Mediátorokra vár az ellenzék

A demokratikus ellenzék két hatás között őrlődik. Az egyik: mindenki tisztában van azzal, hogy akkor, és csakis akkor van esély a győzelemre, ha egyetlen jelölt áll szemben a kormánypárti jelölttel. A másik: helyben vagy országosan, a pártoknak és mozgalmaknak, támogatóik, célközösségük és az egész társadalom előtt, önmagukat kell egyetlen lehetséges és perspektivikus jelöltként felmutatni. Ez arra ösztönöz, hogy fenntartsák igényüket: ők, és csakis ők adhatják a közös jelöltet, és elutasítják mások ajánlatát. 
Erről a „jó volna megegyezni, de csak ha mindenki elfogadja, amit én ajánlok” helyzetről „rendszerváltó” 1990-es évek közepének időszaka jutott az eszembe. Ma egyre gyakrabban hivatkoznak erre a korra, amikor a gazdaságban és a politikában fokozatosan meghatározóvá vált a piacgazdaság és a demokrácia. Elfogadottá vált a munkaerőpiac létezése, és ezzel a tulajdonosok (gyakran az állam) és a szakszervezetek közötti vita elveszítette politikai jellegét. A szabadon kibontakozó konfliktusok „kezelésére” jött létre Magyarországon a Munkaügyi Közvetítők és Döntőbírók Szervezete, amelynek sokáig magam is tagja voltam. A szervezet akkor lép közbe, amikor a vitázó felek ráébrednek: bár szeretnének, de nem tudnak megegyezni. Ami már akkor is meghökkentő volt: viszonylag kevés ilyen ügy merült fel, és azok is többnyire külső – többnyire – állami nyomásra oldódtak meg. Mintha a megakadt tárgyalásba a külső fél bevonása, a segítség kérése a gyengeség beismerése lenne. 
Ez akkor vált előttem világossá, amikor – még a 90-es évek végén – részt vehettem az USA-ban egy ún. shadow-mediator programban. Egy tapasztalt „helyi” mediátorral, körbejártunk néhány várost – én partneremmel Pittsburghban és Cincinnatiban voltam –, ahol beültünk szakszervezetek és tulajdonosok tárgyalásaira, és figyelemmel kísérhettem, hogyan zajlik a egyezkedés. Itthon megszoktuk, hogy a felek csak kényszerből tárgyalnak, és akkor sem a megegyezés szándékától vezetve, hanem csak azért, hogy a társadalom számára jelezzék: hajlandó vagyok tárgyalni, de hajthatatlan vagyok. A másik dolog, ami meghökkentett, hogy tapasztalt partnerem „távolságtartóan” és engedékenyen vezette a tárgyalást: hagyta, hogy a felek maguk irányítsák a folyamatot. 
Amikor ezt a megfigyelésemet megosztottam vele, a partnerem egy kicsit meglepődött. „Szóval te a „serif” stratégiát választanád. Úgy gondolod, hogy te jobban tudod, mint ők, mi a megoldás, ezt eléjük tárod, és a tekintélyedre támaszkodva ráveszed őket, hogy fogadják el, amit te javasolsz. Ám észre sem veszed: abba a helyzetbe csöppensz, hogy ők ahelyett, hogy egymással próbálnának szót érteni, veled alkudoznak. Én azt gondolom, ők a tárgyalás főszereplői. Ezért azt mondom nekik: ha maguk sikerrel tárgyalnak, és megegyeznek, az a maguk dicsősége és jutalma, ha viszont nem tudnak megegyezni, az a maguk baja és szégyene. Én abban segítek nekik, hogy ha veszekedni kezdenek, közbelépek, ha mindenki hallgat, kérdést teszek fel, javaslok valamit, ami kimozdítja a tárgyalást a holtpontról." Szóval – világosított fel partnerem – a demokráciához és a piacgazdasághoz jobban illik a pszichológusi és a kommunikátori mediátori stílus, mint a serifé.
