Papp Sándor Zsigmond: Burbuncia

Publikálás dátuma
2019.09.08. 15:10

Fotó: Shutterstock
„Ha nincs ott a gyerek, biztosan megcsókolom a földet, vagy megölelem a lépcsőt odatoló alkalmazott lábát, de aztán mégis úgy lépdeltem le, ahogy egy apának, vagyis egy szuperhősnek, egy batmannel keresztezett pókembernek kell. Miközben tudtam, hogy végképp belém költözött a szülő, a démon, és többé már nem ereszt.”
Nagyon várta a repülést! Az már három héttel korábban eldőlt, hogy ketten repülünk Marseille-be, míg a család másik fele szárazföldön közelíti meg célt a málha nagy részével, plusz a Mirci nevű macskával, akiről (nem amely, hiszen családtag) elég annyi, hogy Maine Coon fajta csörgedezik az ereiben, és méretét tekintve inkább egy kisebb mosómedve, mint házi cirmos. Dusit persze azonnal az kezdte érdekelni, mint minden ötévest, hogy vajon mi tartja meg azt a böhöm nagy gépet a levegőben. Mivel ilyenkor félre kell tenni a toló- és felhajtóerőt, az aerodinamika vastörvényeit, igazából nem is marad más logikus magyarázat, mint amit a lelkünk mélyén sejtünk: a Jóisten. Vagy ami majdnem ugyanaz: a varázslat. Hogy tényleg annyira böhöm a gép, az leginkább a valóságban derült ki. Mert az égen és a laptop monitorján minden gép még felfogható méretekkel rendelkezik. De a repülőtér betonján! Persze még indulás előtt meg kellett nyugtatni az anyósomat, aki Ferihegy előtt ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy ő ilyen rozsdás gépre bizony fel nem száll (ő is meglátogat minket két hét múlva), de a gyereket sem engedi fel, mire megnyugtattuk, hogy amit jelenleg lát, az a repülőmúzeum. A kiállított gépeket meg így szeretjük, patinával. Aztán Dusit fogta el a kétségbeesés, hogy vajon átengedik-e a biztonsági ellenőrzésen a cumit. Ugyan már alig használja, de lefekvéskor és felfokozott helyzetekben anya és apa után (vagy előtt?) ő a legbiztosabb társ, a létezés sarokköve. De mit szól ehhez a mindent elnyelő gép és a sok sürgölődő-forgolódó bácsi és néni, aki mindent elkoboz, ami nem oda való. Mondtam, hogy nem lesz baj, csak igya ki belőle a vizet. Máskor ehhez egy jégkrémet is meg kellett volna ígérnem két gumicukorral, most viszont szinte fuldokolva nyelt le minden kortyot, ám így is gyanakodva pislogott. Vélhetően egy életre elásta volna magát a repülés az összes varázslattal, ha a cumit Pesten kell hagynunk. De nem így történt, és innen már ment minden, mint a karikacsapás. Mármint neki. Én viszont az arcomra fagyott mosollyal ültem a székben (mi van, ha kiszúrja, hogy félek?). Amíg ő a turbulencia szóval küszködött (burbuncia, turcuncia, turulcica), mert ettől rázkódott olyan érdekesen a gép, én imádkoztam a magam rendhagyó módján. Erre nem készültem. Nem készülhettem fel. Én eddig soha nem féltem repülőn, akkor is bőszen viháncoltam, amikor a nejem már elfehéredő kézzel szorította a karfát. Egyébként is ő a felelős a családban az aggodalomért, ő az, aki szerint húsz centiről leugorva is halálos sérülést szerezhet a gyerek, de legalábbis maradandót. Csakhogy ő ugye a szárazföldön hasított épp Franciaország felé, és az aggodalomnak hirtelen nem volt gazdája, így talált meg engem. Mert mi lesz, ha hirtelen süllyedni kezdünk? Ha kifogy a levegő vagy micsoda a gép alól? Hol is jobb ülni ilyenkor, az orrban vagy a farokban? És ha a tengerbe zuhanunk? Lepergett előttem az összes Airport film, amit a nyolcvanas években sugárzott a tévé, a légi katasztrófákról forgatott doksik a Discoveryn, a túlélés alapszabályai, láttam magunkat bogarakat enni az erdőben, miközben egy darab mohából próbálom kideríteni, hogy merre is van a tenger. Szóval leizzadtam. Dusi pedig viháncolt, udvarolt a személyzetnek, társalgott a mögöttünk ülő négy és fél évessel, aki szintén most repült először. (Más kérdés, hogy az ő apja is egyre elvékonyodó hangon olvasta a Bogyó és Babócát – már csak azért