Könnyűnek találtatósdi

Ez egy speciális hazai vetélkedő, amelyben csak „magyarprofi” futballcsapatok vehetnek részt. Abban versengenek, hogy ki tudja a leginkább alulmúlni a másikat a nemzetközi kupaküzdelmek évente sorra kerülő elő-előselejtezői során. Eddig nem volt különösebben problémás a helyezések megállapítása. Az idei teljesítmények azonban igencsak feladták a leckét az elemzőknek. Mielőtt hebehurgya ítéletek születnének, vizsgáljuk meg a történteket. 
Ne tegyen elhamarkodott kijelentést, aki úgy véli, hogy professzionális klubfutballunk idén is folytatódó vesszőfutásának legszánalmasabb szakaszát a Székesfehérvár-Vaduz etap jelentette. Egyelőre hessegessük el a gyanút, hogy hivatásos labdarúgásunkat valamiféle törpeállami fóbia rongálja. Persze, nem minden alap nélkül vetődik fel Izland, Málta, Andorra, Luxemburg, aktuálisan pedig Liechtenstein neve. Nagy szerencsénk, hogy a vatikáni pápai testőrség csapata eddig nem kérte felvételét az UEFA-ba. A san marinói fenyegetés azonban nem kizárható...
De ne mélyedjünk el a múlt szégyeneiben, maradjunk a jelennél. Liechtensteinben a lakosok száma nem éri el a negyvenezret, fővárosában, Vaduzban ötezren élnek. No, ennek a településnek a (fél)amatőr együttese, amely a svájci másodosztályban, megismétlem, a svájci második vonalban a hatodik hely körül tanyázik, ejtette ki a MOL Fehérvár FC-t. Utóbbi közpénz milliárdokkal kitömött, sok milliós fizetéseket húzó játékosokkal, labdarúgó akadémiával rendelkező klub. Ne feledkezzünk meg a szintén költségvetési milliárdokból felépített vadonatúj stadionkomplexumról, valamint a tájfunszerű politikai-kormányzati-szponzori hátszélről sem.
A hasonló háttérrel rendelkező Ferencváros sem vitte többre. Igaz, egy kategóriával magasabban jegyzett küzdelemből, a Bajnokok Ligája második selejtező köréből esett ki tönkreverten. Szépségtapasz, hogy a Zágrábi Dinamó végül is egy négymilliós ország nyolcszázezres fővárosának reprezentánsa. A Budapest Honvéd sem tudta a pályán átlépni a saját árnyékát. Egy harmatgyenge román csapat – igaz, hosszabbítás, majd büntető rúgások után – küldte őket a levesbe. Az óvási huzavona sem takarhatja el a siralmas lényeget. Miként a Debrecen 1-7-es szembesülése az igazi futballal. Pedig a Torino játéka messze nem a legjobb napjaikat idézte. 
Összegezve: a magyar együttesek nemzetközi szereplése – hagyományosan – már augusztusban, az előszelekciók során bevégeztetett. A színpadra vezető létra második fokán csapataink inkább hasra estek, mintsem megbotlottak. Kezdődhet tehát a szokásos szerecsenmosdatás a felelősök, az érintettek részéről. Segítek. A bírói tévedések szinte kivétel nélkül bennünket sújtottak, bénítóan ellenséges hangulat uralkodott a stadionban. Ezen kívül is még számos zavaró körülmény említhető. Például a fárasztó utazás, az ellenfél nagyobb tudása, a külföldre is kisugárzó futballellenes honi légkör. Soros György ármánykodására még nem hivatkoztak, de erre sem kell sokáig várni...
Az irónia félretéve, tegyünk fel néhány kellemetlen kérdést. A több mint másfél évtizedes múltra visszatekintő, irdatlan pénzbe került akadémiai képzésből hány labdarúgó került fel az említett csapatokba? Tartok tőle, hogy egyik kezünk is sok lesz a számtani művelethez. Meglepő, hogy – jó esetben – csak pár ezer ember lézeng a lelátókon a bajnoki fordulókon? Reális elvárni, hogy többnyire szerény játéktudással felvértezett, ma itt, holnap ott légiósokkal teletűzdelt csapatot biztassanak a helyi szurkolók? A képlet azonban ennél bonyolultabb. Megnéztem, hogy a MOL Fehérvár és a Debrecen esetében miként alakult a magyar-légiós arány, azaz körükből hány pályára lépés történt a hivatkozott két-két mérkőzésen. Előbbinél 23-5, utóbbinál 13-15 a mutató. E tekintetben nagy az eltérés, csak a végeredmény ugyanaz. A négy csapatra vetített, második körös bizonyítvány: 1 győzelem, 2 döntetlen, 5 vereség, 4-17-es gólkülönbség, kollektív kiesés.
Hol vannak a magyar edzők? Mi zajlik a honi edzőképzés égisze alatt? Mi a magyarázata annak, hogy évtizedek óta nincs Magyarországon tanult szakvezető egyetlen jegyzett európai élcsapatnál sem? Szemben akár közvetlen szomszédainkkal. Sőt, mindjobban erősödő tendencia, hogy a hazai élvonal szakember importra rendezkedik be.
Nem kellene beszántani az egészet? Visszaállni a tanulás-részmunka melletti félamatőr rendszerre? Akkor is meglesz az NB I-ben a mostani, átlagosan 2-3 ezer néző, hisz a család, a rokonság, a barátok, barátnők, a szomszédok kíváncsiak lesznek a „mi gyerekünk” focistára. Persze, tudom, első, mi több, második hallásra is populistának, demagógnak tűnő felvetésem bukásra van ítélve. Két okból bizonyosan. Miből élne meg a többszáz, többnyire semmiféle használható képzettséggel nem rendelkező, a heti 20-22 órás munkáért brutálisan megfizetett, a langyos vízű dagonyázáshoz szocializálódott magyarprofi futballista az igazi munkaerő piacon? Meg egyébként is, mi a fenét csináljunk a százmilliárdokért felhúzott, többnyire üresen tátongó számos stadionnal? Lenne még más felvetésem is, de visszatart, hogy még nem ketyegett le az OTP-hitelem. A szerző az Országos Sporthivatal volt elnöke, labdarúgó-szakedző
Szerző
Tibor Tamás

