Tibor Tamás;
labdarúgás;
2019-08-22 08:55:00
Ez egy speciális hazai vetélkedő, amelyben csak „magyarprofi” futballcsapatok vehetnek részt. Abban versengenek, hogy ki tudja a leginkább alulmúlni a másikat a nemzetközi kupaküzdelmek évente sorra kerülő elő-előselejtezői során. Eddig nem volt különösebben problémás a helyezések megállapítása. Az idei teljesítmények azonban igencsak feladták a leckét az elemzőknek. Mielőtt hebehurgya ítéletek születnének, vizsgáljuk meg a történteket.
Ne tegyen elhamarkodott kijelentést, aki úgy véli, hogy professzionális klubfutballunk idén is folytatódó vesszőfutásának legszánalmasabb szakaszát a Székesfehérvár-Vaduz etap jelentette. Egyelőre hessegessük el a gyanút, hogy hivatásos labdarúgásunkat valamiféle törpeállami fóbia rongálja. Persze, nem minden alap nélkül vetődik fel Izland, Málta, Andorra, Luxemburg, aktuálisan pedig Liechtenstein neve. Nagy szerencsénk, hogy a vatikáni pápai testőrség csapata eddig nem kérte felvételét az UEFA-ba. A san marinói fenyegetés azonban nem kizárható...
De ne mélyedjünk el a múlt szégyeneiben, maradjunk a jelennél. Liechtensteinben a lakosok száma nem éri el a negyvenezret, fővárosában, Vaduzban ötezren élnek. No, ennek a településnek a (fél)amatőr együttese, amely a svájci másodosztályban, megismétlem, a svájci második vonalban a hatodik hely körül tanyázik, ejtette ki a MOL Fehérvár FC-t. Utóbbi közpénz milliárdokkal kitömött, sok milliós fizetéseket húzó játékosokkal, labdarúgó akadémiával rendelkező klub. Ne feledkezzünk meg a szintén költségvetési milliárdokból felépített vadonatúj stadionkomplexumról, valamint a tájfunszerű politikai-kormányzati-szponzori hátszélről sem.
A hasonló háttérrel rendelkező Ferencváros sem vitte többre. Igaz, egy kategóriával magasabban jegyzett küzdelemből, a Bajnokok Ligája második selejtező köréből esett ki tönkreverten. Szépségtapasz, hogy a Zágrábi Dinamó végül is egy négymilliós ország nyolcszázezres fővárosának reprezentánsa. A Budapest Honvéd sem tudta a pályán átlépni a saját árnyékát. Egy harmatgyenge román csapat – igaz, hosszabbítás, majd büntető rúgások után – küldte őket a levesbe. Az óvási huzavona sem takarhatja el a siralmas lényeget. Miként a Debrecen 1-7-es szembesülése az igazi futballal. Pedig a Torino játéka messze nem a legjobb napjaikat idézte.
Összegezve: a magyar együttesek nemzetközi szereplése – hagyományosan – már augusztusban, az előszelekciók során bevégeztetett. A színpadra vezető létra második fokán csapataink inkább hasra estek, mintsem megbotlottak. Kezdődhet tehát a szokásos szerecsenmosdatás a felelősök, az érintettek részéről. Segítek. A bírói tévedések szinte kivétel nélkül bennünket sújtottak, bénítóan ellenséges hangulat uralkodott a stadionban. Ezen kívül is még számos zavaró körülmény említhető. Például a fárasztó utazás, az ellenfél nagyobb tudása, a külföldre is kisugárzó futballellenes honi légkör. Soros György ármánykodására még nem hivatkoztak, de erre sem kell sokáig várni...
Az irónia félretéve, tegyünk fel néhány kellemetlen kérdést. A több mint másfél évtizedes múltra visszatekintő, irdatlan pénzbe került akadémiai képzésből hány labdarúgó került fel az említett csapatokba? Tartok tőle, hogy egyik kezünk is sok lesz a számtani művelethez. Meglepő, hogy – jó esetben – csak pár ezer ember lézeng a lelátókon a bajnoki fordulókon? Reális elvárni, hogy többnyire szerény játéktudással felvértezett, ma itt, holnap ott légiósokkal teletűzdelt csapatot biztassanak a helyi szurkolók? A képlet azonban ennél bonyolultabb. Megnéztem, hogy a MOL Fehérvár és a Debrecen esetében miként alakult a magyar-légiós arány, azaz körükből hány pályára lépés történt a hivatkozott két-két mérkőzésen. Előbbinél 23-5, utóbbinál 13-15 a mutató. E tekintetben nagy az eltérés, csak a végeredmény ugyanaz. A négy csapatra vetített, második körös bizonyítvány: 1 győzelem, 2 döntetlen, 5 vereség, 4-17-es gólkülönbség, kollektív kiesés.
Hol vannak a magyar edzők? Mi zajlik a honi edzőképzés égisze alatt? Mi a magyarázata annak, hogy évtizedek óta nincs Magyarországon tanult szakvezető egyetlen jegyzett európai élcsapatnál sem? Szemben akár közvetlen szomszédainkkal. Sőt, mindjobban erősödő tendencia, hogy a hazai élvonal szakember importra rendezkedik be.
Nem kellene beszántani az egészet? Visszaállni a tanulás-részmunka melletti félamatőr rendszerre? Akkor is meglesz az NB I-ben a mostani, átlagosan 2-3 ezer néző, hisz a család, a rokonság, a barátok, barátnők, a szomszédok kíváncsiak lesznek a „mi gyerekünk” focistára. Persze, tudom, első, mi több, második hallásra is populistának, demagógnak tűnő felvetésem bukásra van ítélve. Két okból bizonyosan. Miből élne meg a többszáz, többnyire semmiféle használható képzettséggel nem rendelkező, a heti 20-22 órás munkáért brutálisan megfizetett, a langyos vízű dagonyázáshoz szocializálódott magyarprofi futballista az igazi munkaerő piacon? Meg egyébként is, mi a fenét csináljunk a százmilliárdokért felhúzott, többnyire üresen tátongó számos stadionnal? Lenne még más felvetésem is, de visszatart, hogy még nem ketyegett le az OTP-hitelem.
A szerző az Országos Sporthivatal volt elnöke, labdarúgó-szakedző