazt szerették: az áradó napfényt (és az emberek a panorámát is értékelték). Így a déli fekvésű hegyoldal házai/villái impozáns teraszokkal épültek, és „üvegfalú” nappalikkal. Csakhogy mára ezek a beragyogott helyek egyfajta „hőcsapdákká” váltak, ahol szinte képtelenség létezni – ha nem költ durva összegeket különböző árnyékolási és hűtési technikákra a tulajdonos.

Szinte napjainkig íratlan szabály volt, hogy az erkélyeket és a teraszokat délre tájolják az építészek, ám ez az utóbbi években változik – aki teheti, menekül a perzselő nap elől. Plasztikus példája ez annak, hogyan változtatja meg a városok szerkezetét és az építési szokásokat a klímakatasztrófa. (Emlékeztetőül: a svájci Crowter Lab kutatóintézet minapi publikációjában azt mutatta be, miként alakul a különböző európai nagyvárosok időjárása, és arra jutott: Budapest 2050-ben Szkopje lesz. Márpedig a macedón főváros klímája nem viccel – áprilistól októberig gyakran 30 fok fölött alakul a maximum hőmérséklet, a nyári hónapokban 40 fok fölötti csúcsokkal.)

A klímakatasztrófa talán legegyértelműbb jele a felmelegedés, de középtávon hasonló problémát jelent a víz is (értsd: a monszunszerűen zuhogó eső).

Az épületek tervezésekor figyelembe veszik, hogy miképp alakul az új ingatlan hő-, pára-, napfény- és vízterelése, illetve milyen egyéb környezeti hatásoknak van kitéve (például roncsolhatja-e földrengés). Persze akadnak egyedi szempontok is – hegyoldalban magasodik a ház, vagy épp ártéren áll – de alapvetően az építészek az adott klímasáv értékeivel kalkulálnak. Ez nálunk a közép-európai mediterrán „szabvány”, ami nagy hőingadozással és viszonylag kevés csapadékkal számol.

Utóbbi annyit tesz, hogy a nyári hónapokban két-három hetente zúdul alá egy izmos zápor, az égleszakadások között pedig hosszú napos időszakok vannak. Most viszont hetente többször leszakadhat egy vagy két havi csapadékmennyiség egyszerre. (Ez azt jelenti, hogy a fővárosban 40-60 milliméternyi eső zuhog egy-két óra alatt, volt rá példa, hogy 100 milliméter hullott – azaz utóbbi esetben mindenki bokáig állt volna a vízben.

A monszunszerű eső elvezetésével Budapest belső részein az egyesített csatornarendszernek kell megküzdenie. Ebben az esetben a látszat csalóka, ugyanis egy kiadós felhőszakadás után vízben álló villamossínek, elöntött aluljárók és lejtős kereszteződésekben kocsitengelyig érő „minitavak” borzolják a városlakók idegeit, ám a XIX. század végén épített hálózat, ha egy-két órás késéssel is, de elvezeti a vizet. Az más kérdés, hogyha még robusztusabb esők jönnek, akkor erre nem lesz képes.

A főváros külső kerületeiben viszont záportározó és növénnyel borított talaj oldja meg a víz elszivárogtatását. Előbbit úgy kell elképzelni, mint egy nagyobb medencét, aminek szélén kavicságyak lassítják a vízbeáramlását, de felszínét boríthatja egy az egyben kavics is. Minden esetre most Budapesten 3600 köbmétert képesek felvenni ezek a záportározók, de ez nem elegendő, így a főváros 7200 köbméterre bővíti a kapacitást. (Összehasonlításképpen: egy három fős háztartás átlagos vízfogyasztása mintegy 165 köbméter egy évben.) Ami a kertek, parkok, utcai fasorok vízelszivárogtatási képességeit illeti, ha egy nap egy óriászápor áztatja őket, akkor egyelőre még megbirkóznak a feladattal.

Ami azonban nem jelenti azt, hogy a házak – különösképpen a pincék – ne látnák kárát az özönvíznek. Maga az eső, és a házfalak mellett tocsogó víz nem tesz különösebb kárt a téglafalakban. Hacsak a tulajdonosok az érezhetőbb vizesedés miatt le nem szigetelteik valami miatt a falakat, ugyanis ekkor a víz a falak alá bukik, és alulról támad – ez hosszútávon az épület megsüllyedéséhez vezet. Az igazi baj akkor van, amikor megemelkedik a talajvíz szintje. Az alapvetés szerint ugyanis az ingatlannak szilárd, száraz talajon kell állnia – és nem érheti alulról folyamatos víznyomás (ez nem összekeverendő a vizesedéssel). Így ha egy adott helyen a talajvíz szintje 20-30 centiméterrel nő, akkor komoly veszélybe kerül az épület. Márpedig ha egyszer a víz beszabadul, akkor roppant költséges kiűzni. (Léteznek olyan eljárások, melynek során a téglafalat az alapnál kettévágják, és újraszigetelik a házat, de ez egy átlagos háztartás esetében szóba sem jöhet.) A baj mindenesetre több tízezer pincét érinthet.