Édesem, elég volt

Fogom a kislányom kezét, és viszem tűzijátékot nézni a Duna partjára, ünnepelünk, mondom neki, pedig dehogy, hiszen csak petárdázunk. Ünnepelni csak együtt lehet, és ez az ország ketté van szakadva. Úgy emlékszem, hogy harminc éve nem volt, de lehet, rosszul emlékszem. Akkor az a szó lobogott sokunkban, hogy szabadság. Uramisten, mekkora hülyék voltunk. Akkor még senki sem tudta, hogy a szabadság mit jelent, most meg már senkit sem érdekel. Apa, miért szorítod a kezemet? Ezt a kislányom kérdezi a Gellért-heggyel szemközt, mire mondom neki, hogy biztosan azért, mert ideges vagyok. Persze, mert megint túl sokat olvastál, válaszolja. Nem is tudja, hogy mennyire igaza van. Az utóbbi két napban a szokásosnál is többet olvastam, a gyerekellátás közötti szünetekben sikerült sok hét után a végére érnem Vajda Mihály Utam Marxtól című, válogatott írásokat tartalmazó, több mint 1000 oldalas könyvének, s eléggé ideges lettem tőle. Mármint nem Vajdától, hanem magamtól, attól a naiv hülyétől, aki úgy harminc éve vagyok. Uramisten, mekkora adag bamba hit lobogott bennem! Nem tudtam, hogy egyes izmusok csak örökölt fogalmak, olyanok, mint a hátrahagyott ruhák: az örökösök közül senkire sem passzolnak, hiszen csak a halottra voltak jók. Izmusok, ez az elitek mániája, nem a népé! Pedig itt az elit bukott meg az elmúlt harminc évben, nem a nép (vö. vita hevében: „elitválság van, hiába ugatom?!”). Ha Vajda némelyik írását hamarabb olvasom, már a megjelenésük idején, 1991-ben, és nem csak olvasom, hanem többé-kevésbé el is fogadom alapvetésnek, akkor most higgadtabban nézegetném a bomlás virágait. A Modernitás és liberalizmus című, 1991-es írásában Vajda Mihály azt fejtegeti, hogy ami 1989-ben Magyarországon és Kelet-Európában történt, az nem más, mint a szabadság eszméjének győzelme az egyenlőség felett, pontosabban ő csak remélni meri, hogy erről van szó nálunk. A vége felé azonban arra jut, hogy az igazi kérdés most már az: a szabadságnak, mint vezető értéknek a teljes győzelme vajon nem a bomlás kezdete? Hát dehogynem, hördülök fel. Mire a kislányom riadtan néz: apa, kinek beszélsz? A szellemekhez, válaszolom, de figyelmeztet, hogy szellemek nincsenek. Jól van, nincsenek, dünnyögöm, mert nem akarom neki megmondani az igazat. De vannak. Az igazság az, hogy a tűzijáték, amit bámulunk, végső soron ugyanaz a régi játék a szellemekkel: ez ugyanaz a pogány áldozati tűz, amit a frissen megkeresztelt magyarok ezer éve bámultak ugyanitt, Gellért püspök meglincselése után. Méghogy nincsenek szellemek. A sámánizmus (ah, ez is izmus) nem vész el, csak átalakul. S újra eszembe jut Vajda Mihály, aki 1991-ben megírta, hogy ha nem akarunk ismét társadalmi katasztrófák vagy katasztrofális társadalmak ideológusává válni, akkor fel kell adnunk az izmusokban való gondolkodást, s ez vonatkozik a liberalizmusra is. Nekem ez a tőrdöfés. Utólag. A gyerek közben rángatja a kezemet, lököd előre, hogy jobban lássunk. Csak nézek rá. Nem láttunk még eleget? Egy időre elég volt belőle, édesem, elég.  
Szerző
Kácsor Zsolt

