Közidomítás

Amikor néhány éve olykor közoktatásnak neveztem a 2010 utáni rendszert, nem egy interjúalanyom, pedagógus ismerősöm megkért: használjam inkább az Orbán-kormány által preferált köznevelés kifejezést, mert azt, ami az évtized első felében lezajlott “reformok” után az iskolák nagy részében történik, már nem illik oktatásnak nevezni. Ebben az időszakban még senki sem gondolta, hogy az évtized végére nevelésről is csak nagy jó indulattal lehet majd beszélni. A mára kialakult rendszerhez sokkal jobban passzol a közidomítás szó.

Számtalanszor hallottam azt is, hogy már a híres-neves “túltolt biciklin” is túl vagyunk: oktatási rendszerünk nem a szakadék szélén áll, hanem a szakadék szélén kapaszkodik, szülőstül, diákostul, tanárostul. Nem lehet tovább rontani a helyzeten, s ha az oktatásirányítás mégis megpróbálja, az katasztrófához vezet.

Nem olyan rég kiderült: vannak még meglepetések a kormányzati bűvészkalapban. Nem enyhült az átalakítási kedv, nincs vége a központosítási törekvéseknek. Épp ellenkezőleg: a nemzeti közidomító rendszer újabb fokozatba kapcsolt. Az új tanévtől a szülő és a pedagógus helyett a kormány dönti el, mikortól óvoda- vagy iskolaérett egy gyermek. A kormány dönti el, ki lehet magántanuló. A kormány dönti el, ki lehet iskolaigazgató, a tantestületeknek, szülőknek már véleményezési joguk sincs. A kormány dönti el, melyik iskola használhat az államitól eltérő, alternatív oktatási módszereket. A kormány dönti el, melyik kiadó fejleszthet és adhat ki tankönyveket.

Voltak szakemberek, akik 2016-2018 között abban reménykedtek, már beérett az a trágyadomb, amit a NER az oktatásban termelt. Ma már tudjuk: hiába szúrja a szag egyre többünk orrát, az érési folyamat még tart. Nem jutottunk még el oda, ahova a kádári diktatúra 1985-ben - szó sincs arról, hogy a “békesség kedvéért” újból erőre kapjon például az iskolai autonómia. Ellenkezőleg, fogalmunk sincs arról, mit hoz majd a sötétség takarójába burkolt új Nemzeti alaptanterv. Nem tudjuk biztosan, milyen jövő vár a közoktatásból kiszakítani tervezett szakképzésre vagy a kormány innovációs törekvéseinek szolgálatába állított egyetemekre.

Az biztos, hogy a most induló tanévben sem lehet nyugalomra számítani. De biztos az is: az oktatási rendszer sem idén, sem jövőre nem fog összeomlani. Jöhet bármennyi Hoffmann Rózsa, Czunyiné, Balog Zoltán vagy Kásler Miklós, mindig lesz elegendő tanár, akik mindent megtesznek azért, hogy a felszínen tartsák a léket kapott hajót is. Ezt egyesek hódolásnak, mások elhivatottságnak nevezik; biztosan van benne ez is, az is. Abból a szempontból teljesen mindegy, hogy a hatalom ezt is, azt is kihasználja.

Mondom, nem tartunk még 1985-nél. A hétvégi diáktüntetés egyik pedagógus felszólalójának szavaival élve: jelenleg 1984-et írunk. Ez egyrészt elkeserítő, hiszen épp a saját bőrünkön tapasztaljuk Orwell disztópiáját. Másrészt reménykeltő: talán már nem kell sokat várni, hogy elérkezzen 1985. Onnantól pedig egyenes az út a következő rendszerváltásig.