fohászkodtam, hogy ne így haljak meg, a csigafiúval és a katicalánnyal a fülemben. Akkor már inkább Bálint Ágnes.) Mintha a jófej apaság mellé hirtelen megérkezett volna a szorongó szülőség is, hogy minden körülmények között megvéded a gyermekedet, még olyan veszélyektől is, amelyek valójában nem is léteznek. A gép pedig békésen zötykölődött tovább, akár egy repülő centrifuga. A reptér felett hirtelen gyorsulni kezdett, ami leszálláskor merőben szokatlan, aztán tettünk egy kört, a pilóta érzelemmentesen jelentette be, hogy mindezt azért, mert elsőre túl magasan voltunk, ekkor már sírni lett volna kedvem, miközben Dusi ugrált a széken, hogy jaj de jó, tovább tart a repülés. Már arra gondoltam, hogy felnőttség ide vagy oda, kiveszem a táskából a cumit, és ki is vettem volna, ha nem érünk földet. Ha nincs ott a gyerek, biztosan megcsókolom a földet, vagy megölelem a lépcsőt odatoló alkalmazott lábát, de aztán mégis úgy lépdeltem le, ahogy egy apának, vagyis egy szuperhősnek, egy batmannel keresztezett pókembernek kell. Miközben tudtam, hogy végképp belém költözött a szülő, a démon, és többé már nem ereszt. Hiába lesz majd Dusi negyvenéves, kőgazdag menedzser vagy léha költő, és hiába fogja már a saját gyermekeit terelgetni, ez a gyomorgörcs megmarad. Nincs az a turbulencia, ami kirázná belőlem. Ahogy az én apám is kialvatlan szemekkel várt haza az érettségi találkozó bulijáról. A huszonötévesről. És én csak nevettem rajta. Lassan nekem kell vigyáznom rá, és ő aggódik értem így? És innen most már két lehetséges megoldás van: vagy én barátkozom össze a macskával, hogy kibírjunk együtt laza ezerötszáz kilométert egy autóban, vagy a vér szerinti apja repül ezentúl a gyerekkel. Az egyik út járhatatlan, a másik nem is létezik.
Témák
repülés gyerek

Vihar előtti csend

Publikálás dátuma
2019.09.08. 14:00

Fotó: Shutterstock
Vajon mikor lehet felismerni az időt, amikor menni kell? Amikor már nem csak a közérzetünket, a lelki békénket, az ízlésünket irritálja mindaz, ami körülöttünk történik, de a puszta létezésünket is fenyegeti?
Körtefám árnyékában ülök, hátamat a fa törzsének támasztva. Nyár végi kánikula, negyven fok árnyékban, bár szinte sehol sincs árnyék a végtelennek tetsző homokhátsági pusztán, amelynek homokja akár a sivatagé, a forró nyári szélben rátapad az ember bőrére, hajára. Finoman szitálva borít be mindent a homok a fel-fel támadó szélben, mint télen a szitáló porhó, de nem puha hidegséggel, hanem karcosan, durva szövetből szőtt vékony pokrócként.
Kisfiam mellettem játszik a földön, elmélyülten nézegeti hosszasan kezében tartva hol a homokozólapátot, hol a szitát és más egyéb színes műanyag játékokat, majd a gondosan kitervelt alkotás örömétől felragyogó arccal lát neki a munkának. Mióta apa lettem, úgy érzem magam, mint az istenek: parányi teremtményem a legkevésbé sem kívánja betartani rendelkezéseimet, de mihelyst bajba kerül, egyből hozzám fordul megoldást remélve. Ám most nincs baj, csak az önfeledt játék a homokban, amelynek eredményeként a másfél éves gyermek képzeletében valóságos süteménnyé, ugató kutyává és fickándozó halacskákká változnak a homokból kézzel kirakott formák. Önön képzelt világába félig beleájulva elmerülve alkot, én pedig mozdulatait és vonásait figyelem.
Vonat éles dudaszóját fújja felénk Örkény felől a szél, figyelmetlen autós vagy gyalogos, esetleg kóbor állat lehetett a síneken. A vonat szokás szerint pontatlanul jön, nyilván elviselhetetlen meleg és zsúfoltság van rajta, mint a nyári szünet idején mindig, hiszen ilyenkor a Balatonra irányítják át a lajosmizsei szárnyvonalon közlekedő szerelvények jelentős részét. Bár jobban belegondolva, az év minden szakában szörnyű a vonatközlekedés, hétköznap óránként, hétvégenként csak kétóránként jár ezen a tájékon szerelvény, pedig nem az Ormánságban, hanem a fővárostól alig ötven kilométer távolságra vagyunk.
