A víz hátán nem él meg a város

Publikálás dátuma
2019.08.11. 18:37

Nem vitás, az ember előbb megy tönkre szélsőséges időjárási körülmények között, mint az épület, de a klímakatasztrófa kapcsán arról kevés szó esik, miképp érintik a változások Budapest házait. Hát nagyon nem jól – főleg a családi házas övezetek és a külső kerületek ingatlanjai kerülhetnek bajba.
Szőlőtökék sora kígyózott fel a Rózsadombra, míg a XX. század elejétől a hegyoldalt villák nem kezdték pettyezni, hogy aztán a második világháborút követően Budapest talán legexkluzívabb lakónegyedévé váljon. A szőlőtökék és az ideköltözők ugyanazt szerették: az áradó napfényt (és az emberek a panorámát is értékelték). Így a déli fekvésű hegyoldal házai/villái impozáns teraszokkal épültek, és „üvegfalú” nappalikkal. Csakhogy mára ezek a beragyogott helyek egyfajta „hőcsapdákká” váltak, ahol szinte képtelenség létezni – ha nem költ durva összegeket különböző árnyékolási és hűtési technikákra a tulajdonos. Szinte napjainkig íratlan szabály volt, hogy az erkélyeket és a teraszokat délre tájolják az építészek, ám ez az utóbbi években változik – aki teheti, menekül a perzselő nap elől. Plasztikus példája ez annak, hogyan változtatja meg a városok szerkezetét és az építési szokásokat a klímakatasztrófa. (Emlékeztetőül: a svájci Crowter Lab kutatóintézet minapi publikációjában azt mutatta be, miként alakul a különböző európai nagyvárosok időjárása, és arra jutott: Budapest 2050-ben Szkopje lesz. Márpedig a macedón főváros klímája nem viccel – áprilistól októberig gyakran 30 fok fölött alakul a maximum hőmérséklet, a nyári hónapokban 40 fok fölötti csúcsokkal.) A klímakatasztrófa talán legegyértelműbb jele a felmelegedés, de középtávon hasonló problémát jelent a víz is (értsd: a monszunszerűen zuhogó eső). Az épületek tervezésekor figyelembe veszik, hogy miképp alakul az új ingatlan hő-, pára-, napfény- és vízterelése, illetve milyen egyéb környezeti hatásoknak van kitéve (például roncsolhatja-e földrengés). Persze akadnak egyedi szempontok is – hegyoldalban magasodik a ház, vagy épp ártéren áll – de alapvetően az építészek az adott klímasáv értékeivel kalkulálnak. Ez nálunk a közép-európai mediterrán „szabvány”, ami nagy hőingadozással és viszonylag kevés csapadékkal számol. Utóbbi annyit tesz, hogy a nyári hónapokban két-három hetente zúdul alá egy izmos zápor, az égleszakadások között pedig hosszú napos időszakok vannak. Most viszont hetente többször leszakadhat egy vagy két havi csapadékmennyiség egyszerre. (Ez azt jelenti, hogy a fővárosban 40-60 milliméternyi eső zuhog egy-két óra alatt, volt rá példa, hogy 100 milliméter hullott – azaz utóbbi esetben mindenki bokáig állt volna a vízben. A monszunszerű eső elvezetésével Budapest belső részein az egyesített csatornarendszernek kell megküzdenie. Ebben az esetben a látszat csalóka, ugyanis egy kiadós felhőszakadás után vízben álló villamossínek, elöntött aluljárók és lejtős kereszteződésekben kocsitengelyig érő „minitavak” borzolják a városlakók idegeit, ám a XIX. század végén épített hálózat, ha egy-két órás késéssel is, de elvezeti a vizet. Az más kérdés, hogyha még robusztusabb esők jönnek, akkor erre nem lesz képes. A főváros külső kerületeiben viszont záportározó és növénnyel borított talaj oldja meg a víz elszivárogtatását. Előbbit úgy kell elképzelni, mint egy nagyobb medencét, aminek szélén kavicságyak lassítják a vízbeáramlását, de felszínét boríthatja egy az egyben kavics is. Minden esetre most Budapesten 3600 köbmétert képesek felvenni ezek a záportározók, de ez nem elegendő, így a főváros 7200 köbméterre bővíti a kapacitást. (Összehasonlításképpen: egy három fős háztartás átlagos vízfogyasztása mintegy 165 köbméter egy évben.) Ami a kertek, parkok, utcai fasorok vízelszivárogtatási képességeit illeti, ha egy nap egy óriászápor áztatja őket, akkor egyelőre még megbirkóznak a feladattal. Ami azonban nem jelenti azt, hogy a házak – különösképpen a pincék – ne látnák kárát az özönvíznek. Maga az eső, és a házfalak mellett tocsogó víz nem tesz különösebb kárt a téglafalakban. Hacsak a tulajdonosok az érezhetőbb vizesedés miatt le nem szigetelteik valami miatt a falakat, ugyanis ekkor a víz a falak alá bukik, és alulról támad – ez hosszútávon az épület megsüllyedéséhez vezet. Az igazi baj akkor van, amikor megemelkedik a talajvíz szintje. Az alapvetés szerint ugyanis az ingatlannak szilárd, száraz talajon kell állnia – és nem érheti alulról folyamatos víznyomás (ez nem összekeverendő a vizesedéssel). Így ha egy adott helyen a talajvíz szintje 20-30 centiméterrel nő, akkor komoly veszélybe kerül az épület. Márpedig ha egyszer a víz beszabadul, akkor roppant költséges kiűzni. (Léteznek olyan eljárások, melynek során a téglafalat az alapnál kettévágják, és újraszigetelik a házat, de ez egy átlagos háztartás esetében szóba sem jöhet.) A baj mindenesetre több tízezer pincét érinthet.