Hogy jön ez most ide? Az utóbbi időben a demokratikus ellenzék egy sor helyen sikeresen egyeztetett a közös jelöltről , bár nyugtával dicsérjük a napot. Ahogyan közeleg a választás, úgy nő a tét, és ezzel együtt nő – különösen a Fidesz „rásegítésével” – az önálló indulás csábítása. Várható tehát, hogy az érdekellentétek újra és újra kiéleződnek, a megegyezések felbomlanak, a pozíciókat újratárgyalják, és a megkötött koalíciók szétesnek. A viták pedig újra és újra fellobbannak, nyilvánosan folyik az üzengetés, a megegyezés esélye nélkül. Nos, itt lépne be a mediátor!
A demokratikus ellenzéknek létre kellene hozni egy mediátor csapatot. Ők, pártokon kívüli, független – habár tudjuk, bárki vádolható azzal, hogy le-, és elkötelezett –, némi mediátori tapasztalattal rendelkező személyek, akik vállalnák: ha valamilyen megkeresés jön, hajlandók segíteni a megegyezést, és végigtárgyalni egy helyi, megyei vagy akár országos megállapodást. Ehhez az kell, hogy a demokratikus ellenzék pártjai és mozgalmai elfogadják: ha konfliktus lép fel, amit maguk nem tudnak megoldani, vagy ha a kialakult egyezség felbomlani látszik, mielőtt kilépnek a nyilvánosság elé,  előbb keressék meg a mediátorokat, és kérjék a segítségüket. Vagyis ne a párt küldöttértekezletéhez, központi vezető testületéhez, tagjaihoz, vagy éppen a választópolgárokhoz forduljanak – elmondva a másik felet, feleket mindennek –, hanem első lépésben mediátorokhoz. 
A mediátorok végigvezetnék a tárgyalást, ők adnának információt a sajtónak, és a szereplők nem szivárogtatnának ki semmit. Az egyezkedések során persze van lehetőség kilépni, elutasítani a megegyezést. Váljon azonban természetessé – fokozatosan gyakorlattá –, hogy vita esetén először külső, független és némi gyakorlattal rendelkező személyek segítenek közelíteni az álláspontokat. A mediátoroknak pedig azt ajánlom: ne a seriff stratégiát kövessék. Vagyis ne az erő vagy az atyai tekintély szerepéből utasítsák a feleket, hogy ezt vagy azt tegyék. Soha ne felejtkezzenek el arról: nem ők a főszereplők. Szerepük „mindössze” menedzselni a folyamatot, tisztázó kérdéseket feltenni, értelmezést kérni, újabb lehetőségeket javasolni, és segíteni, hogy a felek kommunikálni tudjanak egymással. 
Annak, hogy a mediáció a demokratikus ellenzék politikai gyakorlatába beépül, lesz még egy hosszú távú előnye. Azt a képet erősíti, hogy ezek a pártok és mozgalmak képesek együtt kormányozni. A társadalom számára azt jelezné: hajlandók és képesek is konfliktusaikat egymással rendezni. Végső soron pedig ez az egyik legfontosabb eleme a kormányképességnek. Nem kell attól félni, hogy bármilyen megegyezés és koalíció gyorsan felbomlik. Tulajdonképpen ez a majdani választási győzelem talán legfontosabb tényezője. A szerző főiskolai tanár 