Élhetetlen ország ez, és nem csak a vonatozás anomáliái miatt. Szétrohadt kórházak fémjelzik a rendszert, ahová a betegek viszik magukkal a gyógyszert, ha meg akarnak gyógyulni, és ha egyáltalán megélik, hogy sorra kerüljenek a hónapokra sőt évekre elhúzódó várólisták miatt. Az iskolákba a gyümölcs és a WC-papír mellett már a krétát is a szülők viszik, hogy a tanár oktatni tudjon - feltéve, hogy egyáltalán van még szaktanár, vagy az alacsony bérek miatti sok pályaelhagyó pedagógus következtében jobb esetben a tornatanár, rosszabb esetben a portás tanítja már a matematikát és a kémiát is. A napokban olvastam, hogy egy környékbéli településen a családsegítő szolgálat cipőgyűjtést hirdetett, mert sok gyermeket fenyeget a veszély, hogy a rossz idő beálltával saját cipő híján kimaradni kényszerülne az oktatásból, hiszen lábbeli nélkül, mezítláb nem tudna iskolába járni.
A diagnózis feletti kesergésen kívül mi újat lehetne írni a mindennapjainkat átszövő "nemzeti nyomorról", amit már József Attila is megénekelt Hazám című versében: „Ezernyi fajta népbetegség, / szapora csecsemőhalál, / árvaság, korai öregség, / elmebaj, egyke és sivár / bűn, öngyilkosság, lelki restség, / mely, hitetlen, csodára vár, / nem elegendő, hogy kitessék: / föl kéne szabadulni már!"
Van azonban valami, ami ebben a Balkán-alsóvá szétrohasztott, eresztékeiben recsegő-ropogó országban az egészségügy, a közoktatás, a szociális ellátórendszer és valamennyi közszolgáltatás totális csődjénél is nagyobb mértékben teszi élhetetlenné a hétköznapokat: ez pedig a gyűlölet vírusa, amely agresszív gyorsasággal fertőzte meg társadalmunkat.
Sátáni szándékkal, belülről terjesztették el újra Magyarországon a gyűlölet magvait azáltal, hogy a kormánymédia a '30-as évek náci Németországának propagandájának kései szellemi követőjeként minden rossz okozójaként egy deklaráltan zsidó aggastyánt tett felelőssé a társadalom megvezethető tagjai szemében. Mára termőre fordult a vetés: mindennaposak lettek az olyan hírek, mint például hogy a bényei falunapon szivárványszínű táskája miatt bántalmaztak egy fiatal lányt, egy fővárosi bevásárlóközpontban arabnak néztek s ezért véresre vertek egy roma nemzetiségű magyar állampolgárt, az MTK dorogi idegenbéli mérkőzése alatt a hazai szurkolók minden következmény nélkül antiszemita rigmusokat skandáltak - ezen események alig néhány napnak a termései. A sort még hosszasan lehetne folytatni, de tény: általánossá vált, hogy ebben az országban következmények nélkül verbális és fizikai atrocitás ér magyar állampolgárokat származásuk, vallásuk, identitásuk miatt, amiatt, mert nem felelnek meg az „etnikailag homogén nemzetállam” miniszterelnöki víziójának.
„Az utcákon a gyűlölet vonult / és a láthatáron felizzott a múlt. / S ő tudta jól, hogy most már menni kell, / mert mindig ugyanúgy kezdődik el" - írja Bródy János Száz éves pályaudvar című dalszövegében. Bizony, „Vannak idők, mikor menni kell / mikor feltűnik a ház falán a jel”. Nagyszüleim rokonságából, baráti köréből sokan érezték úgy 1956-ban, hogy tizenegy évvel a holokauszt után a kiszámíthatatlan események tükrében nincs mire várni, indulni kell, menni kell. Meg sem álltak Svédországig, Kanadáig, az Egyesült Államokig.
