Útközben a világ körül

Már kisfiú koromban imádtam vonatozni. Pedig legfeljebb évente egyszer a Balatonra, néha Zebegénybe a nagymamához, később gimnáziumi osztálykirándulások. Úgy éreztem, a vasútnak van valami könnyed, intim hangulata, az emberek oldottabbak, mert útközben lenni kellemes érzés. Más világot lát az ember a vonatból, hátsó kertek, hátsó udvarok, magánéletek. 
Külföldön is, amikor csak tehettem, ezt választottam a repülés helyett. Sok mindent megtudhat így a diplomata arról az országról, ahol dolgozik. Nagy-Britanniában mindig a „standard”, azaz a másodosztályt választottam, többnyire gondterhelt, újság mögé rejtőzködő férfiak, keresztrejtvényt fejtő nők, fegyelmezett, megilletődött gyerekek között magam is visszahúzódva ültem, kezemben egy Élet és Irodalom, remélve, hogy valakinek felkeltem az érdeklődését. Hosszú az út Londonból Glagow-ba, de senkit sem érdekelt, honnan jövök. 
Kínában más a hangulat.  Egy alkalommal eleget tettem olthatatlan kíváncsiságomnak, és feladva diplomáciai előkelőségemet, másodosztályú hálókocsival utaztam Pekingből Sanghajba. A háromszemélyes kupéba még nappal látogatók is érkeztek, olyan volt a hangulat, mintha öregdiákok osztálykirándulásán lennénk. A kis társaság megállás nélkül táplálkozott, különböző dobozok, termoszok, konzervek és üvegek kerültek elő. Este megjelent a kalauz, kinyitotta az ülés fölött két szinten elhelyezett ágyakat, alvásról azonban nem lehetett szó. A legfelső fekhely volt az enyém, miután jóindulatú és tapasztalt ismerőseim külön felhívták a figyelmemet ennek fontosságára. Igazuk is volt, a fülkét ugyanis gyakorlatilag belepték az ételmaradékok, az alsó ágyat pedig egy férfi foglalta el egy fiatal lány társaságában, akivel ott ismerkedett meg, és azonnal szoros és örömteli kapcsolatra is léptek egymással, miközben a mind népesebb társaság kártyacsatát vívott, nagyokat kurjongattak, egyik cigarettáról a másikra gyújtottak. 
Japánban viszont fegyelmezett a légkör. A vonat indulása szigorú koreográfia szerint történik. Két perccel korábban lezárják a peronokat, megjelenik a forgalmista, vigyázzba vágja magát, felemeli a zászlóját, és megfúj egy fülsiketítő sípot. Arckifejezése olyan, mintha a nemzet légierejét vetné be egy háborús támadásra, ahonnan a pilóták soha nem jöhetnek vissza. Az utasok csendben ülnek a helyükön, mintha a pisszenést is tiltanák, amíg a szerelvény mozgásba lendül. Öt perc múlva érkezik a mosolygós mozgóárus fehér kesztyűben, elegáns egyenruhában, kis kocsiján tea, szusi, sósmogyoró. Az utazás vége előtt megjelenik egy komor tekintetű, zöld munkaruhát viselő férfi, összegyűjti a szemetet, és fertőtlenítő folyadékkal letisztítja az ülések karfáit. A kalauz is katonás, a menetrend szentírás, erről kérdezni vagy a pontos érkezésről érdeklődni illetlenség. Minden úgy működik, ahogy az előírás szerint működnie kell. Ha egy vonat egy percet is késik, lemond a miniszter, és ez így van rendjén. 
Minisztert amúgy is könnyebb találni, mint jó állomásfőnököt.
Szerző
Odze György

