Papp Sándor Zsigmond: Burbuncia

„Ha nincs ott a gyerek, biztosan megcsókolom a földet, vagy megölelem a lépcsőt odatoló alkalmazott lábát, de aztán mégis úgy lépdeltem le, ahogy egy apának, vagyis egy szuperhősnek, egy batmannel keresztezett pókembernek kell. Miközben tudtam, hogy végképp belém költözött a szülő, a démon, és többé már nem ereszt.”

Nagyon várta a repülést!

Az már három héttel korábban eldőlt, hogy ketten repülünk Marseille-be, míg a család másik fele szárazföldön közelíti meg célt a málha nagy részével, plusz a Mirci nevű macskával, akiről (nem amely, hiszen családtag) elég annyi, hogy Maine Coon fajta csörgedezik az ereiben, és méretét tekintve inkább egy kisebb mosómedve, mint házi cirmos. Dusit persze azonnal az kezdte érdekelni, mint minden ötévest, hogy vajon mi tartja meg azt a böhöm nagy gépet a levegőben. Mivel ilyenkor félre kell tenni a toló- és felhajtóerőt, az aerodinamika vastörvényeit, igazából nem is marad más logikus magyarázat, mint amit a lelkünk mélyén sejtünk: a Jóisten. Vagy ami majdnem ugyanaz: a varázslat.

Hogy tényleg annyira böhöm a gép, az leginkább a valóságban derült ki. Mert az égen és a laptop monitorján minden gép még felfogható méretekkel rendelkezik. De a repülőtér betonján! Persze még indulás előtt meg kellett nyugtatni az anyósomat, aki Ferihegy előtt ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy ő ilyen rozsdás gépre bizony fel nem száll (ő is meglátogat minket két hét múlva), de a gyereket sem engedi fel, mire megnyugtattuk, hogy amit jelenleg lát, az a repülőmúzeum. A kiállított gépeket meg így szeretjük, patinával. Aztán Dusit fogta el a kétségbeesés, hogy vajon átengedik-e a biztonsági ellenőrzésen a cumit. Ugyan már alig használja, de lefekvéskor és felfokozott helyzetekben anya és apa után (vagy előtt?) ő a legbiztosabb társ, a létezés sarokköve. De mit szól ehhez a mindent elnyelő gép és a sok sürgölődő-forgolódó bácsi és néni, aki mindent elkoboz, ami nem oda való. Mondtam, hogy nem lesz baj, csak igya ki belőle a vizet. Máskor ehhez egy jégkrémet is meg kellett volna ígérnem két gumicukorral, most viszont szinte fuldokolva nyelt le minden kortyot, ám így is gyanakodva pislogott. Vélhetően egy életre elásta volna magát a repülés az összes varázslattal, ha a cumit Pesten kell hagynunk.

De nem így történt, és innen már ment minden, mint a karikacsapás. Mármint neki. Én viszont az arcomra fagyott mosollyal ültem a székben (mi van, ha kiszúrja, hogy félek?). Amíg ő a turbulencia szóval küszködött (burbuncia, turcuncia, turulcica), mert ettől rázkódott olyan érdekesen a gép, én imádkoztam a magam rendhagyó módján. Erre nem készültem. Nem készülhettem fel. Én eddig soha nem féltem repülőn, akkor is bőszen viháncoltam, amikor a nejem már elfehéredő kézzel szorította a karfát. Egyébként is ő a felelős a családban az aggodalomért, ő az, aki szerint húsz centiről leugorva is halálos sérülést szerezhet a gyerek, de legalábbis maradandót. Csakhogy ő ugye a szárazföldön hasított épp Franciaország felé, és az aggodalomnak hirtelen nem volt gazdája, így talált meg engem. Mert mi lesz, ha hirtelen süllyedni kezdünk? Ha kifogy a levegő vagy micsoda a gép alól? Hol is jobb ülni ilyenkor, az orrban vagy a farokban? És ha a tengerbe zuhanunk? Lepergett előttem az összes Airport film, amit a nyolcvanas években sugárzott a tévé, a légi katasztrófákról forgatott doksik a Discoveryn, a túlélés alapszabályai, láttam magunkat bogarakat enni az erdőben, miközben egy darab mohából próbálom kideríteni, hogy merre is van a tenger.

Szóval leizzadtam. Dusi pedig viháncolt, udvarolt a személyzetnek, társalgott a mögöttünk ülő négy és fél évessel, aki szintén most repült először. (Más kérdés, hogy az ő apja is egyre elvékonyodó hangon olvasta a Bogyó és Babócát – már csak azért fohászkodtam, hogy ne így haljak meg, a csigafiúval és a katicalánnyal a fülemben. Akkor már inkább Bálint Ágnes.) Mintha a jófej apaság mellé hirtelen megérkezett volna a szorongó szülőség is, hogy minden körülmények között megvéded a gyermekedet, még olyan veszélyektől is, amelyek valójában nem is léteznek. A gép pedig békésen zötykölődött tovább, akár egy repülő centrifuga. A reptér felett hirtelen gyorsulni kezdett, ami leszálláskor merőben szokatlan, aztán tettünk egy kört, a pilóta érzelemmentesen jelentette be, hogy mindezt azért, mert elsőre túl magasan voltunk, ekkor már sírni lett volna kedvem, miközben Dusi ugrált a széken, hogy jaj de jó, tovább tart a repülés. Már arra gondoltam, hogy felnőttség ide vagy oda, kiveszem a táskából a cumit, és ki is vettem volna, ha nem érünk földet.

Ha nincs ott a gyerek, biztosan megcsókolom a földet, vagy megölelem a lépcsőt odatoló alkalmazott lábát, de aztán mégis úgy lépdeltem le, ahogy egy apának, vagyis egy szuperhősnek, egy batmannel keresztezett pókembernek kell. Miközben tudtam, hogy végképp belém költözött a szülő, a démon, és többé már nem ereszt. Hiába lesz majd Dusi negyvenéves, kőgazdag menedzser vagy léha költő, és hiába fogja már a saját gyermekeit terelgetni, ez a gyomorgörcs megmarad. Nincs az a turbulencia, ami kirázná belőlem. Ahogy az én apám is kialvatlan szemekkel várt haza az érettségi találkozó bulijáról. A huszonötévesről. És én csak nevettem rajta. Lassan nekem kell vigyáznom rá, és ő aggódik értem így?

És innen most már két lehetséges megoldás van: vagy én barátkozom össze a macskával, hogy kibírjunk együtt laza ezerötszáz kilométert egy autóban, vagy a vér szerinti apja repül ezentúl a gyerekkel. Az egyik út járhatatlan, a másik nem is létezik.