Olvasóbarát: Igazságbaj(n)ok

Publikálás dátuma
2019.08.17. 08:25

Fotó: JEFF PACHOUD / AFP
Paul Benjamin: Trükkös játék
Paul Benjamin Auster – így már ismerősebb? A világhírű író a keresztnevei­ből összeálló álnéven publikálta első regényét. Méghozzá egy hard-boiled, azaz keménykötésű krimit, nem kevés noir színezettel. 1978-ban írta, 1982-ben jelent meg. Maga így vallott erről: „Le voltam égve, kellett a pénz. Úgy okoskodtam, hogy ha összeütök valamit gyorsan, ami elég szórakoztató ahhoz, hogy ki is adják, azzal csak összeszedek valami kis pénzt. El is készültem hat hét alatt, és végül tényleg meg is jelent. Egy baseballból vett kifejezés, Squeeze Play volt a címe. A pénzen túl még egy fontos dolgot kaptam érte: önbizalmat. Bebizonyítottam magam előtt, hogy képes vagyok megírni egy regényt. (…) A két keresztnevemet használtam: Paul Benjamin. Paul Benjamin egykönyves író maradt, de a Füst című film kedvéért feltámasztottam: a William Hurt által játszott írónak is ezt a nevet adtam.” (Magyar Narancs, 2010. szeptember 30.) [Csak ajánlani tudom, a pénzkereseten is túl, a magyar szépíróinknak is, hogy próbálkozzanak a peremműfajok (krimi, sci-fi, horror, románc stb.) zsánereinek megírásával, akár álnéven, akár a sajátjukon, mert egyfelől roppantmód élvezetes lehet számukra, és nagy tanulság, másfelől az olvasók csak nyernek azzal, hogy irodalmilag is igényes és értékelhető szórakoztató irodalmat olvashatnak. Elég csak a Lengyel Péter sci-fijére (Ogg második bolygója; a Macskakő krimije már más kategória) vagy Tandoriéra (A Stevenson-biozmagória) gondolnunk.Utóbbi szerző ráadásul köztudomásúlag a fordításaiban sem volt szívbajos: az amúgy kedves, de azért jórészt középszerű Donna Leon-krimik közül a magyarul megjelent első kettőt (Halál idegenben és Méregpohár az operában) is úgy felhúzta stilisztikailag, hogy ha tudná az írónő, a lába nyomát csókolná…] De mit is kínál ez a műfaj szabá­lyait, konvencióit messze figyelembe vevő, helyenként azért átlépő, könnyed és humoros regény? A New York-i történet május közepén játszódik, mindössze pár nap alatt. Főhőse Max Klein, a zsidó magándetektív, aki az ügyvédi pályáját cserélte föl a sokkal rázósabb szakmára, mikor ügyészként korrumpálódnia kellett volna egy rendőri túlkapás ­miatt. Kissé kiégett, lepukkant fazon, aki csak a hivatásának él, ebből következően elvált, de imádja 9 éves fiát – jelleme patyolat, nem retten meg semmitől és senkitől. És a regény egyik erényét jelentő, pazar humorral rendelkezik, ő a „vicces fiú”, ahogy a verőlegények is jellemzik. Miközben elkenik a száját és átrendezik az arcát, még mindig sziporkázik, hogy aztán halálderűsen aléltan essen össze. Mert hát hiába használná az ökleit, a műfaj figuráihoz hasonlóan, nincs nagyon rá módja, mindig őt verik ájulttá. Ami persze nem akadályozza meg a nőket (feleség, ügyfél) abban, hogy szerelemtől bódultan omoljanak a lába elé és az ágyába. Benjamin-Auster nemcsak a krimik iránti szeretetét, de a baseballimádatát is beleszövi a történetbe, sőt egyenesen a pályára visz bennünket, hiszen a cselekmény egy egykor híres baseballsztár megbízásával indul, majd elhalálozásával folytatódik. A baseball át- meg átszövi a regényt, a címe is – és a bűneset megoldása is – a játékból adódik. Közben azért politikusok, maffiózók, millio­mosok, ügyvédek, különféle sztereotíp rendőrök is megmutatkoznak – időnként nehéz nem (szeretve kritikus) paródiaként olvasni a Trükkös játékot. Még ha az irodalmiság magasabb fokát kár is lenne számon kérni rajta, hiszen épp ez (is) benne a trükk: csak kikacsint, nem hagyja kizökkenteni magát a szórakoztató lektűrből. A trükk része, hogy Auster detektívje sem a megszokott, még ha nyakalja is a whiskyt és rezignációja is túltolt: Mozartot hallgat, John Donne-verseket olvas, bedob egy-két Shakespeare-idézetet, miközben a kávéfőzés rejtelmeiben éppoly járatos és igényes, mint az amerikai közimádat tárgyában, a baseballban, amiről a parkolóőrrel diskurál rendszeresen. És vagy de! A műfaj szabályai szerint az igazságosztó alak – Klein –, akinek saját szavai szerint a jog és az igazság közötti dilemma okozott gondot korábban, és ő az utóbbira voksolt – egy talán már austeri csavar révén – a regény utolsó lapjain érdekes fordulatot hajt végre, ami a fent említett dilemmát (és az alakról alkotott mindaddigi olvasói véleményünket) minimum új­ra­definiál­ja. Ügyes. Az Auster-rajongók polcairól nyilván nem hiányozhat ez a kötet sem, de bárkinek kellemes kikapcsolódást nyújt akár egy strandon eltöltött délelőtt alkalmával is. A krimi- és baseballhívőkről meg nem is beszélve. (Ford. Illés Róbert. Cartaphilus, 2019. 286 o.) 
Szerző
Témák
recenzió regény

