Kis virág, mely nem hervad el

Publikálás dátuma
2019.09.07. 11:05

Fotó: HORST OSSINGER / AFP
A lassan a kilencvenediket taposó Chris Barber néhány hete bejelentette, hogy visszavonul. A hírneves angol zenekarvezető hét évtizedes aktív muzsikálás és hatvan esztendővel az után közölte ezt, hogy hallatlanul nagyot dobott a New Orleans-i Sydney Bechet 1952-es dalának, a Petite Fleurnek a feldolgozásával. Pedig az eredeti sem szólt rosszul. A kalandos életű Bechet a szopránszaxofon és a klarinét nagymestereinek egyike volt, akkora nagyságokkal zenélt együtt – és tartozott azonos kategóriába –, mint Duke Ellington vagy Louis Armstrong. Ám a negyvenes évek végén olyan nehezen élt az Egyesült Államokban, hogy Párizsban telepedett le, s a fények városában írta meg a Kis virágot. Különös, hogy életének utolsó évtizedét Franciaországban töltötte – abban az esztendőben hunyt el, amelynek során a Petite Fleur Barber-adaptációja megjelent –, mert korábban, amikor a Revue Negre-ben Josephine Bakert kísérte, a francia fővárosban lelőtt egy helyi illetőségű nőt, s e miatt tizenegy havi börtönre ítélték. (Nem menti a művészt, hogy a hölgy véletlenül lett az áldozata. Bechet ugyanis egy zenész társán akart borzasztó bosszút állni, amiért az megsértette őt, de rosszul célzott. Menedzsere, Al Rose még egyáltalán nem erre a szörnyűségre gondolt, amikor azt mondta róla: „A legfélelmetesebb kegyetlenségre képes, különösen a nőkkel szemben.”) Barber akkor porolta le Bechet fülbemászó szerzeményét, amikor azt lehetett hinni: a tradicionális számoknak bealkonyult. Vegyük csak 1959-et: Elvis akkor hódított Amerikában az A Big a Hunk o' Love-val, Nagy-Britanniában pedig a One Nighttal vagy az A Fool Such As I-jal. Cliff Richard abban az évben jött elő a Living Doll-lal, Fats Domino az I Want to Walk You Home-mal, Lloyd Price a Stagger Lee-vel, Bobby Darin a Dream Loverrel vagy Johnny Horton azzal a The Battle of New Orleans-szal, amelyet Mexico címmel vitt sikerre 1972-ben a hamburgi Les Humphries Singers. A hagyományos tánczenét a fiatalok körében elsöpörte a rock and roll, az instrumentális számoknak meg végképp nem volt divatjuk. Ám a Petite Fleur ötvenkilencben huszonnégy hetet – csaknem fél évet – töltött a brit slágerlistán. A tengerentúlon is felnyomult az élmezőnybe: „itt” a legjobb helyezése a harmadik, „ott” a negyedik volt. Nem csoda: amint a nóta elején felcsendült a jellegzetes esz és d hang, még azok is a szám hatása alá kerültek – bevallva-bevallatlanul –, akik ki nem állhatták a kottatartós, mellényes, csokornyakkendős zenekarokat. A brit adaptáció nyomán a Kis virág a kihagyhatatlan sztenderdek közé került, s egymás után dolgozta fel azt Bechet párizsi kollégája, Claude Luter, továbbá Billy Vaughn, James Last, Acker Bilk, Michel Legrand. Henri Salvador és Petula Clark el is énekelte a dalt, méghozzá két különböző francia szöveggel. A Francia Guyana-i előadó már a Barber-feldolgozás esztendejében megpróbálkozott a szöveges változattal, míg az angol énekesnő három évvel később, 1962-ben tűzte műsorára az eredetileg fúvós hangszerre komponált nótát. A fúvóst azért hangsúlyozom, mert idehaza a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat vonós tánczenekarával vették négyszámos kislemezre a Petite Fleurt 1961-ben. A korongot Németh Lehel közreműködésével rögzítették, ami nem csoda, mert az idő tájt záporoztak a Németh-felvételek, egyebek közt a Melodie d'amour, amelyet Henri Salvador dolgozott fel 1949-ben, Maladie d'amour címmel, mielőtt az angol nyelvű változatok – az Ames Brothersé vagy Edmundo Ros zenekaráé – napvilágot láttak volna. A kislemez másik három kompozíciója a Nekem a Balaton a Riviéra, a Lehet, hogy szép nem vagyok, valamint az Egyedül a tóparton („Reszket a hold a tó vizén”) volt. Az utóbbit az a Zsoldos Imre és zenekara kísérte, akinek születése századik évfordulóját a napokban kulturális fesztivál keretében is ünnepelték, bár a hivatalos beharangozókban nem sikerült helyesen leírni a fellépők egyike, az alig több mint öt évtizede a színpadon lévő Voith Ági művésznő nevét. Kárpótlásul talán majd visznek neki egy kis virágot.
Szerző

