Hongkongi tüntetések;

2019-08-16 09:49:39

A hongkongi csata

A hongkongi csata csupán része a Tajvanért vívott háborúnak. Az igazán nagy küzdelmet azonban Kína önmagával vívja, abban az értelemben, hogy a legnépesebb ország hatalmi elitje fenn akarja tartani a kommunista politikai diktatúrát úgy, hogy közben a világ legerősebb kapitalista nemzetgazdaságát építi. Kína két énje talán a Hongkongtól mindössze kétórányi autóútra fekvő Sencsenben találkozik egymással a legbrutálisabb módon. 

A Sencseni Öböl Sportközpont futballstadionjában százával parkolnak a páncélozott szállító járművek, arra az esetre készen, ha Pekingben úgy döntenének, erővel kell rendet tenni a közeli hőzöngő nagyvárosban. Ha már úgy látszik, hogy a hongkongi rendőr nem hajlandó tüzet nyitni, pedig a megmozdulások letöréséhez azt kellene tennie, akkor majd odavezényelnek a szárazföld belsejéből minden parancsot vakon végrehajtó élőerőt a testvéri segítségnyújtás céljával, miként azt a szovjetek számos alkalommal tették, 1968-ban például a fáma szerint száz Skoda-gyári munkás kérésére. 

A sencseni stadiontól nem messze viszont a sencseni repülőtér található, amelynek menedzserei jól szabott, könnyű nyári öltönyben dörzsölik a markukat, látván, hogy a hongkongi légikikötőben kialakult zavaros helyzet miatt a sencseni Paoan repülőtérnek hihetelenül megnőtt a szerepe, utasforgalma a tavalyi 49 millióról 80 millióra bővülhet. A reptér részvényeinek árfolyama a minap néhány óra alatt 10 százalékkal emelkedett. Sencsennek történetesen jó üzlet a hongkongi felfordulás.

Hongkong 1997-ben került vissza Kínához a brit uralom alól, de nem olvasztották be teljesen a birodalomba, hanem az „egy ország, két rendszer” elv alapján a városban a kínai fennhatóság alatt is megőrizték a szabadversenyes kapitalizmus és a polgári demokrácia szabályait. A hongkongiak most úgy látják, Peking igyekszik felszámolni ezeket a privilégiumokat, ezért ellenállnak. 

Hogy mire jutnak végül, azt aggódva figyelik a Tajvani-szoros túloldalán, mert ők is a saját önállóságukat féltik. Tajvan számára az Egyesült Államok „egy Kína politikája” a szalmaszál, amibe ma még belekapaszkodhat. Ezt a politikát Richard Nixon elnök 1972-es kínai látogatása alatt, az úgynevezett sanghaji kommünikében öntötték formába. Állítólag Henry Kissinger, a körmönfont megfogalmazások örökös olimpiai bajnoka alkotta meg a csodaformulát, miszerint Kína néven csak egyetlen szuverén állam létezik, azon tény dacára, hogy két államnak – a Kínai Népköztársaságnak és a Kínai Köztársaságnak – a hivatalos nevében is szerepel a „kínai” szó. Az „egy Kína” elv nem löki ugyan Peking karjaiba Tajvant, de nem is zárja ki, hogy Kína idővel akár bekebelezze a szigetet. 

Ahogy növekszik Kína gazdasági súlya és politikai ambíciója, úgy válik mind fontosabbá a tajvaniak számára is, hogy lássák, mennyire működőképes Hongkongban az „egy ország, két rendszer elve”.

De Pekingben sem tudják még, képesek-e integrálni a demokrácia szigeteit, anélkül, hogy maguknak is  demokratává kellene válniuk.