Fake-hiba

Hisz alapvetően mégis csak lovas nemzet volnánk, nemdebár? A magyar néplélek láthatólag nem képes megbirkózni a buszok beszerzési, üzemeltetési, javítási, pótlási, fejlesztési kérdéseivel. Bár ez tényleg bonyolult, ám állítólag páran már megoldották.

Önmagában az a tudat, hogy e felvilágosult, de hagyományaira is büszke kis országban buszok róják az utakat, kellemes. Projektekből, koncepciókból, szalagátvágásokból nincs is hiány. A hazai buszgyártás évtizedek óta a folyamatos feltámadás állapotában leledzik. Amiként – legalábbis a kormány és médiája szerint – az állomány is rendszeresen megújul. Az iparág helyzetét ugyanakkor mi sem jellemzi inkább, mint az Ikarus Egyedi Kft. példája, aminek az ígérgetésen túl gyártásra már nem futotta erőből. Bár a cég csak bitorolja a Széles Gábor-féle Ikarus nevét, utóbbiak átütő sikereiről sem hallani.

Ehhez képest a hazai buszok átlagéletkora változatlanul messze meghaladja az elvárható 6-7 évet. De nem ritkák a 30 évesnél idősebb bontószökevények is. Mostanság leginkább az egykor modernnek számító, fővárosi, alacsony padlós Volvókról hallani, hogy rendszeresen sűrű, fekete füstöt okádnak magukból. Ezek mellett gyalog, biciklivel, vagy akár környezettudatos e-járgánnyal közlekedni kész életveszély. A Volánok állapota, ha lehet, még silányabb. Ha egy önkormányzat vásárlásra adja is a fejét, sokszor használt, máshol levedlett flottát vesz.

Orbánék „nemzeti buszstratégiája” mindettől nem zavartatva, töretlenül száguld előre. Így tíz év alatt adnak is vagy negyvenmilliárdot környezetbarát buszok árának ötödére. Sportra, szabadidőre évente elcsúszik vagy félezermilliárd. Ja kérem: mások a hangsúlyok.

A légszennyezés és a balesetek miatt elhunytakat még a busziparnál is nehezebb lesz feltámasztani. Sürgősen el kellene tehát gondolkodni egy nemzeti temetőfejlesztési programon is.