Politizáltunk az iskolában

Publikálás dátuma
2019.09.07. 11:04

Fotó: Adományozó - Hetényi Zsuzsa / Fortepan
Gyakran hallani azt a véleményt, hogy az iskolákban ne politizáljanak. Amennyire visszaemlékezem közoktatásunkban töltött éveimre, azon viszonylag kevés tanuló közé tartoztam, akik nem tartották magukra nézve követendőnek ezt a nevelési kívánalmat. Amikor az egyre fejlődő magyar-olasz barátság keretében Ciano olasz külügyminiszter (Mussolini veje) 1936-ban Budapestre látogatott, levelet küldtem Ritz-beli szállására. Lelkesen üdvözöltem, mint olasz eredetű és kértem, hogy adja át üdvözletemet Mussolininek. A Duce-t mint kedves apósát említettem. Pár nap múlva levél jött a Ritz papírján. Ciano titkára köszönte soraimat és biztosított arról, hogy főnöke átadja üdvözletemet apósának. Nagyon büszke voltam, éveken át őriztem. De az ostrom után, anyám kívánságára megsemmisítettem. Hatodikos koromban volt egy osztálytársam, koporsókereskedő fia, lelkes nyilas, német-imádó. Írt Hitlernek és híveként kért tőle egy motorkerékpárt. Félig kedvező választ kapott: meghívták egy hónapra a zittaui motoros Hitlerjugend táborba. Többen is azt javasoltuk, hogy viszonzásul a papa küldjön az apatársnak egy koporsót. A motorostáborból azonban végül semmi sem lett, a lelkes ifjú nyilas megbukott németből és a papa megtiltotta az utazást. Nyolcadikban év elején dolgozatot kellett írnunk Eötvös Józsefről. Osztályfőnökünk, már akkor is alig olvasható – ma már általam nem kisilabizálható - írásomra tekintettel, odaadta azzal, hogy olvassam fel. Az első mondatra emlékszem: „Eötvös József demokrata volt. Azaz annak állameszmének a híve, ami az ókor óta az egyetlen tartós állameszme.” Közben hátat fordítottam tanáromnak és ahhoz az osztálytársamhoz beszéltem, akivel a kérdést illetően állandó vitában voltam. Nagy Feri, azaz dr. Nagy Ferenc, kedvelt osztályfőnökünk nevetve szólt közbe: politikai szónoklatot tartasz, Imre? De azért jelest kaptam! Ugyanazon az őszön Aquincumba kirándultunk. Múzeumlátogatás után páran még kint maradtunk a szabadban. Én hazaérve szokásom szerint már a liftből füttyel jeleztem érkezésemet. Anyám pedig a lift előtt várt és óriási pofonnal fogadott. Már készült a másodikra, de felemelt karja alatt sikerült átsurrannom. Kiderült a következő: a múzeumok vendégkönyvébe a többnyire iskoláskorú látogatók általában neves írók, történelmi alakok - egyszóval az iskolában hallott és tanult személyek - nevét írták be. Én beírtam a három adut - Hitlert, Mussolinit, Churchillt -, Nagy Feri pedig megnézte a beírásokat és megijedt. Ahelyett, hogy áthúzta, vagy törölte volna, felhívta anyámat. Az Imre - mondta. Mi történt vele? - kérdezte anyám rémülten. Vele semmi - felelte Nagy Feri -, de lesz abból, hogy….
Semmi sem lesz, mert holnap valaki kimegy Aquincumba és kihúzza - mondta anyám. (Másnap kiment egy unokanővérem a lovagjával és kitörölték.) Anyám pedig megfogadta, hogy kapok majd két pofont azért, mert ilyen izgalmat okoztam. Elvégre osztályfőnökit mégsem adhat. Noha az eset szenvedő alanya én vagyok, a velem történtekről az a véleményem, ami Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármesternek lesz róla - feltéve, hogy elolvassa ezt az írást.