A térkő nem ördögtől való

Az „városgyilkosság”, hogy zöldfelületeket és -területeket térkővel burkolnak, de az aszfalt kiváltására igenis alkalmasak a különböző kőkockák és lapok. Ugyanis hatékonyan vezetik el a vizet, megakadályozva, hogy a belvárosi placcok sekély tavakká változzanak.

Az árnyék oltalmában

Az arab építészet az árnyékok művészete: szűk utcái, végeérhetetlen árkádjai mind azt a célt szolgálják, hogy az embernek ne kelljen kilépnie a perszelő napra. A XIX, században kitalált Budapest-koncepció – az említett közép-európai mediterrán klíma okán – széles utakkal számolt, amit fasorok borítanak árnyékba (mindezt százéves távlattal teszi). Csakhogy a terv nem vált valóra. Az allék egy részét soha nem ültették el, illetve sok fa soha nem nőtt meg – egyszerűen azért, mert a számukra tervezett helyet megette a motorizáció, az autós-buszos közlekedés. Ahol pedig volt ideje nagy fává izmosodnia a csemetéknek, ott jellemzően parkolók és szervizutak terpeszkednek a lombok alatt – és nem a városlakók közérzetét jobbítják.

Szerző
Témák
klíma

Közösséget építenek

Publikálás dátuma
2019.08.11. 18:18

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
Az emberre koncentrál és nem érdekli a politika – vélhetően ezért lett sikertörténet a XIII. kerület.
A XIII. kerület kakukktojás. Az csak a felszín, miszerint rendre MSZP-s polgármestert és képviselőket választ, függetlenül attól, hogy alakulnak az országos politikai erőviszonyok – a lényeg az, hogy itt azok is a baloldal jelöltjeire szavaznak az önkormányzati választásokon, akik máshol nagy eséllyel a kormánypártot támogatnák. A XIII. Budapest negyedik legnépesebb kerületévé hízott, majdnem 122 ezren élnek itt, az utóbbi évtizedben több tízezer ember költözött ide, a lélekszám egyre nő. (Amikor Tóth Józsefet először polgármesteré választották, 54 ezer lakás volt a kerületben, 2018-ban mintegy 75 ezer, és mintegy tízezer most épül.) A „betelepülők” zöme viszonylag fiatal, így választásszociológiai tapasztalatok alapján inkább a kormánypártot kellene támogatnia. De nem teszi.
A XIII. kerületet ugyanis különleges stratégiát választott: egyszerre épít várost és közösséget. A kerület egyfajta mini-városközpontokat alakít ki, így viszi közel a különböző szolgáltatások a lakossághoz. A legutóbb, 2019 nyarán átadott ilyen komplex beruházás a Klapka Központ – amelyiknek magja 33 önkormányzati, energiatakarékos bérlakás. (Megjegyzésképpen: a KSH adatai szerint 2017-ben nem épült a fővárosban önkormányzati bérlakás, 2018-ban pedig azt a 23 lakást jegyzik, amelyet a XIII. kerület a Kartács utcában épített.) Ezek a kisközpontok pedig többek között azt a célt szolgálják, hogy a kerületben egyszerre lehessen lakni, munkahelyet találni, kulturálódni, sportolni is. Valamennyi generáció kapott valami pluszt az utóbbi négy évben, a szegényebb családokban nevelkedő diákoknak táborokat, ingyenes étkezést szerveztek, a kicsiknek játszóházakat alakítottak ki, tart a bölcsődék és óvodák felújítása, bővül az angol-magyar két tannyelvű óvodai csoportok köre. Az idősek jelzőrendszeres ellátását is kiterjesztették, lakhatásra és gyógyszerre fordítható támogatásokkal segítik a kispénzű nyugdíjasokat, számítógépes tanfolyamokat és művészeti csoportokat indítanak nekik.
Persze az életminőséget itt is alapvetően befolyásolja, hogy milyen az egészségügyi ellátás. Az állami gyógyítás színvonala egyre rosszabb, aminek a kerület megpróbál ellentartani. Így többe között évi 80-100 millió forinttal fejleszti az orvosi rendelők műszerparkját, illetve folyamatosan bővíti szűrőprogramjait – utóbbira égető szükség van: a résztvevők 30 százalékánál találnak valami problémát. Továbbá megnyílt az ország első önkormányzati, a kerületi lakosok számára ingyenes CT- és MR-centruma, így a legmodernebb diagnosztikai eszközök szolgálják az itt élőket.

