Túl az OLAF-on

Most egy kicsit ne foglalkozzunk azzal, hogy micsoda szégyen Magyarországra nézve, amit az OLAF – az Európai Csalás Elleni Hivatal – kimutatott, vagyis az, hogy az unió által támogatott beruházások, pályázati pénzek háromnegyedénél szabálytalanságot észlelt. Már csak azért sem, mert én nem mások előtt szégyellem magam, sokkal inkább azért érzek fájdalmat, hogy ilyen országban élek. 
Hogy a külföldiek mit gondolnak rólunk, ilyen szempontból számomra teljesen mellékes, pontosan annyit számít, mint az, hogy Bulgáriában még rosszabb a helyzet. Nem az a baj, hogy már másutt is látják, tudják, mérik: Magyarországon az európai pénzeket ellopják, másra költik, saját zsebükbe tömik, hanem az, hogy egyáltalán lopnak. Meglehet, az európai juttatásokat könnyebb megszerezni, bár azt gondolom, hogy a hazai források sorsa pontosan ugyanaz. 
Azt mondják, a választókat már egyáltalán nem érdeklik az ilyen hírek. Úgy vannak vele, hogy a korrupció, a közpénzek magánosítása benne van a rendszerben, akármilyen színű is a hatalom. Legfeljebb a mértékek változnak: ma már milliárdokról beszélnek, szinte kizárólag ilyen nagyságrendekről lehet hallani, ami  pontosan olyan távol van a választótól, mint hajdanán a lottónyeremények mesés milliói. 
Egyes politikusok – a kimaradók, illetve a másra mutogatók – a különbséget a különböző pártállásúak között korábban abban látták, hogy Orbánnál központosított, általa ellenőrzött a korrupció alanya, címzettje és összege, míg a korábbi adminisztrációkban sokan nyúltak bele a közös kasszába, szinte ellenőrizetlenül. Ezt egyébként többnyire némi büszkeséggel említették, vagy ha nem büszkeséggel, akkor valamiféle érdemként: lám Orbán Viktor ennyire uralja a rendszert. 
Mostanában azonban mintha változna világ: kezd kicsúszni a gyeplő a miniszterelnök kezéből. Egyre több a belső konfliktus a Fideszben, egyre több olyan hír szivárog ki – korábban szinte alig-alig -, ami az Orbán-féle rezsim belső kohéziójának széteséséről tanúskodik, s ezen hírek mögött az egyéni érdekek sérelme áll. Egyéni sérelmek alatt itt a pénzt tessenek érteni: jelesül, hogy kinek jutott a koncból, és kinek nem. 
A tartós hatalom – ez már 2002-2010 között is kiderült – óvatlanná teszi a politikai szereplőket, kapzsivá és önteltté, eltűnik belőlük a gátlás, csak a gyors gazdagodás lebeg a szemük előtt. Azt látják, hogy miután ott fenn olyan hatalmas összegek cserélnek gazdát – értsd: válnak államiból magántőkévé -, már nekik sem kell vigyázniuk, a rendszer úgy is megvédi őket. Orbán azonban nem ilyen szisztémát akart. Nem a korrupciót akarta felszámolni – sőt -, csak az őt megkerülő utakat. Ez egy darabig működőképesnek is tűnt, mára azonban elillanni látszik. 
Ami komoly veszélyt jelent a kormányfő számára. A sorra napvilágra kerülő helyi ügyek eltüntetése lassan már Polt Péter számára is megoldhatatlan feladatot jelent, pedig ő – még az OLAF előtt is – virtuóznak számít ebből a szempontból. Vannak azonban dolgok, amelyeket nem lehet kiradírozni. Orbán ezt valószínűleg már tudja. Polt még nem.
Szerző
Németh Péter