Maharadzsák pompája

Publikálás dátuma
2019.09.01. 19:13

Fotó: JUSTIN TALLIS / AFP or licensors
A nyári uborkaszezonban egy páratlan ékszergyűjtemény eladása okozott pezsgést az aukciós piacon.
A katari királyi család tagja, a jelenlegi uralkodó unokatestvére, Sheikh Hamad bin Abdullah Al-Thani 6000 darabot számláló gyűjteményéből került a Christie’s kalapácsa alá mintegy 400 tétel: Golconda-gyémántok, ékes használati tárgyak, különleges turbándíszek, kövekkel díszített míves kézifegyverek, vagyis az elmúlt fél évezred indiai ékszerkészítőinek remekei. A „Maharajas & Mughal Magnificence” néven meghirdetett árverés tételeit a világ különböző országaiban rendezett kiállításokon előzetesen több mint 50 ezren tekintették meg, az aukciósház honlapján közel 3 millió konkrét érdeklődést regisztráltak, és 17 millióan kattintottak a gyűjtemény egyes darabjaira. A maharadzsák és a mogul (észak-indiai muszlim dinasztia) uralkodók pompáját hirdető kivételes értékek végül a világ 45 országából csábították New Yorkba a gyűjtőket. Öt kalapácsos ember 12 órás non-stop munkája, na meg az előzetes hírverés meghozta a várt eredményt, a licitek az egekbe szöktek, nem csak az egyes ékszerek kivételes szépsége, a tárgyak története is fokozta az alkukedvet. A vevők pénztárcája 109,3 millió dollárral lett könnyebb, ami minden idők második legjobb eredménye a piac ezen szegmensében. Az árverés egyik sztártétele, egy ruhaderékra való dísz, a Belle Époque devant-de-corsage volt. Az ékszer, amely 1912-ben a Cartier műhelyében készült egy dél-afrikai gyémántbánya tulajdonos Solomon Barnato Joel megrendelésére, 10,6 millió dollárért ért meg egy magángyűjtőnek. A „Mirror of Paradise” (A Paradicsom tükre), a platinagyűrűbe foglalt, különlegesen tiszta, 52,58 karátos Golconda-kő 6,5 millió dollárért került új tulajdonoshoz.
Már csak története okán is kiemelésre méltó az Arcot II, a 3,4 millió dollárért elkelt gyémánt, amely eredetileg III. György brit uralkodó feleségének egyik legkedvesebb ékszere volt, igaz még nem ebben a formájában. Zsófia Sarolta királyné 1777-ben Muhammad Ali Wallajahtól, egy dél-indiai uralkodótól (Nawab of Arcot) öt kivételes gyémántot kapott ajándékba. Köztük az Arcot I és II néven elhíresült köveket, amelyeket fülbevalóba foglalva viselt. Végrendeletében leányaira hagyta kedvenc csecsebecséit, ám 1818-as halála után fia, a jövendőbeli IV. György, ellenszegülve akaratának, magának tartotta meg a gyémántokat, majd hamarosan eladta Rundell & Bridge nevű londoni cégnek. 1837-ben az Arcot-gyémántok, mint arról a korabeli The Times is megemlékezett, feltűntek a Willis’s Rooms aukcióján. Az Arcot I-II 11 000 fontért került Robert Grosvenor, illetve felesége tulajdonába. 1930-ban egy párizsi ékszerész egy ragyogó hajpántba foglalta a még mindig a Grosvenor család birtokában lévő köveket. A „Westminster Halo Tiara”-t Loelia, a westminsteri herceg harmadik felesége viselte először, majd a negyedik asszony, Anne Grovesnor fején csillogott 1953-ban Erzsébet koronázási ünnepségén. A herceg halála után 1959-ben ismét kalapács alá kerültek az Arcot-gyémántok, a hajpántot a híres ékszerkészítő Harry Winston 110 000 fontért vásárolta meg. Ő szétszedte a fejdíszt, újra vágta, csiszolta a gyémántokat, az eredeti 33,70 és 23,65 karátos súlyt 31,01 és 18,85 karátra csökkentve. Winstontól egy-egy gyűrűbe foglalva kerültek a kövek új tulajdonosokhoz. Az Arcot II még egy szépítő csiszolást kapott később, súlya 17,21 karátra fogyott, formája tökéletes lett, miközben megőrizte mágikus, igazán csak a Golconda-kövekre jellemző ragyogását. 

