Útközben a világ körül

Már kisfiú koromban imádtam vonatozni. Pedig legfeljebb évente egyszer a Balatonra, néha Zebegénybe a nagymamához, később gimnáziumi osztálykirándulások. Úgy éreztem, a vasútnak van valami könnyed, intim hangulata, az emberek oldottabbak, mert útközben lenni kellemes érzés. Más világot lát az ember a vonatból, hátsó kertek, hátsó udvarok, magánéletek.

Külföldön is, amikor csak tehettem, ezt választottam a repülés helyett. Sok mindent megtudhat így a diplomata arról az országról, ahol dolgozik. Nagy-Britanniában mindig a „standard”, azaz a másodosztályt választottam, többnyire gondterhelt, újság mögé rejtőzködő férfiak, keresztrejtvényt fejtő nők, fegyelmezett, megilletődött gyerekek között magam is visszahúzódva ültem, kezemben egy Élet és Irodalom, remélve, hogy valakinek felkeltem az érdeklődését. Hosszú az út Londonból Glagow-ba, de senkit sem érdekelt, honnan jövök.

Kínában más a hangulat. Egy alkalommal eleget tettem olthatatlan kíváncsiságomnak, és feladva diplomáciai előkelőségemet, másodosztályú hálókocsival utaztam Pekingből Sanghajba. A háromszemélyes kupéba még nappal látogatók is érkeztek, olyan volt a hangulat, mintha öregdiákok osztálykirándulásán lennénk. A kis társaság megállás nélkül táplálkozott, különböző dobozok, termoszok, konzervek és üvegek kerültek elő. Este megjelent a kalauz, kinyitotta az ülés fölött két szinten elhelyezett ágyakat, alvásról azonban nem lehetett szó. A legfelső fekhely volt az enyém, miután jóindulatú és tapasztalt ismerőseim külön felhívták a figyelmemet ennek fontosságára. Igazuk is volt, a fülkét ugyanis gyakorlatilag belepték az ételmaradékok, az alsó ágyat pedig egy férfi foglalta el egy fiatal lány társaságában, akivel ott ismerkedett meg, és azonnal szoros és örömteli kapcsolatra is léptek egymással, miközben a mind népesebb társaság kártyacsatát vívott, nagyokat kurjongattak, egyik cigarettáról a másikra gyújtottak.

Japánban viszont fegyelmezett a légkör. A vonat indulása szigorú koreográfia szerint történik. Két perccel korábban lezárják a peronokat, megjelenik a forgalmista, vigyázzba vágja magát, felemeli a zászlóját, és megfúj egy fülsiketítő sípot. Arckifejezése olyan, mintha a nemzet légierejét vetné be egy háborús támadásra, ahonnan a pilóták soha nem jöhetnek vissza. Az utasok csendben ülnek a helyükön, mintha a pisszenést is tiltanák, amíg a szerelvény mozgásba lendül. Öt perc múlva érkezik a mosolygós mozgóárus fehér kesztyűben, elegáns egyenruhában, kis kocsiján tea, szusi, sósmogyoró. Az utazás vége előtt megjelenik egy komor tekintetű, zöld munkaruhát viselő férfi, összegyűjti a szemetet, és fertőtlenítő folyadékkal letisztítja az ülések karfáit. A kalauz is katonás, a menetrend szentírás, erről kérdezni vagy a pontos érkezésről érdeklődni illetlenség. Minden úgy működik, ahogy az előírás szerint működnie kell. Ha egy vonat egy percet is késik, lemond a miniszter, és ez így van rendjén.

Minisztert amúgy is könnyebb találni, mint jó állomásfőnököt.