Termékmegjelenítést tartalmaz

Elképzelem a BBC-t, ahogy jókedvű, hálás állampolgárokat keres egy kormányzati intézkedés méltatásához. „Szeretnénk, ha találnátok egy-két nyugdíjast, aki elmondaná, hogy nagyon örülni fog ennek.” 
Nem, nem tudom elképzelni. Nincsenek illúzióim egyik európai közszolgálati adó működésével kapcsolatban sem, ismereteim – még ha hézagosak is – azonban vannak, és például a BBC honlapján bárki elolvashatja azokat a kőbe vésett, számon kérhető szerkesztési elveket, amelyek kizárják az ilyesfajta manipulációt. Az M1 honlapján sajnos nincs semmi, amit számon lehetne kérni – milyen alapon is lennének elvárásaink azért a bagatell 100 milliárd forintért, amit évente az adónkból a közmédia működésére adunk –, meg hát a BBC-től már bocsátottak el embert a szerkesztési elvek megsértése miatt, az állampárti ellenőrzésű magyar „közmédiánál” meg vezérigazgató lett (nem véletlenül, hanem a párt hálája folytán) a hírhamisító szerkesztőből. 
Ami persze – a jó híreknek tapsoló spontán közönség verbuválásával együtt – úgy jogsértő, ahogy van. Az alkotmányban ugyanis ez áll: „Magyarország elismeri és védi a sajtó szabadságát és sokszínűségét, biztosítja a demokratikus közvélemény kialakulásához szükséges szabad tájékoztatás feltételeit.” A sajtótörvényben meg ez: „A sajtószabadság kiterjed az államtól, valamint bármely szervezettől és érdekcsoporttól való függetlenségre (…) Mindenkinek joga van arra, hogy megfelelően tájékoztassák a helyi, az országos és az európai közélet ügyeiről, valamint Magyarország polgárai és a magyar nemzet tagjai számára jelentőséggel bíró eseményekről. A médiarendszer egészének feladata a hiteles, gyors, pontos tájékoztatás”. 
Függetlenség, hitelesség, pontosság – hírhamisító szerkesztőkkel, a Rogán-féle félretájékoztatási minisztériumban megírt hírekkel, politikai (pre)koncepciók alapján kiválasztott megszólalókkal? Ugyan már! Az Országos Mentőszolgálat éves költségvetésének bő kétszereséből működő, az összes vonatkozó jogszabály szerint a sokszínű és pártatlan köztájékoztatás végett fenntartott közintézmény nyílt pártpropagandát folytat információszolgáltatás helyett: nem tájékozottságot árulnak, hanem a Fidesz aktuális politikai termékeit - most épp a szavazatvásárló adományokat. 
Amúgy a médiatörvény nemcsak azt írja elő, hogy „a nézőket és hallgatókat - optikai vagy akusztikus módon - egyértelműen tájékoztatni kell a műsorszám elején és végén, valamint a műsorszámot megszakító reklámokat követően a műsorszám folytatásakor a termékmegjelenítés tényéről”, hanem azt is, hogy hírműsorokban kategorikusan tilos a termékpromóció. Nálunk viszont ennél többről van szó. Az irracionálisan túlfinanszírozott állami média eredeti hivatását feledve átváltott a klasszikus Teleshop működési modellre: egész nap, szünet nélkül termékmegjelenítés megy, nem a műsoron belül, hanem műsor helyett. Mi meg csak nézzük, mindazokkal együtt (médiahatóság, ügyészség, rendőrség), akiknek a dolga egy jogállamban a törvények betartatása és a törvénysértők fülön csípése lenne.