Vajon mikor lehet felismerni az időt, amikor menni kell? Amikor már nem csak a közérzetünket, a lelki békénket, az ízlésünket irritálja mindaz, ami körülöttünk történik, de a puszta létezésünket is fenyegeti? Dédszüleim, nagyszüleim korosztályából sokan még a marhavagonokba is azzal a vakhittel szálltak be hosszú éveken át tartó sorozatos megalázások, jogfosztások, végül a gettóba zárást követően, hogy az életüket azért mégsem fogja elvenni a hatalom. Több mint hatszázezer mártír sorsa emlékezteti az utódok nemzedékét tévedésük súlyosságára.
Fűszálat szopogatva számban megsárgult régi családi fényképeken látott, múltbéli arcokat idézek magam elé. Mit üzennek a múltból, mit mondanának nekem ma dédszüleim, nagyszüleim, ha hirtelen megjelennének előttem délibábként a kertemben? Meddig ülhetek még békében körtefám alatt az árnyékban, meddig tartogat békét kisfiamnak a holnap?
Közben elmúlt a délután. Cigarettám is elfogyott, szomjasan ásító poharam alján ujjnyi vastagon összegyűlt a vékony kristályfalon lecsúszó pára. Lassan a Nap is nyugodni tér, a birtok végét jelző távoli jegenyefák csúcsai narancsos-lilás fényben úsznak már, a láthatár széléről közeleg az éjjelre ígért zivatar köd-szürke viharfelhője. „Gyere kisfiam, bemegyünk” – szólok a fa alól feltápászkodva. A gyermek a keze ügyében lévő játékokat messzire dobva, kitárt karokkal szalad felém, én felemelem és magamhoz ölelem. Kis kezeivel vállaimba kapaszkodik, fejecskéjét szokása szerint vállam és nyakam közé fúrja. Úgy dorombol, mint egy kiscica, hozzám simul, hogy parányi teste minden porcikáját átadhassa ennek az örömnek: apukája oltalmazó karjaiban biztonságban van, bármilyen nagy és bonyolult a világ, semmi baj nem érheti.
Ez minden bizonnyal hiú remény, mégis remélem, hogy nem kell majd csalatkoznia.
Szerző

Egy Népszava-cikk miatt kellett menekülnie

Publikálás dátuma
2019.09.08. 14:00

Fotó: Szalmas Péter / Népszava
A marxizmust tanulmányozták, elemezték az egyetemen egy vitakörben, de mivel nem jelentették be a rendőrségen, a Horthy-rendszerben illegálisnak minősítették a tevékenységüket és röplapozás miatt börtön várt rájuk! Fejtő Ferenc 22 évesen 11 hónapot raboskodott a Markó utcában.
A sors úgy hozta, hogy éveken át beszélgethettem Fejtő Ferenccel. Az interjúkból könyv született, Átéltem egy évszázadot – Utolsó interjúk Fejtő Ferenccel címmel. Amiről én csak tanultam, azt ő átélte, sőt, olykor alakítója volt az eseményeknek... Egyszer már állhattam egy frissen avatott Fejtő Ferenc emléktábla tövében. Párizsban, az előtt a ház előtt, amelyben Fejtő Ferenc lakott 10 éven át a haláláig, 2008-ig. Azt a kinti Magyar Nagykövetség és a Párizsi Magyar Intézet készíttette. Magyarországon szerencsére nem kellett felhívni a figyelmet Fejtő Ferencre. Zugló polgármestere, Karácsony Gergely pontosan tudja, ki ő, és hogy miért fontos emléket állítani a humanizmus, a tisztesség, az egyedülállóan hatalmas tudás és tudásvágy és a kiegyensúlyozottság emberének, aki ugyanakkor sose hitt a saját tévedhetetlenségében. Fejtő Nagykanizsán látta meg a napvilágot szinte napra pontosan 110 éve, 1909. augusztus 31-én. Amikor 5 évesen elveszítette beteg édesanyját, és még ugyanebben az évben kitört az első világháború, senki nem jósolta volna meg, hogy ő 99 éves koráig élni és az utolsó pillanatig alkotni fog, mint újságíró, mint az összehasonlító történelem és a filozófia szerelmese, mint nyelvész, mint irodalmár, mint a francia állami hírügynökség vezető politikai elemzője, mint egyetemi tanár, mint kormány- és államfők tanácsadója, mint az európai értékek örök híve és szószólója. Fejtő Ferenc 99 év alatt több 50 könyvet és tízezer cikket jegyzett, 17 országban jelentek meg a munkái. Fejtő volt az első irodalomkritikus, aki felfedezte az akkor még szinte ismeretlen József Attila nagyságát. 