Igazodási pontok

Kommunista találmány, hogy a politika és a vallás két különböző dolog – jelentette ki Kövér László házelnök a reformátusok szárszói konferenciáján, ahol Trócsányi László EP-képviselővel és Bogárdi Szabó Istvánnal, a református zsinat lelkészi elnökével beszélgetett a kereszténydemokráciáról és az egyházak közéleti szerepvállalásáról. Bogárdi Szabó István erről úgy vélekedett: a politika a mulandóságok világába tartozik, és addig jó az egyháznak, amíg ezen világ tagjainak lehet és szabad sokfélének lenni. A legborzasztóbb homogenizálás pedig, ha a templom falain kívül tartják a közéleti felelősséget, az ilyen homogén módon semleges közösségeket kebelezi be ugyanis a legkönnyebben egy „erőszakos banda”.
Kövér szerint az európai civilizáció az egyén és közösség, a szabadság és rend, a jog és kötelezettség fogalompárok egyensúlyrendszerének megbomlása miatt került „halálos veszedelembe”, ugyanis a liberális demokrácia tévútra lépve totálissá tette az egyéni szabadságjogokat. A házelnök úgy gondolja: ha mindenkinek mindenhez joga van, az káoszhoz vezet, ha „semmilyen közös meggyőződés nem tart össze bennünket, akkor nem vagyunk még horda sem, akkor magányos hiénák vagyunk, akik bármikor hajlandók átharapni saját fajtársaink torkát is”.
Kövértől megszokott, hogy a pillanatnyi hatás kedvéért hajlamos sutba dobni a tényeket, bár az állam és az egyház ilyetén szétválasztásának gondolatát több mint 200 éve felvető Thomas Jefferson, az Egyesült Államok harmadik elnöke nem vádolható vele, hogy megmérgezték Marx közel fél évszázaddal később papírra vetett tanai, ahogyan sok zoológus-szemöldök csusszan fel a kifejezetten csapatban élő-gondolkodó hiénák szinglizése kapcsán. Ezek után nem meglepő, hogy a Horthy-kor szinte kötelességszerű szidolozása sem maradt el: a történelmi egyházak akkor még egyértelmű igazodási pontot jelentettek a társadalom számára a házelnök szerint.
A XVIII.-XIX. század fordulóján élt angol filozófus, Jeremy Bentham szerint viszont nincs nagyobb dögvész egy államban, mint a vallási buzgalom erkölcsösség nélkül.
Szerző
Vas András

Ég a világ

Ha valakinek izzó levegő kerül a tüdejébe, az általában az élettel összeegyeztethetetlen sérüléseket szenved. Amennyiben az Amazonas-menti esőerdő valóban a Föld tüdeje, akkor… fölösleges folytatni: tényleg az életünkkel játszik mindenki, akinek ehhez a tűzhöz köze van. 
A magyar kormány a jelek szerint szeret a tűzzel (a fenti logika alapján: az élettel) játszani. Egy-egy ünnepinek szánt Áder- vagy Kövér-nyilatkozat után az ember egyszerre hiszi és reméli, hogy talán-talán elértük végre a mélypontot. De aztán meggyullad az erdő, és miközben a nagypolitika tisztességesebb szereplői azon morfondíroznak, hogy mivel tudnák rászorítani Brazília elnökét az egész bolygót fenyegető erdőpusztítás megfékezésére, az Orbán-kabinet szép csöndben jól bevásárol a brazíliai marhahúsból. A dél-amerikai őserdőket jellemzően a marhák, pontosabban a marhatenyésztésből hasznot húzó, Bolsonaro elnökkel cimboráló nagygazdák kedvéért szokták felégetni, és aki épp a formálódó nemzetközi bojkott idején köt üzletet az erdőgyilkosokkal, azt erkölcsi értelemben, a lényeget tekintve semmi sem különbözteti meg azoktól, akik a lángot föllobbantották. 
Ha már az erkölcsnél tartunk: Oroszország a Krím-félsziget elfoglalása és a független Ukrajna szerződésszegő megtámadása miatt szintén bojkott alatt áll, ami azonban a mi morális kérdésekben sziklaszilárd vezetőinket mégsem akadályozta meg abban, hogy az európai szabályokat megkerülve atomerőművet és metrót vásároljanak tőle. Mondjuk az a szankciórendszer, amely simán lehetővé teszi az atom- és a metróbizniszt annak ellenére, hogy a paksi ügyletet finanszírozó bank több vezetője név szerint is uniós tiltólistán van, Lázár János egykori miniszter ma is érvényes szavaival „annyit is ér”. 
Ahhoz azonban talán tényleg érdemes lenne kormányoldalról némi magyarázatot fűzni, amikor például a sikertelen elszámoltatási tevékenysége után a külgazdasági tárcánál levezető Budai Gyula az egyik kormányközeli örömhír-portálnak nyilatkozva, az uniós szankciókról szólván Putyin és az orosz gazdaság erejét dicséri, az európai (és a magyar) termelőket pedig apokaliptikus jóslatokkal fenyegeti. A látszat ugyanis egyre inkább az, hogy az Orbán-csapat ezekben a játszmákban a józan észt és a nemzeti érdeket is félretéve a saját politikai barátaihoz láncolja magát is meg az országot is. Aminek – hogyha mondjuk a brazil elnökkel szemben tényleg összefognak azok az államok, amelyek jog szerint, papíron amúgy a szövetségeseink – aligha lehet jó vége. 
És ez még csak a makroszint, de van a problémának egy sokkal földközelibb nézete is. Amikor néhány év múlva itt ülünk majd a kiégett, felforrósodott, emberi életre mindinkább alkalmatlan világunkban – nem is a gyerekeink jövőjéért, hanem a saját életünkért rettegve –, és a fiaink-lányaink megkérdezik: „apa, te mit tettél azon a nyáron, amikor Brazíliában leégett az őserdő?”, nem biztos, hogy díjazzák majd azt a választ: „semmit, mert a miniszterelnök azt mondta, hogy 2050-ig nincs dolgunk a klímával”.