Mi, tolvajok

Zötyögünk a 6 éves gyerekkel a 2-es villamoson, s egyszerre azt kérdezi tőlem, hogy apa, te már loptál az életedben valaha? Szerencsére nem olyan hangos, mint amikor enni-inni kér, de azért riadtan szétnézek, mielőtt válaszolnék. S hogy húzzam az időt, visszakérdezek: miről jutott ez eszedbe? Hát arról, magyarázza, hogy a múltkor a buszon egy néni megbüntetett egy másik nénit, mert nem volt jegye, és te azt mondtad, hogy ha valaki jegy nélkül utazik, az lopás. És te, apa? Te loptál már? Még a születése előtt elhatároztam, hogy nem fogok neki hazudni. Eleget hazudoztam már nőknek, mardos is miatta a szégyen, hát a saját kislányomnak nem akarok. Mutatom neki, hogy hajoljon közelebb, és a fülébe súgom: igen. Kikerekedik a ragyogó, kék szeme. De az enyém is. Nem is gondoltam, hogy ilyen nehéz bevallani egy semmiséget. Mert hát nem volt az annyira súlyos bűntett. 1985-86-ban lehetett, az egri várban, ahol nyári diákmunkán dolgoztam két hónapig, s rájöttem egy haverommal, hogy a vécés pénzt milyen könnyű lenyúlni. Az ember bemegy a nyilvános wc-be, befelé menet bedob egy érmét a tálba, és amikor kifelé jön, belemarkol. Iskolások voltunk, diákcsínynek is nevezhetném utólag – de attól még lopás volt. Nagyobb volt az izgalmunk, mint a profit, igazából azért csináltuk, a szívdobogásért – de attól még lopás volt. Nem kerestünk sokat, nem ártottunk sokat – de attól még loptunk. Máig pirulok miatta, ha eszembe jut. Két nap után buktunk le, a vár egyik dolgozója észrevette, hogy a vécés pénzt dézsmálják a gyerekek, s azt a büntetést szabta ki, hogy mossuk fel az egész budit. Áldom érte. Soha olyan lelkesen nem mostunk padlót, soha olyan lelkesen nem suvickoltunk vécés csészét, mint akkor, Ég az arcom, amikor a kislányomnak elmesélem. Mondom neki, hogy ilyet nem szabad csinálni, de senki és semmi sem tökéletes, sajnos néha hibázunk. Elgondolkodva néz rám, látom a szemén, hogy nem ezt várta, azt hitte, hogy az ő apja hibátlan. De nem akarok neki hazudni. Majd azt kérdezi suttogva, hogy apa, igazából mennyit loptatok? Ez azért fáj. Hosszan tűnődöm. Az emlékeimben százas és kétszázas érmék csillognak, de ez lehetetlen, mert akkoriban még nem volt sem százas, sem kétszázas érme. Ráadásul arra is emlékszem, hogy a várbéli diákmunka fejében nem csak fizetést, de ebédjegyet is kaptunk, egy napra 15 forintot. A Vörös Rákban munka után 13 forint 50 fillérért ettem egy lencsefőzeléket feltét nélkül. Egy máglyarakás került 5 forint 50 fillérbe. Mennyi lehetett a wc-használat díja? Ötven fillér? Egy forint? Kettő? Nem emlékszem. Vagy nem akar az agyam? Zötyögünk tovább a 2-es villamoson, ülünk egymással szemben, a gyerek a korzót bámulja, én meg a budai várat. Megpillantom a karmelita kolostort – s képzeletemben a saját lelkébe zárkózott lakóját. Ki lesz az a gyerek, aki egyszer tőle is suttogva kérdez majd? „Papa!” „Mondjad, kincsem.” „Te már loptál az életedben valaha?” S várja a választ csillogó, reménykedő szemmel. 
Szerző
Kácsor Zsolt