Nyertünk!

Nem hiába vártunk és reménykedtünk: az idén végre magyar jelöltje is van a Puskás-díjnak. Tíz évet kellett rá várni, de – bízzunk benne – megérte. Ez olyan elismerés, amely talán még Csányi Sándor FIFA- és UEFA-alelnökségénél is többet ér. Ne hallgassuk el, ez Orbán Viktor győzelme. Igazolja a futball kitüntetett szerepét, a stadionépítési lázat, nem különben azt, hogy a miniszterelnök mindig felbukkan a jelentős labdarúgó-eseményeken. Az Aranycsapat egykori (egyik) legjobbjáról elnevezett díj átadásán is gyakran ott volt, sőt Zlatan Ibrahimovicsnak abban a szerencsében lehetett része, hogy tőle vehette át az elismerést. Jó, persze a most máris megünnepelt sikerhez kellett Zsóri Dániel is. A Debrecen teljes ismeretlenségből felbukkant csatára, aki első NB I-es mérkőzésén csereként beállt a 81. percben és 12 minutummal később bezúdította azt a gólt. Valóban szépségdíjas találat volt, ollózva, ráadásul csapata azzal verte meg a később bajnokká lett Ferencvárost. Zsóri Dániel tette a dolgát, kétségkívül szerencséje is volt, arról meg aztán főleg nem tehet, ha ezzel részesévé válik a (sport)politikának is. Látható ugyanis, hogy gólja nekünk, a történelem által annyiszor sújtott kis Magyarországnak többet jelent, mint egy szimpla dugó. Szöllősi György – aki talán maga sem tudja már számon tartani, mennyi funkciója van – rögtön el is kezdte. Hogy milyen szép születésnapi ajándék – nyilván augusztus 20-ra – ez a FIFA-tól édes hazánknak. És hogy joggal volt hiányérzetünk eddig, mert tíz év alatt a száz jelölt között egy magyar sem akadt. Még vannak természetesen kilencen, akik végül elvihetik a díjat. Köztük újra Ibrahimovic, valamint Messi is. De az nem kétséges, hogy – bármi lesz egy hónap múlva a végeredmény – mi már nyertünk. Áldassék ezért is a legnagyobb drukker – és támogató – Orbán Viktor neve.  
Frissítve: 2019.08.22. 12:49