Szaporító szervek

Ha a miniszterelnök hülyeségeket beszél, annak oka van. Pontosabban célja. Más, meg nem nevezett tisztségviselőkről ezt nem merném teljes határozottsággal állítani. A közéletben vannak „spontánhülyék” is, őket - szemben a tudatos „direkthülyékkel” - nem volna szép őszintétlenséggel gyanúsítani. Ilyenek, és kész. A kormányfő távolról sem hasonlít rájuk. Akkor mond zöldségeket, ha ezek építőelemei az aktuális mítosznak. A régi mesemondók is tisztában voltak vele, hogy hétfejű sárkányok nincsenek, de jól illettek a mesébe.
Hogy a Demográfiai Csúcson Orbán abszurd állításokat fogalmazott meg, azon már mindenki hüledezett egy jót. Szerinte a világháborúk valójában „európai polgárháborúk” voltak, ezek okolhatók demográfiai problémáinkért. A népszaporulat apadását a politika idézte elő, amelynek ezért most nemcsak joga, hanem kötelessége is beavatkozni. Mondhatnánk, az állam mostantól szaporító szerv is. Nálunk ez nemcsak a nagyon is szükséges családtámogatást, a gyerekek jólétéről, iskoláztatásáról, egészségéről való gondoskodást jelenti. Ítélőbírói- és nevelőtiszti hatalmat is: kioktatnak, milyen családba születhet gyerek és milyenbe nem, kötelességként írják elő, amit örömből és szeretetből vállalnál. A modell ismerős: ugyanúgy egy valódi kérdést használnak fel, mint a menekültek esetében. De nem a megoldás a lényeg. A cél az, hogy újabb szálat szőjenek bele abba az ideológiai szövetbe, amellyel a rezsim takarózik, hogy elfedje nyers érdekeit. 
A demográfiai téma erre kiválóan alkalmas. Valami receptet csak kell adni a munkaerőhiányra, de olyat, amelyben bevándorlók nem szerepelnek, és nem kell a kiszolgáltatott vendégmunkások titokban szervezett tömeges importjáról beszélni. Jöjjenek a magyar kisbabák! És tényleg jöjjenek, ki ne örülne nekik, mindegyik egy kincs. Más kérdés, hogy dolgozni remélhetőleg csak húsz év múlva fognak, ha csak ki nem lökik őket is előbb az iskolarendszerből. A „teleszüljük a Kárpát-medencét” jelszó egy kis összekacsintással Trianon békésebb revíziójának is feltüntethető, nyugtatván a vérmesebb elégtételre vágyó híveket. Mintha bizony a kismamák nem a picinyüket dédelgetnék a pocakjukban - micsoda önző érzelgősség! -, hanem, ahogy Orbán fogalmaz, „a nemzetközösség biológiai újratermelésének előfeltételét”.
De minek a hadova az európai polgárháborúkról? Hasznosat a kellemessel, ugyebár. Jól esik „Brüsszel” után az „Európa” szót is ellenszenves kontextusban bevésni a jónép agyába. Hogy a világháború messze túlterjedt a kontinensen, hogy volt Pearl Harbor és Hirosima – kicsire nem adunk. Európa kap más rúgást is: az „európai szalonokban” nem hiszik el, hogy véghez visszük a demográfiai fordulatot. Pedig - így Orbán -, nekünk, magyaroknak kilátástalan helyzetekből a kitörés „egy huszárbravúrral sikerül”. A fehérvári huszárokra gondolhatott, azoknak kétségtelenül van közük a témához, ám sajnos ezúttal nem fakadt dalra. Túl pajzán lett volna a konferenciát megáldó három püspök és Köves Slomó rabbi füleinek. 
Viszont nagy derű fogadta a miniszterelnök tréfáját, amely szerint régebben azért nem volt hasonló tanácskozás, mert „azt gondoltuk, hogy a harkályt nem kell biztatni, hogy kopácsoljon”. Szomorú, hogy a magyar harkályok újabban az istennek nem kopácsolnak. Vagy nem eleget. Az is lehet, hogy ezek a mai fák túl emancipáltak, és nem kizárólag a kopácsolásra koncentrálnak. Szükség van hát az állami szaporító szervek kopácsolási közreműködésére. Szaporító szerv az Alaptörvény is: „az alkotmány védi a magyarokat a családellenes nemzetközi szervezetektől, NGO-któl, hálózatoktól, így azok nem tudnak behatolni a magyar állami döntéshozatalba”. Még szerencse.
Polgárháborúnak pedig azért kell hívni a világháborút, mert így fel sem merül, hogy az együttműködésre képtelen nemzetállamok szoktak háborúba sodródni. A Don-kanyar és a holokauszt egyszerű polgárháborús incidens. Más kérdés, hogy az összefüggés a demográfiai problémákkal így se stimmel. Szörnyűek voltak a háborús véráldozatok, de ma azért fogyunk, mert aktuálisan kevesebben születnek, mint ahányan meghalnak. Sok halál közülük, mint a legújabb statisztikából tudjuk, elkerülhető volna. Ezt nem kellene a háborúk nyakába varrni.
A rendezvényen más állami szaporító szervek is képviseltették magukat. Az országgyűlés elnöke szokott savonarolai szigorával a morális keretezést végezte el. Kiderült, az élet és a halál kultúrája küzd egymással. A halál oldalán Zuckerberg, a facebook, „a tudatipar és a tudomány korrumpált tagjai”. (Csak nem az akadémiai intézetekben bujkálnak?) Rajtuk kívül azok, akik szerint „a homoszexuális irányultság megváltoztathatatlan”, illetve „akik a családot nem a szeretet, hanem az erőszak fészkeként állítják be”. Fogadni mernék, utóbbiak a családon belüli erőszak elleni egyezmény elfogadását követelők lehetnek.
Csak egyvalaki esett ki egy percre a szerepéből, naná, hogy nő volt. A családügyi államtitkár asszonynak megbotlott a nyelve: „Magyarországon mindig bátran beszélnek a demokráciáról” -mondta. Szerencsére gyorsan javított: „…a demográfiáról”. Azért! A szerző volt országgyűlési képviselő
Szerző
Lendvai Ildikó