A hazugság kultúrája

Rendre kénytelenek vagyunk visszatérni az alaphazugsághoz, miszerint a magyar miniszterelnöknek azért kellett 2014 januárjában (előzetesen még a moszkvai útjának céljáról is jókorát füllentve) titokban megállapodnia Putyinnal arról, hogy tender nélkül a Roszatom kapja az atomerőmű-bővítési üzletet, mert Pakson a meglévő szovjet blokkok mellé csak a megbízható, a magyar nukleáris kultúrával kompatibilis orosz szervezet képes az új reaktorokat fölépíteni. Összeszámolni is nehéz, mennyi hamisság derült ki azóta erről a rövid állításról, de azért megpróbáljuk. Paks 1 és Paks 2 két különálló atomerőmű lesz (ha lesz), amelyeket egyedül az erősen kifogásolt, a Duna vizét használó hűtőrendszer, vagyis egy csatorna köt össze – ezen az alapon az összes nukleáris világcég építkezhetne nálunk. Ráadásul egyre valószínűbb, hogy bármelyik másik (francia, amerikai, japán) előrébb tartana – az oroszokról ugyanis az bizonyosodott be, hogy a nekünk szánt kísérleti reaktortípusról nincsenek az európai engedélyeztetésre alkalmas terveik. Időközben a félig minisztériumnak, félig hadiipari konglomerátumnak számító Roszatom megbízhatóságáról is sok mindent megtudtunk. 2017-ben sugárzó atomfelhő borította be Kelet-Európát. Bár a sugárbiztonsággal foglalkozó nyugati intézetek mérései szerint a forrása Oroszország, azon belül az Urál környéke volt, az oroszok az 1986-os csernobili katasztrófa óta élő hagyományt követve előbb tagadtak, majd ködösítettek („nem mi voltunk”, „a románok voltak”, „egy széthullott műhold a felelős” stb.), méghozzá a magyar kormány és a hazai nukleáris hatóság aktív közreműködésével. Idén nyáron egy kutatási konzorcium nyilvánosságra hozta azt a tanulmányt, amely szerint az európai mérőműszerek adatai alapján az Urál-melléki Majak, a Roszatom ottani üzeme területéről szabadult ki a sugárzó anyag, ám a vállalat továbbra is azt állítja, hogy semmi köze a szennyezéshez (a magyar állam részéről az új fejleményt hivatalosan nem kommentálták). A múlt héten azután felrobbant egy rakéta – amennyire a hírmozaikokból összerakható, a Putyin által tavaly a világ elé tárt verbális csodafegyverek egyike –, és a halálos baleset utóélete mintha pontról pontra követné az 1986-os meg a 2017-es tagadás-hárítás-álhírgyártás forgatókönyvet. Ami a híradásokban eleinte „semmi” (azaz nem orosz eredetű sugárzás), majd két áldozatot követelő baleset (de még akkor sem fegyverkísérlet) volt, az mára hét halottal és legalább húsz sebesülttel járó elfuserált nukleáris rakétatesztté fejlődött, szintén a Roszatom égisze alatt. Evakuálás pedig vagy volt, vagy nem, de a körzet lakóinak mindenképpen szóltak, hogy jobban teszik, ha egy időre szedik a sátorfájukat. Ha van valami, ami a paksi bővítés főszereplőit szorosan összeköti a Roszatommal, az az igazsághoz és a felelősséghez való abszurd viszony (és itt most nemcsak 2014-re, hanem a 2003-as, máig konspirációkkal és titkosítással védett paksi balesetre is gondolunk). Ez is egyfajta kultúra, le lehet belőle vezetni a politikai döntéseket – de büszkélkedni mégsem kellene vele.

Oázis

Amikor elgondolkodom azon, hogy a rendszerváltás után milyen nemzetközileg is mérhető, hosszabb távon számontartott magyar kulturális sikertörténetet tudhatunk magunkénak a Budapesti Fesztiválzenekar mellett a Sziget Fesztivál mindenképp eszembe jut. Évek óta kijárok, olvasom a rendezvénnyel kapcsolatos híreket és az esetleges aggodalmakat. Az idén a látogatószám körüli vitával robbantott a fesztivál, az egyik kollégám is részletesen mesélte, miként esett pánikba a Szigeten a tömeg hatására. Egy tömegrendezvényen természetesen ne csodálkozzunk, ha tömeg van, Szerencsére az első napot követően nem is volt ilyen már mint a biztonságra vonatkozó probléma, azon viszont érdemes elidőzni miért mondanak időről időre más számot a szervezők, ha a rendezvény maximális befogadóképességére kérdeznek rá, noha az alapadottságok tudtommal nem változnak. Igen az üzlet, a pénz nagy kísértés. Olvasom, hogy az idén kevesebb lesz a Sziget nyeresége, mint például tavaly, a költségek is megnőttek. Ennek is többféle olvasata van. Számomra imponáló, hogy érvényes világsztárokat lehet ma a Szigetre hozni, hogy az idén ez túl sok volt, vagy sem, az már tényleg legyen a szervezők gondja. Az is jól esett, hogy a világsztárok között nem csak zenekarok, vagy előadók akadtak, hanem egy nagyon népszerű és fontos ügyet képviselő rendkívül szimpatikus etológus hölgy is, aki ráadásul a Nagyszínpadon lépett fel. Nyilván szakmai ártalom, de elsőként a színházi és táncprogramok között szoktam tallózni és örömmel láttam, hogy most is akadt fontos társadalmi kérdéseket körbejáró dráma, vagy hazai független színház, illetve produkció a műsorban. Nem éreztem, hogy a politika rányomult volna a fesztiválra. Arról is lehet vitatkozni, hogy az idei szlogen, a Szeretet forradalma nem túlzó-e, vagy szentimentális, netán közhelyes, vagy álságos. Szerintem egyébként el kellene felejteni a szlogeneket, hiszen a lényeg mégis csak az, hogy a Szigeten tartalmasan és tényleg szabadon el lehet tölteni az időt. Persze annak, aki áldoz rá és meg is tudja fizetni. 
Szerző
Balogh Gyula