Heti abszurd: Kampány-szamurájok

Addig örüljünk, amíg vannak vicces szamurájaink. Csak ne felejtsük el időben elvenni tőlük a tecubójukat.

„Aki képes a saját arcát adni azokhoz az erőkhöz, akik minden percüket azzal töltötték, hogy idegen kultúrákból származó, sokszor erőszakos bevándorlókkal árasszák el Európát, az nem méltó arra, hogy a kerületet képviselje” – mondta a harcos, és kivont kodacsijával egy nagyot suhintott a levegőbe, vélhetően pont oda, ahol Gajda Péter szocialista polgármester fejét sejtette. (Imade wanai!) – tette volna hozzá, ha történetesen beszél japánul, de a harcos annyira nem beszélt japánul, hogy csak annyit mondott: Nehogy már! (Amúgy az imade wanai pont ezt jelenti.) Song Simon – mert hát róla van szó – Kispesten harcol Európáért és ezen belül a magyarság megmaradásáért – értsd: egy önkormányzati képviselői helyért. Ha kivont vakizasijával nem állt volna ki a héten, akkor is tudnánk, hogy rettenthetetlen harcossal van dolgunk. Áprilisban a Notre-Dame leégése kapcsán írta a Facebookon, az Ébresztő Európa! csoportban, hogy Üzenjük Európa népeinek: ez volt Európa! A képen két közel-keleti kinézetű fiatalember menekül az égő épülettől, arcukon „elégedett mosollyal”. Az Index akkor megkereste a japán anyától és magyar apától született ifjút, hogy az etnikai homogenitásunk megőrzéséről kérdezze, ami akkoriban Orbán szan kedvenc kifejezése volt, de ő akkor nem akart beszélni erről. Valószínűleg még nem jött el az idő, hogy elővegye zanbatóját, ami köztudottan egy lószeletelő szablya.

Persze vicc az egész – mondja Miyazaki Jun, a DK magyar anyától és japán apától született terézvárosi jelöltje, hozzátéve, hogy „röhejes, hogy a fideszes Song ilyen szerepre vágyik, mintha ő maga a magyar nemzet szívcsakrájában fogant volna csodaszarvas és turulmadár kumisz áztatta nászában”.

A levegő egy pillanatra megállt a forróságtól és esőtől párálló főváros fölött. A két szamuráj hosszan méregette egymást. Song nuncsakuját pörgette jobbjában, bal kezével az Alaptörvény egy példányát markolta. Miyazaki szinte fegyvertelen volt: mindössze Gyurcsány Ferenc nemrég kiadott szakácskönyve védte a másiktól. Feszült pillanat volt.

Ahhoz képest egyébként, hogy etnikailag homogén nemzet vagyunk, örömtelinek mondható a két japán-magyar jelölt egymásnak feszülése a kampányban. Mert inkább két szamuráj, mint mondjuk egy Maruzsa Zoltán, aki szerint a köznevelés „egy sikertörténet, csak adott esetben kell még várni 5 vagy 10 évet, amíg ezt majd a történészek elismerik”. Vagy egy Kásler doktor, aki viszont meg van róla győződve, hogy az illuminátusok miatt fogy a magyar, és nem azért, mert nem túl vonzó ma családot alapítani idehaza, és egyébként is „az asszonyok akkor szülnek, ha akarnak, ha késztetésük van rá, ha úgy nevelik őket”. Vagy egy Novák Katalin államtitkár, aki határozottan állítja, hogy a magyar kormány számos családpolitikai intézkedése, például a negyedik gyerek után járó teljes adómentesség miatt egyre többen szeretnének Magyarországra költözni. (Persze nem olyanok, akiknek semmijük sincs, hanem inkább olyanok, akiknek eleve van elég pénzük arra, hogy jól éljenek.)

Egyszóval addig örüljünk, amíg vannak vicces szamurájaink. Csak ne felejtsük el időben elvenni tőlük a tecubójukat.