A fény hegyétől az Orlovig

A Koh-I-Noor (a "fény hegye") gyémánt minden bizonnyal az egyik legcsodálatosabb kő, amely valaha is a napvilágra került. A dél-indiai Golconda város környékén lévő bányákból származó kő eredeti állapotában 800 karát súlyú lehetett. A Koh-i-Noor gyémánt első tulajdonosa a legendák szerint a mogul dinasztia alapítója volt, később az indiai muszlim uralkodók jelképét, a Pávatrónt díszítette a kő. Számos trónviszály, árulás és ármánykodás után 1739-ben a perzsa sah szerezte meg, tőle származik a Koh-i-Noor név is. 1849-ben a Kelet-Indiai Társaság tulajdonába került. Az ekkora 191 karát súlyúra "zsugorodott" drágakövet Viktória királynő 1850. június 3-án kapta meg ajándékba. A végül 108,9 karát súlyra csiszolt Koh-i-Nor jelenleg II. Erzsébet koronájának egyik ékköve. Golconda vidéke a származási helye a világ egyik legszebb fantáziagyémántjának a Hope-nak (Remény) is. A mély zafírkék kő 112 karátos volt, amikor 1642-ben Európába került. 1668-ban XIV. Lajos 67 karátossá csiszoltatta, a királyi ékszerek közé került, majd a francia forradalom során eltűnt a világ szeme elől. 1830-ban azonban Londonban felbukkant, egy Henry Hope nevű bankár 18 ezer fontért vette meg. Ekkor azonban már csak 44,4 karátot nyomott, vélhetően hasítással darabolták tovább a követ, a többi darabnak azonban nyoma veszett. A gyémánt több kézen ment át, míg 1909-ben Pierre Cartier vásárolta meg, ő pedig 180 000 dollárért Evalyn Walsh McLeannek adta el. Az ő gyűjteményéből került az ékszerkirály Harry Winston tulajdonába, aki később a Smithsonian Institutionnek ajándékozta. A Regent (Régens) is indiai földből került a felszínre. A legenda szerint egy rabszolga találta meg, s hogy eladhassa, megsebesítette magát, s a sebébe rejtve csempészte ki a bányából. Egy angol tengerésznek ajánlotta fel eladásra, aki azonban meggyilkolta, maga adta el Bombayban 5000 fontért egy indiai kereskedőnek. Tőle 1702-ben került Thomas Pitt kormányzóhoz, a kő akkor 82 grammot (410 karát) nyomott. A londoni, két évet igénybe vevő, s 5000 fontot érő csiszolás eredménye egy 141 karátos ékkő lett. 1717-ben II. Fülöp, Franciaország régense (innen a név) vásárolta meg 135 000 fontért. Később a francia uralkodók koronájába foglalták, majd némi viszontagság után került vissza a Louvre-ba, ahol ma is őrzik. Az Orlov-gyémánt ugyancsak Indiából indult útra a XVII. század elején. Akkor 300 karátot nyomhatott. Jahan sah rózsaformára csiszoltatta, majd a legendák szerint egy francia katona ellopta és eladta egy angol hajóskapitánynak, ez utóbbi azután egy zsidó (örmény?) kereskedőnek adta tovább. Tény, hogy a gyémántot Orlov herceg 400 000 rubelért vette egy amsterdami kereskedőtől 1773-ban és ezután a gyémánt a cári jogar csúcsára került. A világ talán legismertebb gyémántja viszont dél-afrikai, a Pretoria közelében 1905-ben talált Cullinan. Nevét a bányavállalat akkori igazgatójáról, Sir Thomas Cullinanről kapta. A csiszolatlan kő 3106 karát súlyú volt. Szakértők szerint az elképesztő súlyú kő valójában egy még hatalmasabb gyémánt lehasadt darabja volt. A követ 1907-ben VII. Edwardnak ajándékozta a pretoriai kormány, amely 150 000 fontért jutott a gyémánthoz. A 3106 karát súlyú kőből több kisebb nagyobb követ csiszoltak.

A rekord maradt Elizabeth Taylornál

Az eufória ellenére sem sikerült megdönteni a privát gyűjtemények 2011-es aukciós rekordját a nyilvános ékszerpiacon; a csúcsot Elizabeth Taylor csecsebecséinek árverésén jegyezték fel. A Christie’s kasszájába akkor 115,9 millió dollár került, a felkínált 1778 tételt mind egy szálig eladták, közülük 26 darabért fizettek több mint egymillió dollárt. Egy XVI. századi gyöngysorért, amelyet Richard Burton 1969-ben 37 dollárért szerzett meg egy aukción, 11,8 milliót adtak, míg a művésznő híres 33,19 karát súlyú gyémántgyűrűje, ugyancsak Burton ajándéka, 8,8 millió dollárért kelt el.

Négy „C”

A világ legdrágább gyémántja a Pink Star; az ovális, élénk színű 59,60 karát súlyú kő 83 millió dollárért kelt el 2013-ban a Sotheby’s aukcióján. A karátonkénti rekord viszont egy kék ritkasághoz, a körte alakúra csiszolt, mindössze 9,75 karát súlyú Zoé-hoz kapcsolódik, 2014 novemberében 32 millió 645 ezer dollárt adtak érte, ami karátonként 3 millió 348 205 dolláros vételárat jelent. A gyémántot, ahogy mondják, négy „C” alapján minősítik. Az első a Carat, a súly, a második a Clarity, vagyis a tisztaság, a harmadik a Color, a szín, míg a negyedik a Cut, azaz a csiszolás.

Szerző