A földi lét értelme

Al Gore volt amerikai alelnök kapta a Nobel-békedíjat 2007-ben, amiért egy kellemetlen igazságra, a globális felmelegedés veszélyére figyelmeztette az emberiséget. Alighanem a téma időszerűsége indokolta a norvég bizottság döntését, ha csak nem számítjuk a George W. Bush iránti divatos ellenszenvet. Pedig abban az esztendőben volt egy másik, igencsak méltó jelölt: egy 97 éves lengyel asszony.
Irena Sendler (1910–2008) zsidó gyerekeket mentett a nácik rémuralma idején. Katolikus szociális munkásként szabad bejárása volt a varsói gettóba. A megszálló német hatóságok féltek a tífusztól, ezért eltűrték, hogy az asszony ellenőrizze az iszonyú körülmények között összezsúfolt emberek egészségi állapotát. A járványügyi intézkedések ürügyén csempészték ki a gyerekeket ládák, dobozok, bőröndök mélyén. Társai közreműködésével hamis születési anyakönyvi kivonatot szerzett nekik, árvaházakban és segítőkész családoknál helyezte el őket.
A fiatalasszony nem habozott. Amint a harmadik birodalom 1939-ben bekebelezte Lengyelországot, azonnal segítségükre sietett a megsemmisítésre szántaknak. Dacolt a veszéllyel, ami Wladyslaw Bartoszewski antifasiszta ellenálló (későbbi lengyel külügyminiszter) szerint súlyosabb volt, mintha fegyvert rejtegetett volna. Gyakran nemcsak a zsidómentőket, hanem teljes családjukat kiirtotta a Gestapo. 
Irena sokáig észrevétlen maradt, de 1943-ban gyanúba keveredett, letartóztatták. Brutálisan összeverték, mégsem árulta el féltve őrzött titkát: azt az elásott befőttesüveget, amelyben a kimenekítettek valódi nevét őrizte. Gondosan vezette a nyilvántartást, hogy a vészkorszak elmúltával visszaadhassa a gyerekeket a szülőknek. Utóbb kiderült, nem volt kinek. A varsói gettóból Treblinkába hurcolták az embereket, alig néhányan tértek haza.
Az asszonyt halálra ítélték a nácik, ám a csodával határos módon megmenekült. Ellenálló társainak az utolsó pillanatban sikerült megvesztegetniük hóhérait. Mindenki azt hitte, meghalt, miközben súlyos sérülésekkel ugyan, de túlélte a háborút. Naivan gondolhatnánk, a felszabadulás után hazája méltányolta hősiességét. Nem így történt. A „földalatti állam”, amelyhez tartozott, a londoni emigráns lengyel kormány titkos szervezete volt, ezért a szovjet megszállással hatalomra kerülő sztálinista rezsim osztályellenségként kezelte. Nehéz élete volt a szocialista Lengyelországban.
Csak a nyolcvanas években engedték Izraelbe utazni, hogy átvegye ottani kitüntetéseit. A lengyel pápa, II. János Pál pápa magánlevélben mondott neki köszönetet. Hazája, a Rzeczpospolita jóval a rendszerváltás után díjazta legmagasabb polgári érdemrendjével, a Fehér Sassal. Csak a Nobel-díjat nem kaphatta meg: röviddel Al Gore oslói kitüntetése után Irina Sendler meghalt. Nem mintha sokat számított volna neki egy újabb díj. Élete vége felé úgy fogalmazott, tettei nem jogosítják dicsőségre, a gyerekmentés „földi létezésének értelme” volt. Írott üzenetét Elzbieta Ficowska olvasta fel, egy a több mint kétezer túlélő közül, akit csecsemőként ő óvott meg a biztos pusztulástól.

Dumaszínház

A magyar futball szereplői szövegelésben verhetetlenek. Hetente hangzanak el olyan nyilatkozatok, melyek alapján azt hihetnénk, hogy a sportág nálunk űzött változata a világ élvonalába tartozik. Nehéz eldönteni, hogy a nagyot mondók ennyire nincsenek tisztában a valósággal, vagy azt gondolják, a magyar futballszurkoló mindent feltétel nélkül elhisz.
Több gyöngyszemmel is lehetett találkozni az elmúlt napokban: Szerhij Rebrov, a ferencvárosiak vezetőedzője a litván Suduva otthonában gól nélküli döntetlennel végződött mérkőzés után azt mondta, látszik, hogy jó formában vannak a csatárai. Vajon a szakember szerint mikor van rossz formában egy támadó? 
A legjobbat Kovács Zoltántól, a fehérvári klubigazgatótól lehetett hallani a múlt héten: a sportvezető kijelentette, hogy a Fehérvár struktúrájában, működési modelljében eléri egy Bundesliga-csapat szintjét. Elképzelhető, hogy német profizmussal iktatják a beérkező leveleket, a takarítási napló vezetése is eléri a német szintet, de a lényeg az eredmény, a teljesítmény, amit a csapat a pályán mutat. Márpedig ott azt lehetett látni, hogy a havonta több millió forintot kereső játékosokkal pályára lépő Fehérvár csúfosan elvérzett a félamatőrökből álló liechtensteini Vaduzzal szemben. A Vaduz következő ellenfele egy Bundesliga-csapat, az Eintracht Frankfurt volt, amely Liechtensteinben 5-0-ra, a németországi visszavágón 1-0-ra nyert. Frankfurtban senki sem mondott olyat, hogy a klub kimagasló európai szinten teljesít, csak eljutottak az előző szezonban az Európa-liga elődöntőjébe. Szövegben a Frankfurt a Fehérvár nyomába sem ér, a dumálás ott megy magas szinten, ahol el kell rejteni, hogy a színes lufi mögött nincs semmi. 
Itthon minden vezető hibátlanul mondja a szöveget a nagyságról, fejlődésről, nemzetközi szintről. Csak aztán jönnek a meccsek...