Pizsamás forradalmár – Post Malone zárta a nagyszínpados fellépők sorát a hétvégén

A Post Malone-ként elhíresült Austin Richard Post az R&B, house és elektropop elemeiből táplálkozó brit együttes, a Years&Years után állt az Ed Sheeran hatvan ezres rekordjával azért nem vetekedő, de így is igen szemrevaló méreteket öltő több tízezres közönség elé.

Nem vagyok nagy rajongója a 24 éves pop, rock, rap, trap zenét játszó amerikai üstökösnek. A koncert sem változtatott ezen, de beismerem, kellemesen pozitív csalódásként ért az a bő egy óra, amit a fesztivál nagyszínpadán töltött.

A Post Malone-ként elhíresült Austin Richard Post az R&B, house és elektropop elemeiből táplálkozó brit együttes, a Years&Years után állt az Ed Sheeran hatvan ezres rekordjával azért nem vetekedő, de így is igen szemrevaló méreteket öltő több tízezres közönség elé. Megjelenésében és zenéjében is tökéletes ellentétét képezve a londoni bandának, az egyedül színpadra lépő fellépők sorát gazdagítva.

A strassz kövekkel díszített necc topot, rövidgatyát és bakancsot viselő, nem mellesleg egészen bájos, szeretni való énekes fiú zenekarának jól átgondolt látvány és hangzásvilága a maga lépcsős színpadával, és vokalista duójával utólag már-már giccsesnek tűnt a világoskék pizsama szerű ruhában, mindössze italával kezében színpadra lépő énekeshez képest. A körítés azért itt sem maradt el teljesen, hiszen a fényjáték mellett görögtűz elemekkel is megspékelték az előadást, noha a széttetovált arcáról ismert ifjú önmagában, mindössze jelenlétével is teljesen megtöltötte az irdatlan teret. Egészen meglepő erővel uralta a színpadi energiákat, de ebben alighanem közönsége is segítségére volt, akik látszólag, az elsőtől az utolsóig a koncert minden pillanatát imádták.

A szüntelenül hullámzó végtelen embertenger hol szelíd rugózással, hol vad ugrálással és égbe nyúló kezekkel hol pedig üvöltő vokalistákként a dalszövegeket együtténekelve fejezték ki szenvedélyüket és szeretetüket, Malone pedig a rá jellemző „kifinomultsággal” és őszinteséggel a „Thank you fucking much” mondatot ismételgetve köszönte meg a meleg fogadtatást.

A tengerentúlról érkező énekes, dalszerző a rap, trap és R&B műfajok koronázatlan királya 2015-ben robbant be először a köztudatba, mikor első számával, a White Iverson-nal, az US Billboard Hot 100-

as listáján a top 20 közé került. Első stúdióalbuma a Stoney, a Billboard Top R&B and Hip Hop Albums listáján még Michael Jackson lemezénél is tovább maradt az első 10 között, ezzel megdöntve popikon 34 évig tartó rekordját. Az US Billboard 200-as listán az előkelő negyedik helyet vívta ki magának és háromszoros platinalemez lett. Igazán népszerűvé azonban tavalyi Beerbongs & Bentleys című albumával vált, amivel a nem teljesen pozitív kritikai fogadtatás ellenére nem csak a Billboard 200 toplista első helyén debütált, hanem az Év albumának járó Grammy-díj jelölést is elnyerte.

Szélsebesen felfelé ívelő, rövid karrierje alatt eddig 60 millió lemezt adott el az Egyesült Államokban, a Recording Industry Association of America-tól Gyémánt oklevélben részesült, kétszeres American Music Award, egyszeres Bilboard Music Award, valamint MTV Video Music Award díj nyertes. Már négyszer jelölték Grammy-díjra. Ráadásul nagyon úgy tűnik, hogy az állandó koncertezés mellett sem áll le a dalszerzéssel, hiszen a hírek szerint, alig több mint egy évvel az átütő sikeralbum után már harmadik lemeze is elkészült és szeptemberben nyilvánosság elé kerül.

A koncerten jól összeállított dallistát prezentált, amin a legnépszerűbb számok, így a Better Now, a Psycho a Rockstar és a Congratulations ugyanúgy helyet kaptak, mint a bárszéken ülve, egy gitárral előadott lírai dal, ami nem csak egy „másik arcáról”, hanem a már korábban is sejthető színtiszta hangjáról és széles hangterjedelméről is tanúbizonyságot tett.

Azt mondjuk elég rosszul esett végignézni ahogy néhány számmal később, az utolsó előttiként eljátszott Rockstar hangulatának fokozásaképp ripityára törte hangszerét. A közönséget látszólag nem hatotta meg, sőt, elérte célját, mert egy a saját sztoriját röviden összefoglaló, mindenki különlegességéről szóló rövid monológ és a „Na, adjatok zenét, játsszuk még el ezt a szart!” felszólítást követően a Congratulations egyértelműen a buli betetőzése volt.

Az este záró momentumaként kisgyerekekre jellemző, fülig érő mosollyal lépcsőzött le a világot jelentő deszkákról, áthatolva az előadót közönségétől elválasztó örökérvényű határt, hogy a színpad teljes hosszában egy emberként lepacsizzon az első sorban állókkal. Ezzel zenész kollegája, Eric Wilson nyilatkozata is igazolást nyert: a zord külső és a tetovált arc valójában édes, melegszívű embert takar.