Erdős Virág versei - Hősöm ciklus

Publikálás dátuma
2019.08.17. 08:19

Fotó: ROMÁN PÉTER
szafari legyen a partner egy csodás de limitált férőhely feltöltött állomány virágzó sokszínű élőhely indulás érkezés izgalom kaland és szenvedély romlatlan természet korai foglalás fő per éj utazzon velünk hogy távoli világok lakója idén a szezon új fullextrém desztinációja burjánzó kráterek őshonos emlősök csordában sárgaláz veszettség időben viszonylag kordában fekete kontinens számtalan klasszikus nagyvaddal fotózni szigorú szabály csak felhúzott ablakkal exkluzív ajánlat páratlan élmény a Big Five-ot Rikárdót Ramónát Renikét Rolandot Richárdot pedig nem eközben a sarkon túl a messzi-messzi hungárián túl a hideg síneken és minden hűvös teórián galaktikus forróságban villanásnyi jégeső koncentrál a város mint a földbe ásott gégecső büdös barna bácsika egy kétszázasért rád ragyog űzött kis nő jegyzetelget magában (ez én vagyok) új padokon régi testek ülnek mint a zsák töltekeznek mint a körbe betonozott fák élő halott hasonmásom jön a gyöngy patika felől komoly lépést fontolgat de elugrik egy roller elől adódik a túlélésre éppen elég ok nincs jobb díler mint a szél a legjobb drog a szmog minden álnok fuvallat a bensőnk felé tör üdít táplál és felvidít mint a csíki sör félszobányi sárga fűben rommá ázott rökamié hangyamintás papírtányér: itt A Whopper Mindenkié égi jelek mindenféle földi jelenség látványos de kevésbé szép embertelenség belefutsz egy falba hoppá megütközöl magadon lehetett-e volna vajon szebben jobban szabadon senki sincs a téren mégis elindul egy hinta most egy ezredmásodpercig egész olyan mintha
Szerző

Ahová nem visz fel a startupos rakéta (Pajor Tamás: Haladó magyar című verseskötetéről)