Sikertorzítók

Az elmúlt hetek híradásaiban gyakran hallhattunk, olvashattunk arról, hogy a hazai szakképzési rendszer egyre sikeresebb. Parragh László, az Iparkamara elnöke először azzal büszkélkedett: idén többen választották a szakgimnáziumokat, mint az általános gimnáziumokat. Néhány nappal később újabb sikerjelentés következett: az M1 híradója közölte, a magyar csapat 12 érmet szerzett a szakmák világversenyén, a WorldSkills-en.  
Utóbbi még szép is lenne, ha igaz lenne, de sajnos nem teljesen az: a valóságban a magyar csapat egy érmet szerzett (ami viszont arany!), a többi 11 pedig kiválósági emlékplakett, amit azok a résztvevők kaptak, akik az átlagnál jobban teljesítettek ugyan, de dobogós helyezést nem sikerült elérniük. Persze büszkének kell lennünk rájuk is – nem úgy a valóságot elferdítő propagandistákra.  
Nem igaz az sem, hogy idén több diák kezdi meg tanulmányait szakgimnáziumban, mint “normál” gimnáziumban: a Parragh által ismertetett számok nem teljes adatok, az Iparkamara elnöke ráadásul azt sem vette figyelembe, hogy a gimnazisták mintegy ötöde nem 9. évfolyamban, tehát nem 4 vagy 5 osztályos, hanem 6 vagy 8 osztályos gimnáziumban folytatja tanulmányait. A valóság az, hogy a gimnazisták-szakgimnazisták aránya alig változott tavalyhoz képest – továbbra is az előbbiek vannak többen.  
Nem véletlen, hogy az Országos Képzési Jegyzéket (OKJ) úgy alakítják át, hogy a legfontosabb alapszakmákat jövőre csak az iskolarendszerben lehessen elsajátítani. Így több diák lesz az állami szakképző iskolákban, kevesebb az iskolarendszeren kívüli OKJ-s tanfolyamokon. Ahogy már megszokhattuk, erről szinte senkivel nem egyeztettek, az elemzések (ha vannak) nem nyilvánosak, az átszervezést rohamtempóban, egy év alatt letudják. Minden bizonnyal már a következő sikerjelentés is elkészült.
Szerző
Juhász Dániel