Vidéki apuka Pesten

Tíz éve költöztem el Budapestről, de a lelkemben mindig városi fiú maradtam. Csakhogy ez már más, mondta ott élő lányom, ez már nem ugyanaz a város, minden megváltozott, eszedbe ne jusson autóval jönni, mert megőrülsz, az igazi úri fiúk úgy kanyarodnak be előtted a pirosban, hogy közben a tenyerükbe simul a mobil, és tövig nyomják. Azok a buszjáratok, amik régen voltak, már nem onnan indulnak és nem oda érkeznek, a villamosokra pedig rá sem ismernél. A telefonodon minden elérhető, de ne vedd elő sem a járműveken, sem az utcán, mert kitéphetik a kezedből, különösen figyelj a zebrán, mert ha az egyik sávban megáll egy autós, a másikban simán elcsaphatnak.

Boldogulok, felelem, persze, tudom, mondja a lányom. Ja, még valami, ne ismerkedj idegenekkel.

Hivatásomnál fogva sokat utaztam, nagy világvárosokban jártam, jól alkalmazkodtam idegen helyzetekhez, jól tájékozódom, és csak végső esetben kérek segítséget, de most mindent illedelmesen végighallgattam. És tényleg, Budapest más. A Jégbüfé már nem ott van, a régi presszók mind új nevekkel, új fények, új márkák. A villamoson senki sem olvas újságot, a fiatalok sem egymás kezét fogják, hanem a telefonjukat szorongatják, nem veszik észre az idős nénit, aki két táskával a kezében szívesen leülne. Rengeteg a külföldi, egy fiatal, németül beszélő anyuka próbál egyezkedni egy ellenőrrel, miközben két kisgyerekével is boldogulnia kell, besegítek, az ellenőr megbékél, én pedig elmondom a fiatalasszonynak a jegyvásárlás szertartását. Azért lassan visszajönnek a városi ösztönök.

A kis budai szállodában Ervin ismerősként fogad, ő a főportás, fiatalkorunk köt össze, a Balaton. Ez már nem az a város, mondja ő is, de ez a természetes, apáink is így látták. Mind azt gondoljuk, hogy velünk megáll az élet.

Lányom jön értem, mozgalmas napja volt – neki minden napja mozgalmas –, élvezem, hogy jól vezet, magabiztosan kerülgeti a szabálytalankodókat, és még csak nem is mérgelődik, gondolkodjunk pozitívan, ez a városi élet alapja. A kedvemért nagyot autózunk, megnézzük az összes régi házat, ahol együtt laktunk, a játszótereket, iskolákat, előjönnek a történetek azokból az időkből, amikor még én óvtam őt a városi élet veszélyeitől. Vacsora a kedvenc teraszán, összemosolyognak a pincérrel, ő az apukám, mutat be. Hazavisz a szállodába, csak nyugodtan szóljál, mondja, ha te nem arra mennél, hát igen, gondolom, tudnék egy rövidebb utat, de én sem szerettem soha, ha beleszólnak.

Az átkozott, unalmas szülővárosom. Ide köt minden ismeretségem és szerelmem, mégis idegennek érzem magam. A szobám ablakából nézem a fényeket a hegyeken, ismerős pontokat keresek, de nehezen találok. Majd legközelebb.

Reggel taxit kérek a Délihez, de Ervin legyint, majd én ledoblak, mondja. A bejárat előtt, tiltott helyen áll az autója, nem számít, minden rendőrt ismer, nem utaznak rá a fiúk.

A pályaudvarnál megszorítja a kezem.

– Jövőre nyugdíjba megyek, de felírtam a neved a Fontos Vendégek Listájára. Mindig lesz kedvezményed.

Szóval semmi sem változott.