Publikálás dátuma
2019.08.10. 18:50

„Ahová én célzok, az a Szenes Iván és a Radnóti Miklós közötti spektrum” – nyilatkozta egy a kötete kapcsán vele készített interjúban Pajor Tamás, elég tágra, ugyanakkor mégis nagyon konkrétra szabva annak a tölcsérnek a száját, melyen keresztül az olvasó belehömpölyög a dalversek könyvformájú butéliájába. A palackhasonlat szándékos, sőt az irány is: a Pajor-versekből nem mi kortyolunk szomjunk mértékétől függően, hanem bekerülve a Szenes Iván–Radnóti Miklós átmérőjű tölcsérbe, előbb lassan, ívesen rójuk a köröket a peremén, majd kényszerűen megadva magunkat a centripetális gyorsulásnak, beszippantódunk a gondolatörvény fenekére. Ott először kissé kellemetlenül érzi magát az ember, mert nem teljesen egyértelmű, mivel, melyik test- vagy lélekrészünkkel tanácsos levenni, akár egy kirúgott labdát, a „Gellért nézi a hegyről, hogy Erzsébet lemegy hídba” meg a „Persze nem vagyok Rambo, se Marlon Brando, csak olykor egy kis budapesti gyarló mandró” típusú rímbrillírokat és a „…szóját, a szóját, a szójátékokat”. Kezdetben egy kicsit érdesek, egy kevéssé szúrnak, döfnek, nyomnak, aztán ahogy a helyükre kerülnek – vagy mi kerülünk a helyünkre a Pajor-univerzumban –, megtanulunk lubickolni bennük. Mire a 40. oldalra érünk, ahol a Sorsgimnasztika Mari territóriuma, Teri moratóriuma és sok aerobikos családanya kuratóriuma, már az sem fáj, hogy Pajor apokaliptikus világvíziója egyszerre velőt rázó és demagógiát idéző. Haladunk vele, akár akarjuk, akár nem (inkább igen) egyre tovább, egyre beljebb, haladó magyarként, az útkeresők spirituális útján, a gegek, nyelvi humorok és a lehető legtermészetesebben és könnyedebben vázolt napi abszurdok bukkanóin át, ha tetszik, valamiféle beteljesedés felé. Oda, ahol a Logosz perzsel, s ahová nem visz fel start­upos rakéta. Mindazt, amiről Pajor ír, vagyis inkább dalol, ismerjük, felismerjük, de attól, hogy dalversekbe szedve, sokszor refrénekkel megtűzdelve tárja elénk saját szubjektív valóságát (ami kísértetiesen sok pontban egyezik saját szubjektív valóságunkkal), önként és dallam nélkül is szó szerint dalolva azonosulunk vele. Azt képzelve, hogy például a „terítőt árul egy megtört néni, / egy századot látott megtörténni. / A téren lüktető neon látszik, valakit ütnek a neonácik. / Egy pionírt, kit a pia nyírt ki, / Amcsiból nem tud a fia írni. / Élete csörte, arcán a sörte, / a csapos kérdi, bort-e vagy sört-e. / A béke is véres, a közlegény Ryan, / a szomszéd drámája a panelon átjön” strófa a lényegből ragad meg valamit. Hogy aztán az „Emke, az Emke, az M2-esen” továbbszáguldva haladjunk a profán felől a szent, a földtől az ég felé, mert hát Pajornál az elmúlt 30 évben semmi nem elvonatkoztatható a hittől. Mindezt úgy, hogy egyetlen félmondat erejéig sem tolakodó, és ha lehet, még kevésbé didaktikus. Tud és mer formabontó lenni akkor is, amikor nem az emodzsikról és lájkokról versel („Hüvelykujj, szmájli, / az életemből szállj ki”), hanem a Messiásról regél („Egy utas a történelem vonatán. Végpont a portálok hírfolyamán” vagy „Mikor a napkeleti bölcsek meglátták a csillagot, / felültek a gépre és ment velük a villamos”). Miközben a látszatvalóság(ok) felől a rímeken át visz a számára egyetlen létező igazi valóság felé, vagy másképp mondva, a pszeudovilág racionalizmusba oltott hite felől a Bibliába vetett transzcendens hit felé, felsejlenek saját személyes identitásai: az egykor volt rockzenész, a zsidó, a filozófus, a dalnok, a showman és a hívő. A Haladó magyar pedig mindennek rengeteg nyelvi leleménnyel és szóviccel megspékelt, pátosz nélküli esszenciája. Ahogyan Pajor Tamás maga mondja róla: „Nem egy komor, baltázós, önostorozó vallásos szöveg, hanem egy derűre hangolt, poénos, de a szív fájdalmát sem elhallgató dalverses kötet.” (Európa, 2019. 238 o.)
Szerző