1929-ben még más világ volt. A 20 éves Fejtő még aznap este meglátogatta a lakásán a fiatal költőt, amikor a Tiszta szívvel című verset felolvasták neki. Szántó Judit – akivel akkoriban József Attila együtt élt – épp a padlót mosta fel, amikor csöngettek. „Csak menjetek be Attilához a szobájába, örülni fog” – mondta, és így lett. Hamar mély barátságot kötöttek. József Attila később Fejtő Ferenc szerény, szűk körű esküvőjén is részt vett. Sőt, nemcsak az ünnepi vacsorát, de még a nászéjszakát is négyesben töltötték a költővel és Szántó Judittal. Éjszakai villamos híján ugyanis a vacsora helyszínéről nehéz lett volna eljutniuk ide, Zuglóba, ahol „Attiláék” laktak. „Kaptak hát egy matracot, és a szobánkban aludtak” – mesélte Fejtő. A 30-as évek elején az egyre jobban gomolygó antiszemitizmus és fasizmus már belengte a mindennapokat. Fejtő a Pázmány Péter Tudományegyetemen a diáktársaival valami mást keresett. Olyat, amivel, hitték, az egyenlőséget erősítik és véget vethetnek a szegénységnek, a munkásnyomornak: de nem bűnbakgyártással és azok megnyomorításával, hanem az elesettek helyzetének megváltoztatásával. A marxizmust tanulmányozták, elemezték az egyetemen egy vitakörben, de mivel nem jelentették be a rendőrségen, a Horthy-rendszerben illegálisnak minősítették a tevékenységüket és röplapozás miatt börtön várt rájuk! Fejtő Ferenc 22 évesen 11 hónapot raboskodott a Markó utcában. Idejárt be hozzá József Attila minden héten 1933-as szabadulásáig. Ebben az évben költözött ide, Zuglóba, ebbe a házba, a 2. emeletre... „A szabadulás után a feleségemmel a Limanova tér 20. szám alá költöztünk, ami akkoriban az egyetlen ház volt a téren, de jellemző a korra, hogy máris húszas számot adtak neki (...).” „Nem volt egy fillérünk se. Egyszer a legjobb barátomtól kaptunk egy zsák búzát. A feleségem talált egy péket, akinek volt olyan masinája, ami lisztet csinál a búzából. Ebből a búzalisztből Rózsi metéltet gyúrt, és metéltet ettünk reggelire, ebédre és vacsorára egy hónapon át. József Attilával rengetegszer találkoztunk ekkortájt, mert ők néhány percre innen, a Korong utca 6. szám alatt laktak. Amikor följött hozzánk és látszott rajta, hogy nem aludt az éjjel, nem jól érzi magát, akkor Rózsi lefektette és ápolta. Ilyenkor jó néhány órát aludt nálunk. Sokat sétáltunk, még éjjel is, néztük a Zuglón átmenő vasutat. Gyerekkorából megőrizte különös szeretetét, csodálatát a sötét tájon keresztülzúgó vonat iránt. Ezek Attilát valósággal megigézték. Gyönyörű verset írt az egyik ilyen sétánk után. Itt született az Eszmélet. " „Vasútnál lakom. Erre sok / vonat jön-megy és el-elnézem, / hogy’ szállnak fényes ablakok / a lengedező szösz-sötétben. / Így iramlanak örök éjben / kivilágított nappalok / s én állok minden fülke-fényben, / én könyöklök és hallgatok.” Az általunk ma ismert Eszmélet 12 versszakos, ám eredetileg 6 strófából állt. Fejtő Ferenc hatására, tanácsára dolgozott rajta tovább József Attila. Egy évvel később Ignotus Pállal kiegészülve, hármasban megalapították a Szép Szó című folyóiratot. Ez is szerepet játszott abban, hogy Fejtő hamar tagjává vált a XX. század eleji pezsgő magyar irodalmi életnek. Illyés Gyula vitte el Babits Mihályhoz, a neves Nyugat folyóirat főszerkesztőjéhez, aki kért fél órát, hogy elolvassa az esszéjét, aztán annyit mondott. „Jó a cikk. A következő számban hozzuk.” A megjelenés után meghívta Báró Hatvany Lajos az irodalmi szalonjába, ahol Karinthy Frigyessel, Füst Milánnal, Szép Ernővel ült egy asztalnál; barátságot kötött Örkény Istvánnal, Pilinszky Jánossal; és hozzá, a fiatal irodalomtörténészhez fordult Radnóti Miklós, Weöres Sándor és Zelk Zoltán is a közös verseskötetük megjelentetése előtt. Radnóti Miklóst és József Attilát is Fejtő vitte a Népszavához, amelynek meghatározó egyénisége lett, mert a legtöbb irodalmi tanulmányt Fejtő Ferenc jegyezte 1934 és 1938 között. 