A meggyőzés ereje

Hazahoztuk hát szép itáliai kakasunkat, akit korábbi gazdája tanácsára egy napra ólba zártunk, hadd szokja az új környezetet, szagokat, a szomszédságában matató kecskéket és a kerítés túloldalán izgatottan fel-alá rohangáló kutya ütemes lihegését. Ezt a problémát – mármint a kutya és a kakas összebarátkoztatását – ketten kétféleképpen terveztük megoldani. 
Az enyém praktikus volt és drasztikus: zárva kell tartani az őket elválasztó kaput, az eb innentől ki van tiltva a másik udvarból, ahová eddig bejárása volt, nincs bonyodalom, nincs kihágás, majd megszokja.
A másik, a férfiúi terv szofisztikáltabb volt és bonyolult. Szocializálni kell a kutyát, lépésről-lépésre megértetni vele, hogy ez most nem fácán, hiába hasonlatos a tollazata, nem kell kergetni, pláne nem elkapni, szétcincálni, megfojtani szegényt. Ez nem tűnt könnyű mutatványnak, tekintve a kora esti sétákat a környékbeli dombokon, csalitosokban, ahol minden harmadik bokorból gyors szárnysurrogásokkal fácánok csapnak elő, négylábú társunk legnagyobb örömére és kedvtelésére. Sose kapott el egyet se, de a boldog vágta utánuk része lett mindennapi köreinek. Ez a jószág meg itt van az orra előtt, be se kell cserkészni, szinte tálcán kínálja fel önnön magát. 
Másnap reggel kiengedtük a kakast.
Először csak óvatosan, a nyakát kissé előrenyújtva lépett ki az ól ajtaján, látszott rajta, legszívesebben inkább visszamenne, nem is a biztonságot nyújtó deszkák mögé, hanem még visszább, oda, ahonnét elhoztuk. Egy kis zabbal és kukoricával ösztönöztük az elszántságot, s úgy tűnt, sikerrel jártunk, mert lordunk méltóságteljesen elindult a kert közepe felé, mi több, egyszer-egyszer már a csőrét is odafente valamelyik ágdarabhoz.
A kutya eközben a kert túloldalán majdnem megőrült. Noha a parancsszónak megfelelően leült, a lábai közben remegtek, a szőrszálai vitustáncot jártak, s folyamatosan nyüszített. Közben gazdája megnyugtató hangon mantrázta, hogy a kakas jó barát, nem bántjuk, nem esszük meg, a kakast szeretjük, itt fog lakni velünk, mindenki szép és jó. Voltak kételyeim az összeszoktatás sikerével kapcsolatban, de hát az elvekkel az ember nem vitatkozik, legfeljebb eltűri a következményeket. Kutya és gazdája két lépést beljebb jött, immár az elválasztó kerítés kakas felőli oldalára kerülve. Továbbra is imamalomként őrlődött „a kakas jó barát, nem bántjuk, nem esszük meg, a kakast szeretjük”, s talán csak annyira enyhült eközben a nyakörvet tartó kéz, míg a kapu láncát belülről a másik bereteszelte. 
Több se kellett az ebnek, mint egy gepárd, úgy tépte ki magát, s vetődött a kakas irányába, nem törődve a szelíd pedagógiai módszerekkel, fittyet hányva a buddhai szeretet halk szavára. A kakas még épp idejében felrepült méltatlan rikácsolások közepette a legközelebbi fára, onnan át a szomszéd kertjébe egy még magasabbra, s ott is maradt egész estig, míg egy elegáns horogakasztással, majd egy kevésbé elegáns csalánba vetődéssel meg nem kaparintottam, és biztonságba nem helyeztem őkelmét, hosszan elgondolkodva közben a meggyőzés erejéről.
Szerző
Doros Judit

Egyensúly

Már a háború első napjaiban minden pusztító erőt rázúdítottak a jól elsáncolt pirosakra. A kékek lőttek éjt nappallá téve, ám a vonalakat nem sikerült áttörni. Aztán egy napon az utolsó töltényt, rakétát és bombát is kilőtték. Reménytelenül kifogytak. Mintha csak erre vártak volna, a csendet kihasználva a piros tankok és teherautók dübörögve romboltak elő rohamra rejtekhelyeikről. A kékek rettegve pillantottak egymásra. A biztos halálra készültek. Az utolsó pillanatban az ellenséges járművek mégis élesen befaroltak, majd szélesre tárták az ajtókat. „Muníciót, töltényt tessék” – kínálták a pirosak széles mosollyal az arcukon.
Sajnos nem csak vicc: a háború üzlet is, ráadásul az egyik legnagyobb. Az ember levetkőzhetetlen gyilkos természete miatt pedig mindig van rá kereslet. A háborút nemcsak kirobbantani, de táplálni is kell. Furcsa módon a béke egyik legerősebb záloga mégis a fegyver. Az elrettentés elve szerint nem tüzelek elsőként, ha tudom, hogy visszalőhetnek. Szokták mondani: fegyvereket azért vásárolnak, hogy ne kelljen őket használni.
Persze, fegyverkezési verseny zajlik, de a történelem során ez mindig is így volt. Aki itt lemarad, az gyengeséget mutat, és aki gyenge, az nem tudja érvényesíteni érdekeit. Ebben a versenyfutásban valójában az a legveszélyesebb, ha valaki behozhatatlan előnyre tesz szert. Az Egyesült Államok a II. világháború és a hidegháború után mégis jócskán elhúzott. Viszont az utóbbi évtizedben az amerikaiak egyeduralma, világcsendőri szerepe megkérdőjeleződött. Túl nagy lett számukra a világ. Lassan felnőtt hozzájuk Kína, mindig számolniuk kell Oroszországgal, és az olyan „kellemetlenkedő” országokkal, mint Irán vagy Észak-Korea.
Új világrend van kialakulóban. Ennek még nem ismerjük az egyensúlyát, csak hogy részben a fegyverek tartják fent. Ám ezek is tudják felborítani!
Szerző
László Dávid