Heti abszurd: Futókör

Futjuk a köröket, lihegünk, mint állat, de csak nem akarunk körbeérni.

Ám, ne mondja nekem senki, hogy ebben az országban a NER majd' egy évtizede alatt ne virágzott volna ki a kreativitás és a népfelség szabadsága. Itt van mindjárt a Fiumei Futókör ötlete, ami teljesen méltán nagyobb demokratikus szablyázást váltott ki a közösséginek nevezett térben, mint a kormányfő kötcsei (transzformált) felismerése az európai futókörről. Ahol „Európa országai együtt autóznak ugyan a körforgalomban, de vannak, akik lehajtanak adott pillanatban egy-egy autópályára” – mondta volt élesen látva a valóság horizontját Orbán Viktor, ahonnan egyetlen szökkenéssel eljuthatunk a szabadságnak arra a fokára, hogy eldönthetjük, melyik sírnál kanyarodjunk le a Fiumei Futókörről. A kettő értelme csaknem fedi egymást, látni, ennyi adatott, vagy legalábbis ezzel vigasztaljuk a magunk restségét.

Hogy legalább futólag érthetőek legyünk: a Fiumei Futókör ötletét a Fiumei úti sírkertben (hát, hol máshol?) a Nemzeti Örökség Intézete (ne röhögjenek: a NÖRI) vetette fel, hogy kis idő múltán közölje: „látva a futótársadalom megosztottságát”, úgy döntött, hogy „a futókörök tervezett kijelölését és avatását ideiglenesen elhalasztja, valamint párbeszédet kezdeményez a futókkal annak érdekében, hogy az érvek és indokok megvitatását követően mindenki számára megnyugtató helyzetet teremtsen”.

Mármost ennyiből is látható, hogy a NÖRI (mondom, nincs röhögés!, hát az a nyomorult, ami) mily híven követi a népfelség tiszteletében a NER-t. Felvetünk egy ötletet, amelyről tudható, hogy sokan vitatják majd, mert kegyeletsértőnek gondolják, mert tudják, fogy a magyar, ezért temetőben nem kedvelnek még futni sem, aztán látva a megosztottságot, futóvitát generálunk, hogy a végén megnyugtató helyzetet teremtsünk. Amely helyzettel addig amúgy nem volt semmi gond. Békés állóvízként pocsolyázgatott magában a helyzet, mígnem a NÖRI köve belerepült. Addig ugyanis nem lett helyzet, amíg a NÖRI elnézte, hogy a temetőben szabadon futkározik, aki ott akar futkározni. Az önszervező élet békéje honolt tehát a sírkert felett (naná, majd a holtak tiltakoznak!), amíg a NÖRI rá nem ébredt: neki itt voltaképp intézkedési joga van, s az semmiképpen nem merülhet ki abban, hogy karbantartja azokat a temetői utakat is, ahol éppen futnak. Ámde a NÖRI, megroppantva derekát, kiegyenesedett: ő nem csupán kompetens, hanem elkötelezett is – és ezt a mai világban nem lehet eléggé hangsúlyozni –: továbbra is „azt vallja (oh, ezek a finom vallomások – a szerk.), hogy a Fiumei úti sírkert több mint temető, kapui nyitva állnak mindazok előtt, akik a sírkertben szeretnének futni, sétálni”. Értjük: több mint temető. De ha több, akkor mi ez itt valójában? Nemzeti sétatér? Vagy nemzeti futópálya?

Mikor már éppen készen voltunk e tanulság nélküli futó dolgozat tanulságának formába öntésére, akkor jött a hír: bár korábban csak azt írták, ideiglenesen halasztják el a terv megvalósítását, de végül teljesen elálltak attól.

Most aztán nagy bajban vagyunk. Mi lesz így a népfelséggel, a futókör mintegy társadalmi vitájával? Aki pedig eddig nem ébredt rá semmire, annak csak azt tudjuk javasolni: maradjon a körforgalomban és eszébe ne jusson a maga feje után lehajtani sehová. Futókörön vagyunk mindannyian. Csak nem mi futunk. Futtatnak bennünket kifulladásig.