1938-ban egyik napról a másikra, a hatóságok elől menekülve kellett elhagynia az országot, miután egy Népszava-cikkben egyetlen(!) mondattal kritizálta a Horthy-kormány náci Németországgal folytatott egyre barátságosabb politikáját. Első fokon 6 hónapra ítélték, de megtudta, hogy internálni akarják. Ezért nemzetközi újságíró-igazolványt kért az újság főszerkesztőjétől, Mónus Illéstől – akit néhány évvel később a Dunába lőttek a magyar nyilasok –, hogy még aznap vonatra szálljon Franciaország felé. Ki tudja, ki a szerencsésebb? Akit idő előtt ér a végzetes fenyegetés, vagy aki kivár és marad? Mint Mónus vagy akár Radnóti Miklós... Vagy Fejtő 35 családtagja, köztük édesapja és 2 testvére, akiket a magyarországi holokauszt söpört el a föld színéről. Szomorúság és fájdalom volt a szívében, de a bosszúvágynak és a gyűlöletnek nem adott helyet. A II. világháború után Párizsban, az AFP-nél, a francia állami hírügynökségnél kapott állást. Itt hozzájutott az összes hírhez, és jól olvasott a sorok között. Fejtő Ferenc a világon elsőként leplezte le a magyarországi Rajk-per koncepciózusságát, a perrel egyidőben írt tanulmányában 1949-ben. Rá egy évre a francia állami hírügynökség megtette a vezető politikai elemzőjének: elsőként kellett értelmet adnia a szovjet blokk összes országából érkező hírnek. Írásait vezércikként közölték a francia lapok, öt nyelven küldte cikkeit a világ számos országába. A sztálinizmus legvadabb éveiben, 1952-ben írta meg A népi demokráciák története című bátor könyvét, amely az első és a rendszerváltásig az egyetlen könyv volt a világon, amely végigelemezte, hogyan szervezték meg központilag, Moszkvából a hatalomátvételt az összes meghódított kommunista országban. A világ irányítói, vezető politikusai, különböző országokba küldött külügyminiszterei és nagykövetei ebből a könyvből tájékozódtak. Fejtő világhírneve az egyik oldalon tiszteletet, a másikon halálos gyűlöletet szült iránta. 1956-ban 4 hónappal a forradalom kitörése előtt elkezdte írni könyvét a magyar forradalomról! „Azt nem tudtam, hogy mekkora robbanás lesz, de az látszott, hogy valaminek történnie kell” – mondta. Fejtő hevesen állt ki a kommunisták ellen, fegyvere a toll és a személyes meggyőzőerő volt. 1956-ban barátja, Albert Camus Nobel-díjas francia író és még a kommunista Jean-Paul Sartre is a magyarok mellé állt. Magyarországon III/III-as aktákat vezettek róla még 1988-ban is, amikor a barátaival szimbolikus síremléket állíttatott Nagy Imrének és névtelen sírba temetett társainak a világhírű Père-Lachaise temetőben. A széles körű nemzetközi részvétellel és sajtóvisszhanggal óriási nyomást helyezett az MSZMP akkori vezetésére, ami szerepet játszott abban, hogy néhány hónapra rá itthon kitűzték Nagy Imre újratemetésének dátumát. Fejtő Ferenc, akinek addig Magyarországon nem lehetett leírni a nevét, 42 év honvágy után, ezen a napon lépett újra magyar földre száműzetéséből. Addig csak külföldön, azóta Magyarországon is számos állami kitüntetést és díszdoktori címet kapott. Fejtőt üldözték a diktatúrák. Ő nemcsak értelmezte, generálta is az eseményeket. Szerepvállalása ma mintául szolgálhat a kirekesztés minden formája ellen. Martin Heidegger mondta, hogy „Mindannyian, minden alkalommal párbeszédet folytatunk az őseinkkel, és talán még inkább, még titokzatosabb módon, az utódainkkal.” Ez az emléktábla ebben segít. Van kire büszkének lennünk itt, Zuglóban.
(Az itt közölt szöveg Fejtő Ferenc zuglói, Limanova téri emléktáblájának augusztus 30-i avatásán hangzott el.)
Szerző
Témák
Fejtő Ferenc