Készülnek a bajra

Bár a XIII. kerület nem veri nagydobra de régóta van klímaterve. Ennek megfelelően több mint ötezer fát ültettek ebben a ciklusban, egyre több helyen talajvízzel öntözik a lakossági igények alapján kialakított parkokat. A fejlesztéseknél elsődleges szempont az energiatakarékosság, a fenntarthatóság. Az önkormányzat intézményei egyre nagyobb arányban használnak környezettudatos és megújuló energiaforrásokat.

Témák
XIII. kerület
Frissítve: 2019.08.12. 14:48

Mert nem csak pálinkát érdemes

Publikálás dátuma
2019.08.11. 17:55

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
Ha a romantikus hangulatfestés szabályait követném, akkor – eleget téve a műfaj megkerülhetetlen ismérvének, a modorosságnak – azt írnám: csak a MontMarte-ra felkapaszkodó, bájosan szűk macskaköves utcák (értsd: sikátorok) meghitt félhomályában kacsintanak ilyen maga mutogatóan a kávézók/édességboltok kirakatai. De nem írom. Pro primo: a környezet nem romantikus, a gigászi székesegyház helyett a Blikk elhagyott székházának árnya borul az emberre, és a szomszéd bárban sem Toulouse-Lautrec agyában lobbant be az abszintihlet. (Kocsmának ugyan kocsma volt, de egy éve levetette szeszbolt-életét, és közértként szolgálja a közt.) Pro secundo: maga a hely sem túl romantikus. Van benne szellem(iség), de egy évtizedekig darabos hentesboltként működő helyet nem könnyű francia-stílű cukrászdává lényegíteni. A metamorfózis mégis sikerült. Mert nem a levendulás csín (Provansz), vagy a feketemacskás enteriőr (Párizs) teszi a francia "édességboltot", hanem a hab és a krém.
Ez a hely mousse-specialista. Megtévesztően könnyed, jellemzően csokialapú krém, amit nem pusztán azért szervíroznak petit porciókban, mert alapanyagai drágák, inkább azért, mert a gyomorba érve kibontakozik masszív alapossága: három gyűszűnyi adag egy napszámos-gyomrot is telít. (Megjegyzendő: a mousse nemcsak a hasizmot terheli, próbáljon valaki egy fehércsoki-alapot lobogó víz fölé illesztett fémtálban megfelelő állagúra kavarni – utána lehet bicepszet villantani.) De a végeredmény minden fáradságot megér, főleg, hogy a cukrász verejtéke. Arról, ahogy a különböző étcsokis verziók (málnával vagy naranccsal bolondítva), esetleg a kávéval oltottak miképp pezsdítik az ínyt, hosszan lehetne értekezni. De kóstolás nélkül mit ér a betű? Úgyhogy műfajváltás. Annyi azért még álljon itt technikai tudnivalóként, hogy a hely mindenkit keblére ölel – a mousse-választék érdemi részét a cukorral küszködők is habzsolhatják. Utóbbi igétől ne rettenjen senki, a mohóság – tiszteletben tartva a szakrális iratok vonatkozó részét – csak hosszútávon bűn. Úgyhogy akinek kedve van, a francia édességre rétegezzen (már a gyomorban) fagylaltot. Aminek készítője szerint a könnyű szeszek és a gyümölcsök párban járnak. Itt van például a barnasörös meggy. Ahogy a gyümölcs fanyarságát körbeöleli a malátalé édeskés-karamelles aromája. Ízlelvén az ember hajlamos elhinni az Ideálban, hogy gyümölcsből nem csak pálinkát érdemes főzni, de fagyit is.
Szerző
Témák
fagylalt