Mi, tolvajok

Zötyögünk a 6 éves gyerekkel a 2-es villamoson, s egyszerre azt kérdezi tőlem, hogy apa, te már loptál az életedben valaha?

Szerencsére nem olyan hangos, mint amikor enni-inni kér, de azért riadtan szétnézek, mielőtt válaszolnék. S hogy húzzam az időt, visszakérdezek: miről jutott ez eszedbe? Hát arról, magyarázza, hogy a múltkor a buszon egy néni megbüntetett egy másik nénit, mert nem volt jegye, és te azt mondtad, hogy ha valaki jegy nélkül utazik, az lopás.

És te, apa? Te loptál már?

Még a születése előtt elhatároztam, hogy nem fogok neki hazudni. Eleget hazudoztam már nőknek, mardos is miatta a szégyen, hát a saját kislányomnak nem akarok. Mutatom neki, hogy hajoljon közelebb, és a fülébe súgom: igen.

Kikerekedik a ragyogó, kék szeme. De az enyém is. Nem is gondoltam, hogy ilyen nehéz bevallani egy semmiséget. Mert hát nem volt az annyira súlyos bűntett. 1985-86-ban lehetett, az egri várban, ahol nyári diákmunkán dolgoztam két hónapig, s rájöttem egy haverommal, hogy a vécés pénzt milyen könnyű lenyúlni. Az ember bemegy a nyilvános wc-be, befelé menet bedob egy érmét a tálba, és amikor kifelé jön, belemarkol. Iskolások voltunk, diákcsínynek is nevezhetném utólag – de attól még lopás volt. Nagyobb volt az izgalmunk, mint a profit, igazából azért csináltuk, a szívdobogásért – de attól még lopás volt. Nem kerestünk sokat, nem ártottunk sokat – de attól még loptunk. Máig pirulok miatta, ha eszembe jut. Két nap után buktunk le, a vár egyik dolgozója észrevette, hogy a vécés pénzt dézsmálják a gyerekek, s azt a büntetést szabta ki, hogy mossuk fel az egész budit. Áldom érte. Soha olyan lelkesen nem mostunk padlót, soha olyan lelkesen nem suvickoltunk vécés csészét, mint akkor,

Ég az arcom, amikor a kislányomnak elmesélem. Mondom neki, hogy ilyet nem szabad csinálni, de senki és semmi sem tökéletes, sajnos néha hibázunk. Elgondolkodva néz rám, látom a szemén, hogy nem ezt várta, azt hitte, hogy az ő apja hibátlan. De nem akarok neki hazudni.

Majd azt kérdezi suttogva, hogy apa, igazából mennyit loptatok?

Ez azért fáj. Hosszan tűnődöm. Az emlékeimben százas és kétszázas érmék csillognak, de ez lehetetlen, mert akkoriban még nem volt sem százas, sem kétszázas érme. Ráadásul arra is emlékszem, hogy a várbéli diákmunka fejében nem csak fizetést, de ebédjegyet is kaptunk, egy napra 15 forintot. A Vörös Rákban munka után 13 forint 50 fillérért ettem egy lencsefőzeléket feltét nélkül. Egy máglyarakás került 5 forint 50 fillérbe. Mennyi lehetett a wc-használat díja? Ötven fillér? Egy forint? Kettő? Nem emlékszem. Vagy nem akar az agyam?

Zötyögünk tovább a 2-es villamoson, ülünk egymással szemben, a gyerek a korzót bámulja, én meg a budai várat. Megpillantom a karmelita kolostort – s képzeletemben a saját lelkébe zárkózott lakóját. Ki lesz az a gyerek, aki egyszer tőle is suttogva kérdez majd?

„Papa!”

„Mondjad, kincsem.”

„Te már loptál az életedben valaha?”

S várja a választ csillogó, reménykedő szemmel.